Karácsonyi apró

Tényleges koránál fiatalabbnak mondott, jó karban lévő, megkímélt állapotú hajadon ifjú úrinő egyén kis hibával társat keres ruházati termékek kereskedelmével esetleg gyártásával foglakozó úr személyében. Életkor, alkat nem számít.

Válaszokat "minden nadrágom kihíztam" jeligére a kiadóba kérnék.

Plázangyal

Onnan vettem észre, hogy kitört rajtam a karácsony, hogy elkezdtem bejglirecepteket felhajtani. Minden évben rámtör a bizonytalanság, hogy nem jól csinálom, aztán mindig elpusztítják, de ki tudja?
Egyébként is, minden munkahelyemen üres a kassza, így majd akkor látogatom meg a Jó Édes Anyámat, ha a rokkantnyugdíjából fizeti az útiköltséget. Igaz, ôt meg elátkozták, hogy költse a pénzét gyógyszerre, és lôn.
Nem baj, a részvét a fontos. Részvétem mindenkinek, aki hasonló cipôben jár.

Azért annyira nem rossz a helyzet, utazni mindenképpen fogok, de a karácsonyi ajándék fizetés hiányában elmarad. Meglehetôsen anyagias a családom, így a csuhéangyalka nem hatná meg különösebben ôket. Tudom, próbáltam még akkor, amikor idealistább voltam és azt gondoltam, minden téren átnevelhetôk. Vannak eredményeim, de korántsem teljeskörûek.

Szóval elkapott a gépszíj, tervezgetem a menüt, és csakazértis azt fogom kívánni, hogy egyszer végre ne a család legyen a karácsonyi programom. Drágámmal már úgyis elkezdtük a szokásos évvégi/éveleji játékot egymás idegeivel. Nem, a karácsonyt nem fogom veszekedéssel tölteni, nem fogom veszekedéssel tölteni, veszekedéssel tölteni...

Telihold

Dementia egyre inkább olyan, mint Tuvok a Star Trekbôl: logikus, nem logikus, fekete, fehér. És egészen véletlenül, Tuvok begolyózik öregkorára.
Az emberi világ egyre kaotikusabbnak tûnik: én vagyok maga az állandóság, de körülöttem minden változik. Én váltam kövületté, vagy a világ rohad?
Még mindig látom az egészet, a tekintetem még nem sikkad el a részletek fölött sem, de mintha megszûnt volna a kohézió, minden burjánzik, mint a rák, szabály és összefüggés nélkül, látom a terjedését, de csak az ok felismerhetô, az eredmény elvész, míg újabb okká nem alakul, de akkor már késô.
A szabályaimat senki sem követi, a repedések a járdákon tovább futnak, esténként szorosabbra tekerem magamon a takarót.
A prófétákat senki sem szereti. A sarlatánok öröklik a Földet.

Megkötözve

Hála kedvenc tulajdonosom vadiúj ügyfelének, most is bent b...hatom a rezet, mert egyedül én vagyok annyira marha, hogy aggódjak mindenki helyett. Tulaj átadta, leszarja, kollégáknak hétvége van, saaaajnos már programjuk van, ügyfél toporzékol, hogy de neki nagyon kell, mert egyébként nincs értelme. Hát Dementia akkor megoldja. Dementia mindent megold.

Vagy majdnem mindent. Azt még ô sem tudja megoldani, hogy hogyan kommunikáljon egy olyan valakivel, aki face-to-face nem akar beszélni, a telefonban nagyokat hallgat, mert úgy nem tud, leírni pedig nem hajlandó a hasfájását. Dementia már régen szeretett volna megtanulni jelelni, most bánja, hogy eddig nem sikerült, talán az lenne a megoldás. De játszhatna Activity-t is. Vagy barkóbát. Nem, az nem lenne jó, mert ott is beszélni kell. Marad a mutogatás vagy a rajzolás. A rajzolás kilôve, élénken él benne a jelenet, amikor a négyéves unokahúga a neki rajzolt krokodilra azt mondta, hogy béka. A mutogatáshoz pedig megint azonos térben és idôben kellene tartózkodni, és ugye az arra történô felhívás válasz nélkül maradt. Szóval Dementia most szenved, mert van valami, amit nem tud megoldani. Szenved akkor is, ha nem rajta múlik, mert Dementia ilyen.

Legalább van idô írni. A korábbi ekkléziaszitikus szexuál-gasztronómiai rettenet amúgy sem szerencsés, hosszú távon pedig határozottan sablonos lenne. Nem szeretjük a sablonokat, hivéve, ha html és nem nekünk kell elkészíteni. Az egyházi vonal amúgy is tilos, mert ugyanaz történik, mint minden mással: egy kisebbség alapján ítélik meg a többséget. Ráadásul azt a többséget, amely már nem tagadja a kisebbség létezését. Én például nem azért vagyok hülye, mert buzi vagyok, és nem azért vagyok buzi, mert hülye vagyok. Tudjátok, az általános iskolai földrajz feladatok: A állítás igaz, B állítás igaz, összefüggés nincs. Mondjuk a médiának érdekesebb naponta elôásni egy-egy ilyen jellegû hírt, mert ugye érdekesebb arról írni, hogy egy pap megdugott egy kisfiút, mint hogy egy másik évtizedek óta százak életét menti meg Afrikában vagy dél- Amerikában. Ez utóbbi nem hír, mert az a dolga. És az sem hír, hogy valaki, mondjuk Böszme Tihamér megdugott egy kisfiút. Ha elkalpják, igen, de a kisfiúnak nem fog tíz év múlva eszébe jutni, hogy beperelje. Mert Böszme Tihamér nem fizet, az egyház pedig igen. Tévedés ne essék:minden pedofilnak szíves figyelmébe ajánlom a kasztrálást, akár segítek is.
A katolikus egyház merev ragaszkodása a cölibátushoz más jelegû probléma. És az is, hogy sok országban még mindig egyetlen kiút a nyomorból az egyházi pálya. A megélhetés kontra hivatás dilemmája az emberiséggel egyidôs.
Merem mindezt mondani, mert magam is katolikus lévén beteg, segítségre szoruló ember vagyok, legalábbis egyházam hivatalos álláspontja szerint.

Suszter és az ő kaptafája

Először arra gondoltam, hogy autóvezetési szokásaimról írok - megér legalábbis egy litániát, ha egy misét nem is - de főzés közben rájöttem, hogy ahhoz jobban értek.
Nem kell semmiféle csodára gondolni, egyszerűen szeretek enni, pontosabban szeretek jókat enni. A kollégáim rendszerint tőlem ismerik meg a legújabb Milka ízeket, az étteremben természetesen a napi/heti/speciális ajánlatot olvasom el először, külföldön pedig akkor eszek ismerős ételt, ha nem tudom elolvasni az étlapot.
Mindezek után gondolom nem meglepő, hogy tejberizst főztem vacsorára.
Ez, gondolom, legalább annyira kényes téma, mint a biszexuálisok nemi identitása, vagy hogy stilszerű maradjak, a LECSÓ, ahány ember, annyiféleképpen próbálja tudni az egyetlen, az üdvözítő választ, jelen esetben a receptet.
Én úgy gondolom, mindennek az alpja a vágy, a tetszeni akarás. Szív nélkül nincs ízletes étel. Én akor főzök a legjobban, ha van kinek. És persze, ha van kedvem. Nem csak úgy bele a nagyvilágba: mindennek ideje, helye és rendje van.
Most például elmostam a hétvégi edénykupacot. Ha jól belegondolok, mindig mosogatással kezdem a főzést. Nem lehet mosatlan edények között lavírozva alkotni.
A lábast hideg vízzel ki kell öblíteni. Erről jut eszembe: megfelelő edény. A tisztasági előírások nem vallásos ákombákomok: minden edény megőrzi, még századik mosogatás után is a benne készülő étel ízét. Ha a párom nem ütné bele az orrát a főzésbe - nagy kár lenne -, akkor lenne külön tejes lábasom és húsos lábasom. Így csak tejes fakanalam van, mert azt eldugtam, és csak olyankor veszem elő, ha nincs a közelben. Nincs borzalmasabb a pörköltízű tejes ételnél, a fa pedig jól tárolja az ízt.
A tökéletes tejberizs elkészítéséhez vastag fenekű inox, vagy sérülmentes zománccal vagy teflonnal borított edény szükséges. Egyáltalán: a tej forralásához, mert egyébként leragad. A hideg vizes öblítés is egyfajta ceremónia, habár állítólag így nem ragad le a tej. Az biztos, hogy a kesernyés, égett íz gusztustalan, a barnásfekete koromdarabkákról pedig nem is beszélnék.
A tökéletes keverési arány a 10:3,5, vagyis tíz rész tej, négy rész rizs. Bármennyire is szörnyen hangzik, vannak olyan eretnekek, akik a rizst megmossák, horribile dictu: vízben előfőzik. Tudatlan barbárok. A tej teljes, telt ízét veszik el ők az ételtől. Nemkülönben káromolják a szent gasztronómiát azok, akik zsírszegény tejet használnak: mi marad akkor a selymes, krémes állagból?
Még egy misztérium: rizst mindig csak forró folyadékkal szabad főzni.
Magyarul: felforraltam a tejet, hozzáadtam a rizst és 10 dkg vajat. Nem margarint. A margarin az ördög találmánya. Láttam már tortakrémet vizes, túrós-kakaós löttyé olvadni a margarin miatt. A margarinnak nincs íze. Kőolajszármazék, gépzsír. Sohasem használunk margarint, csakis szép, illatos-sárga vajat.
És A csipet só, ami minden ételbe kell. Nem vagyok nátriumkloridfüggő, de a só kell az ízek teljességéhez, ahogy az umami, amiről tegnap hallottam először. Érzékelésküszöb alatt, de só bizony ebbe is kell. Ahogy kevergetni is, bármit mondajanak is az okosemberek, a míg a rizs fel nem szív valamennyi nedvességet, egyébként reménytelenül összeragad. Menzás tejbegrízgombóc. Rémlik? Arról nem is beszélve, ha a zománc már nem tökéletes (thanx, drágám), könnyen leragad. Ezt megelőzendő, a cukrot csak akkor adjom hozzá, amikor a rizs már az összes tejet felszívta, a felszínén apró kráterek nyilnak. Most jön a lényeg: egy kisebb, fél narancs és egy fél citrom lereszelt héjja. Csak módjával, mert megkeseredik. Épp csak annyi kell, hogy legyen benne egy kis misztikum, azonosíthatatlan utóíz, nem kellemetlen, izgalmas és titokzatos. Mint a szerecsendió a húslevesben. Senki sem veszi észre, ha ott van, dde aki egyszer próbálta, mindig keresni fogja. Ez persze egy másik mese.
És persze a csábítást sem lehet kihagyni: vanília. Személy szerint a bourbont kedvelem, mert erotikusabb, piszkosabb, benne van a föld, az avar íze. Egy őszi erdei túráé, eső után, amikor a lehullott levelek illata betölti a levegőt. A kristályvanillin inkább a szűz kisasszonny a csipkés, belvárosi nappalijában.
Aztán hozzáadom a cukrot, sokat, mert kell az öröm és kell az erő. Mert kellemesebb az édes csók. Prábáltad már selyemcukorral (lehet még kapni?), amitől az ajkaitok összeragadnak, és amior elváltok, pici szálak kötnek össze benneteket? Nincs az az édesítőszer, amivel hasonlóan lehetne csókolni.
Majdnem készen vagyunk, most már csak finoman át kell keverni, majd fedő alatt még tíz percig puhítani, immár főzés nélkül. Ez már olyan, mint az előjáték: túl vagytok az ölelésen és a csókon, öszeszokott szeretők, szétváltok, hogy gyorsan levetkőzzetek. A rizs pedig megpuhul, kész a tálalásra: újabb cukor, mint újabb csók immár a gőzölgő csoda tetjére, szigorúan kristályos formában, mint a szikrák a bőrötökön, ragyogó fehér, és a végső csábítás, a fahéj. A fahéj az egyik legsokoldalúbb fűszer, édes és keserű, illatos és csípős. A színében benne van a fény, a tűz, a föld, az élet. Ha hangja lenne, kéjes nyögésekhez hasonlítana. A rizs tetjén a kristályok elolvadnak és a cukortócsák felületén fahéjpor úszkál. Édes, forró, illatos, nedves. Ahogy elterül a tányéron és várja, hogy belekanalazz, bekapd és élvezd, ahogy szétárad a szádban, a cukros-fahéjas lé végigcsordul az ínyed mentén, a puha rizsszemek lágyan szétomlanak míg a tejes krém beborítja a szájpadlásod.

Bocsika vagyok...

Még élek, nem adtam fel az írást sem, de amikor van írnivalóm, nincs idôm, amikor van idôm, vagy már nem tartom aktuálisnak amit írni akartam, vagy örülök a pillanatnyi szünetnek, és inkább elnyúlok.

Szóval ha a csillagok járása lehetôvé teszi, majd idekerülök.

Megjegyezném, a szemem azért rajtatok tartom...

Lapítok…

Jó okom van rá, mert a - nem tanult, de jól megfizetett – szakmámmal hosszútávon lényegesen többet keresek, mint amit a média valaha hajlandó lenne a sztorimra áldozni. Nem mintha attól tartanék, hogy kirúgnának, amikor kiderül rólam, hogy pozitív vagyok, de a cég imidzsének nem tenne feltétlenül jót az, ha a magánéletemrôl az ügyfeleink is up-to date lennének. Mert annak a szakmai hozzáértésemhez nincs köze, az emberek pedig gyakran rosszindulatúak, vagy egyszerûen buták, és hajlamosak egy ember miatt egy egész közösséget elítélni.

Ha már itt tartunk, jó eséllyel negatív párom imidzsének sem tenne túl jót az, ha kiderülne, hogy egy HIV pozitívval él együtt. Mellékesen megjegyzem, annak idején a második volt, aki megtudta rólam. Nem szeretek zsákbamacskát árulni. Három nap szenvedés után úgy döntött, inkább velem marad, mert a köztünk lévô kapcsolat megéri ezt is. Viszont a nyilvánosságot ezután sem vállalná. Nem azért, mert nem szeret, hanem mert az ô életében is vannak mások, akikre tekintettel kell lennie, és akikre annyi éven át mindketten gondosan ügyeltünk. De az emberek könnyen általánosítanak, és az, ami az én magánügyem volt, minannyiónk problémája lenne.

A magánügy amúgy is érdekes madár: akitôl annak idején elkaptam, szintén magánügynek gondolta, hogy HIV fertôzött. És azóta is hallottam már ilyen vélekedést: mindenki vigyázzon magára. Persze, ha szólt volna, talán én is még óvatosabb lettem volna, mert kivételesen valóban vigyáztam. Persze ha szólt volna, lehet, hogy nemet mondok. Ezért nem szólt. Ahogy, bevallom, én sem szóltam. Azóta már ô is felvállalja, én is felvállalom. Azt nem tudom, hogy ô hogy van vele, de én mind a néhány embert, akit meztelen ujjakkal érintettem, árgus szemekkel figyeltem: elkapták-e. szerencséjük volt. Szerencsém volt. Mert az ember fél. Fél az egyedülléttôl, fél az elutasítástól, fél a haláltól és fél az élettôl. Ezért aztán megalkuszik, amíg tud, a lelkiismeretével. Aztán rájön, hogy nincs vége a világnak.

Én is végigmentem a szokásos fázisokon, összeomlottam és rettegtem, aztán figyeltem, vizsgáltam, számoltam a szívdobbanásokat, elbújtam, majd bosszúért lihegtem, hogy majd én megmutatom, hogy mással ilyet ne tegyen, aztán megint magamba zuhantam, hogy egyedül maradok, és soha többé nem lesz senki sem, aztán lázasan kerestem volna mást, majd megijedtem és ismét elbújtam. És mindig egyedül, mert a küzdelmeimet mindig magam vívtam meg. Morbid, de még örülök is neki, mert ha nem leszek fertôzött, Honey-t sem ismerem meg: elôtte azt gondoltam, egyedül vagyok. Most már tudom, egy vagyok a sokból. És úgy érzem, egy vagyok a sokból. És hát, itt vannak, akik szeretnek.

Lapítok, pedig sztorit én is tudnék mondani, szép cifrát és nagybetûset, mert az élet nekem is kacskaringós utat rendelt. Tudom, nem egyedül, ugye? De nem mondok, mert a média a mai sztárokat holnapra elfelejti, a “betegségem története” pedig csak bulvártéma: pár hétig beszélünk róla, aztán majd uborkaszezonban egy kicsit leporolják, évente egyszer-kétszer elôveszik, aztán már azt sem. Szörnyû olyan mondatokat olvasni, amelyekrôl ordít, hogy más mondta ki elôször. Amelyeket valaki maga is elhisz, csak azért, mert ez az egyetlen esélye. Pontosabban: mert elhitették, hogy ez az egyetlen esélye. Mindent odaad tehát, de mit kap cserébe?

És lapítok, mert nemvagyok úrinô, mert nem tudok olyan okosakat mondani, mint Shiva és Honey, nem vagyok olyan érzékeny a világra, mint J, a többiekrôl nem beszélnék, mert Nes meg Anyu meg Nefi és Herki és… Hm… Remélem mindenki érzi már a nyelvem hegyét a csigolyáján…

Keresem a fejem...

... ha valaki látná, kérem, szolgáltassa vissza. Szóval nem szöktem meg a kékhajú herceggel (vagy az a tündér volt?), nem faltak fel a kannibálok (hordópálma ide vagy oda, max. sörkorcsolya lehetek), csak hát a bernáthegyik akárhogy kaparják, a hó nem kevesebb fölöttem.

Tisztelettel jelentem, minden változatlan. Nemrég a Gazdi megkérdezte, hogy vagyok, mármint lélekben: semmi különös, csak a szokásos, még mindig/már megint két pasival keverek, tehát nem lehetek jobban/rosszabbul, mint máskor. Ugyanúgy tipródom, mert ugye, aki megengedi magának azt a luxust, hogy legyen lelkiismerete, hát hadd gebedjen meg.

Ugyanaz a munkahelyem, amely egyre kevésbé álom, egyre inkább normális és szokásos gálya, nem a munka miatt önmagában, azt továbbra is élvezem, hanem mert változatlanul az a véleményem, hogy a munkát nem megbeszélni, hanem elvégezni kellene. Az utóbbi időben pedig ezzel az állásponttal teljesen magamra maradtam. Szégyen nem szégyen, a hajó süllyedni fog, én pedig elsőként menekülök. Persze csak kényelmesen, lassan, nem ég a ház. De a főnököm kezében már ott a gyufa.

Akit érdekel: befejeztem az angoltanulást, viszont a CPE csak tavasszal kerül terítékre, valamilyen önmagam előtt is rejtett okból kifolyólag az a fixa ideám, hogy addigra rendezettebb és normálisabb/nyugodtabb lesz az életem. Az tény, hogy ami a három kilós díjú tanfolyamból kimaradt, magamnak kell pótolni. Némi üröm az örömben, hogy az iskola házivizsgáján az orális produktumomra azt mondták, lenne még rajta mit csiszolni. Így. A csiszolás miatt kezdtem el az egészet. Így majd magam csiszolgatok, a metodikát még kitalálom. Ja, hogy pont az nem működik egyedül? Megoldjuk.

Státusz

Cd4: 408, 25%
Ha tartom az ütemet, még másfél év nyugi van.
És már nem hörög a tüdôm, viszont életemben elôször úszógumim nôtt. Azt mondják, ugye, van a körte meg az alma alkat. Én hordópálma alkatú leszek.

Mindennap

Azért szép dolog, ha az embert leugatják. Az is jó, hogy mindenki ôrülten rohangál, én kiugrok az autóból hogy leordítsam egy delikvens fejét, az öreg néni a zebráról beint... Rendben, az én esetemben a lejtô egyre meredekebb, de elvárnám, hogy legyen néhány normális ember is közel-távol. Azt gondoltam, a racionalizmusom majd megvéd, de látnom kell, hogy mégsem. Vagy egyszerûen a szellemi leépülés egyre nyilvánvalóbb jele: dührohamok, összefüggéstelen beszéd, nem helyénvaló megjegyzések. Nem, most nem rólad beszéltem, legutóbb a vadiúj fônökömnek mondtam valamire, hogy az olyan egyszerû, hogy még én is tudom, de ha nem érti szívesen elmagyarázom. Így kell bevágódni. Vagy korábban, az ártárgyaláson kettô meg kettô az kilenc, és amikor az értetlen ügyfél rákérdez, magyarázhatok. Még jó, hogy sikerül, némileg ront az összképen, hogy érzem, talpig vörös vagyok. Amúgy meg kitört a paranoia, biztos vagyok abban, hogy a kollégáim összefogtak, céget fognak maguknak alapítani, de engem nem hívtak.
Az agyam olyan lett, mintha a szükséges tápfeszültség helyett csak a felét kapnám: pislákol, ki-kihagy. Pedig mindennek ragyogónak kellene lennie.
Azt gondoltam, részese lehetek egy másik világnak, pedig nem. És nem azért, mert kirekesztenek, hanem egyszerûen született kívülálló vagyok. Az, aki csak akkor beszél, ha szólítják. Igaz, akkor esetleg nem lehet kikapcsolni. Nem követek és nem magyarázok. Figyelek, értékelek, de magamból semmit sem dobok a közösbe. Nem mintha félnék: egyszerûen nem szükséges. Láthatatlan vagyok, vegy legalábbis jó a mimikrim.

Neverending

Ahogy látom, az idôszak mindenkinél nagytakarítással, koncepció vagy paradigmaváltással telik, én pedig képtelen vagyok beállni a sorba. Nem rinyálok, hogy mennyit kell dolgozni, mert valóban, csak hát, legalább zizeghetek. Tudjátok, mint amikor szellemképes a fotó: na úgy látszok mostanában. És a félreértések elkerülése végett nem vagyok ideges, csak pörgök.

Szegény Honey is megtenné, de ôt egyre inkább csak fagyasztom, ami azt illeti, mindenkit hanyagolok. Csak a dögöt tûröm meg, de cserébe ô is elviseli minimálisra csökkent otthoni aktivitásomat. Részemrôl a kreativitás kimerül a testrészek váltogatásában vakargatás közben. Hol vannak már a bujócskák és a sztaniol-galacsinok?

Holnap reggel viszont vérszipoly, és minden korábbi kétkedés ellenére párosan. Azt azért még mindig nem tudom, hogy ez jó vagy sem... Kíváncsian várom, mi és milyen irányba változott... Lehet, hogy igazam lesz, és a nikotin tartósított eddig, leálltam, mire a vírusszám az egekbe szökik?

Az angol pedig felemás, állítólag csak önbizalomhiány, de nem merek nekivágni a decemberi CPE-nek, alacsonyabb meg pénzkidobás. Majd tavasszal. Igaz, akkora már másik volt betáblázva, de az is ráér... Tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, milyen papírom van. A diliflepnit pedig úgysem tagadhatom le.

Szatír-ikon

Szóval megint eggyel több. Neska lebuktatott. Nem volt körmenet és háromnapos dínomdánom. Van, aki emlékezett, van, aki nem. Honey már azóta a meglepetésen pörög, amióta néhány napja tévedésből felköszöntött. A hatást némileg rontja, hogy minden újabb ötlete előtt kikéri a véleményem. Reggel szokásával ellentétben a drágám is felhívott. Megkérdezte, tegnap elküldtem-e azt a faxot, amit kért. Majdnem elküldtem, aztán mégsem, elvégre.

Kaptam viszont egy tortát a kolléganőmtől, a wiwen szedte ő is össze az infót. Szerintem szerelmes belém, pedig tudhatná, hogy halmozottan hátrányos helyzetű buzi vagyok, esélytelen a történet.

Azért jó lett volna, ha azt mondja, hogy... Szemére hánynék, de mióta leugatott, hogy miért nem szóltam időben nincs hozzá kedvem.

Nem az idő múlása kínoz, csak a magány. A tükörképemtől reggelente megijjedek. Győzködöm magam, hogy ez így a legjobb. Mindent majd holnap. Valaki mondja meg. Nekem senki ne mondja meg, hogy. Nekem senki sem mondja meg, hogy.

Mindennapok

Abluthophobia – fürdésiszony
Agyrophobia – félelem az utcán való átkeléstől
Ambulophobia – sétaiszony
Chrometophobia – rettegés a pénztől
Coitophobia – félelem a közösüléstől
Ergophobia – félelem a munkától
Odontophobia – fogaktól való rettegés
Phobophobia – félelem a fóbiáktól
Sophophobia – tanulásiszony
Urophobia – vizelettől való félelem
Klausztrofóbia – félelem a bezártságtól
Arachnophobia – rettegés a pókoktól
Triszkaidekafóbia – félelem a 13-as számtól
Levelophobia – balra eső tárgyaktól való félelem

Két szék és a padló

Most teljesen egyedül vagyok. Minden értelemben. Még az rpg-n is letiltottak egy hónapra, legalább spórolok. Vagy élek. Honey elutazott, drágámnak színét sem látom, lassan fizetni fogok annak, aki meglátogat. És tényleg, mert a héten jön a takarítónô.
Eljutottam arra a pontra, hogy ki tudom mondani: lehet, hogy szakítok. Adj király katonát.
Öreg vagyok és fáradt. Kellene végre egy lyuk, amit a magaménak tudhatok, kellene legalább egy perc, amikor csak magamra gondolok, és valamit csak és kizárólag abból a szempontból vizsgálok, hogy jó-e nekem.
Ha nem lenne a dög, aki ott szuszogott egész hétvégén a hasamon, kiugranék az ablakon. Csak el ne felejtsek kulcsot vinni magammal, mert visszafelé körülményesebb. Kiugrani mindig könnyebb, mint visszakerülni.
Igen, az ember a boldogságot keresi. Innen is látszik, hoyg nem vagyok humán: én egyre mélyebben süllyedek az aggodalomba. Mi lesz vele, mit fog nélkülem csinálni, hogy oldja meg ezt vagy azt, miért hitegetem, hitegetem-e.
Magára hagyott rendszerem elkerülhetetlenül halad a teljes káosz felé, talán megnyugszik, ha elérem.

Mindez persze csak a felszín. A katarzis már soha nem jön el, mert megtaláláltam a világ közepét és most ott lebegek érzékelés és érzelmek nélkül, pasztellszürke vattába csomagolva, még csak nem is tudatában annak, hogy még mélyebben ott üvölt a pici féreg, vergôdik és kiutat keres, mielôtt korábbi testének hamvai alatt meg nem fullad.

Keleten a helyzet

Azt kell mondanom, ez utóbbi néhány hónapot összegezve, hogy zsenikkel vagyok körülvéve. No nem kell megijedni, nem a való életben, csak amúgy virtuálisan. Szép emberek, jó emberek. Kicsit elszörfözgettem a blogok között, oldalról oldalra. Ilyenkor szégyenemben elbújnék, hogy mennyire nincs ami van nekik. Élet.
Kicsit jobb a helyzet, mivel sikerült a cég helyzetét megvitatni az érintettel, a narancslémet majdnem kiköptem, amikro a titkárnő szólt a telefonba. Persze csak az én készülékemben van a hiba, más könnyedén bármikor eléri.
Szegénymásik esetében megint túl jól sikerült az őszinteség, most pislog és nyeldekel, lenyelné a nyelvét, ha még egyszer azt kérné, hogy mindig mindent. Én sem könnyítem meg a helyzetét, túl érdes a tenyerem a símogatáshoz.
A kislányt pedig sokadszor hagytam faképnél, igaz, jeleztem, hogy éppen fagyok, de talán remélt/várt valami viszatérést. Filmpartner megérkezett, beszélgetésnek annyi. Bunkóságból jeles.
Ja, a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel a gályapadom az árverezés szélére ért, persze az új hajcsár még csak most kezdi el suhogtatni ostorát, remélhetőleg nem is nekem, de jó lenne összekaparni, ami a sztachanovista munkásnőből megmaradt, mert rövidesen se pénz,se pénz.
Hamár beszámoltam a pattanásaimról: most éppen tele vagyok viszkető kiütésekkel. Tökjó nekem. Nem, ez sem lelkibaj: egy vadonatúj antibiotikummal kísérletezek, eddig minden gyógyszert mellékhatás nélkül éltem túl. Na most ért véget ez az időszak. Valaki lőjön le.

Koan

Elvárja tôlem, hogy olvassak a gondolataiban, és megsértôdik, ha félreértem.

Syntax Error

Begyulladt a szemem és a torkom, fájnak az izületeim, fáradékony és álomkóros vagyok, elôjött a herpeszem, elfogyott a pénzem, mellesleg drágám bejelentette, hogy azon gondolkodik (sic), hogy véget vessen a kapcsolatunknak, egyébként nincs ideje most beszélgetni, sok a munkája. Megjegyezném, mielôtt a tüneteket valaki pszichoszomatikusnak bélyegezné, elôbb megvoltak, mint a beszélgetés.

Nem vagyok depressziós, de azért néha jó lenne elbôgni magam. 90%, hogy nem fogom. Nem azért, mert a férfiak nem sírnak, hanem azért, mert megfogadtam, hogy többé már nem. Senki élô miatt. Viszont most jó lenne egy csendes zug, egy telefon/e-mail mentes nap, persze nincs rá esély, hacsak valaki elô nem kapar a lavina alól, ami a munkahelyemen betemetett.

Úgy tûnik, ez a nyár is véget ért.

Nem bírom ki...

hogy ne jelezzem, pillanatnyilag nem érdekel a Magyar Gárda. majd amikor megvernek, üldöznek, tüntetést oszlatnak, összecsapnak a kormányerôkkel, akkor igen. Addig azonban úgy tekintek rájuk, mint a Jobbik ingyenes és kötelességtudó biztonsági szolgálatára. A rendezvényeket ezután ôk fogják biztosítani, ami nem fogja szúrni a szimpatizánsok szemét és elrettenti a másként gondolkodókat. Az egyházi jelenlét az avatáson kamikázeakció volt, de még emlékszem Hegedûs Lóránt tevékenységére, a politikai állásfoglalás mindenkinek a szíve joga, amíg nem mások nevében nyilatkozik. A látszat ismét jól keveredett a tényekkel. Tomcat ügyes volt, az antifasiszták ügyetlenek. Jelentem, volt szerencsém erôszakosokért (sic) rendezvényt szervezni, nagy buli volt, de véletlenül sem úgy csináltam volna, mint a Dózsa tériek... Ennyit sem érdemelne meg a téma, de miután Honey, aki politikai analfabéta, megkérdezte a témáról a véleményemet, rá kellett jönnöm, hogy az uborkaszezonban a sajtó végre lecsaphatott valami témára, és most csámcsoghatunk rajta hetekig. Ha senki nem foglalkozna velük, egyszerûbb lenne. Ha a fentiek pedig bekövetkeznek, a jogosan feloszlatják ôket.
Ja, az avatás szervezôi is jobban figyelhetnének: egy ilyen magasztos eseményen nem túl ízléses a máshogy gondolkodók kifütyölése... Vagy ne említsék a várhatóan negatív reakciót kiváltó szervezeteket (Háttér, Labrisz, Romák. stb), vagy moderálják a hallgatóságot. Egy ilyen hangsúlyozottan a Nemzet javát szolgáló tömörülésen nem kell kirekesztônek lenni. Vagy a cigány-zsidó buzik telkén elvi okokból nem fogják a parlagfüvet irtani?

Mert megígértem...

Tegnap kiderült, már nem vagyok gyerek. Ártatlanul indult a dolog: az órán jelen volt a tanfolyam-szervezô. Írni kellett egy értékelést az iskoláról, stb., a kérdôív bal felsô sarkában pedig ott volt egy szép nagy "fénykép helye" feliratú négyzet. Még eszembe is jutott, jó, hogy nem készült rólam használható kép az utóbbi idôben, de amúgy sem hordanám magammal. A csoporttársam viszont kapásból megkérdezte, lehet-e rajzolni. A tanfolyam-szervezô erre elmpndta, hogy minden gyerek és gyerek lelkületû ezt kérdezi. Ekkor rájöttem, hogy már nem vagyok gyerek.

Pedig valamikor az volt a szándékom, hogy sohasem növök fel. És nem hat évesen, még huszonévesen is bennem volt a játék. Igaz, akkoriban még mobiltelefont sem akartam. Azóta észrevétlenül felnôttem. Van mobiltelefonon, de nem látom a tündéreket, a rémálmaimról tudom, hogy csak rémálmok, melyekkel a tudatalattim figyelmeztet valami veszélyre, nem félek már a sötétben, mert szörnyek és kísértetek sajnos nincsenek. Ha behunyom a szemem, már nem találom a saját királyságom. És nem jut eszembe képet rajzolni magamról, mert nem tudok rajzolni.

Vissza

Drágaságaim, hazatértem, és ahogy egy jó munkaerôhöz illik, tegnap már el is kezdtem dolgozni. Be kell vallanom, Honey hiányzott a legjobban, de azért rágtam a kefét, hogy több mint egy hétig nem voltam net közelében.

A szép spanyol pasik valószínûleg máshol nyaraltak, azt kell mondanom, egyet sem láttam, néhány olaszt és egy ismeretlen nemzetiségû, AussieBum farokkiemelôs fürdônacit viselô szépszál legényt viszont igen. Szívesen magkaparintottam volna. Mármint a nacit. A spanyolokról annyit, hogy láttam pink fürdônadrágot lila flitterekkel. Mondhatni, a tengerpart nem az én vadászterületem volt. Az éjszaka elméletileg az lett volna, a madridi macik nemzetközi találkozója miatt, de ismét szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a macik nem buknak a szőrtelen egyszálbél nyunyókákra.

Híven drágám szokásaihoz, a szokásos szálloda - strand - szálloda - bárok stílusú nyaralás volt, meglehetôsen ingerszegény, de legalább elolvastam a Harry Pottert angolul. Életem elsô angol nyelvû könyve, kösz Honey! Sajnos drágám vásárlási mániáját nem tudtuk egyedül fékezni, így jelentôs mennyiségû ruhanemûvel és bigyóval lettünk gazdagabbak, illetve egy kisebb bôrönddel, a többlet szállítására. Utolsó este még kiszámolta, mennyi kell taxira, aztán a maradékot (annyit, mint máskor 2 nap alatt) gyorsan elköltötte. Ami azt illeti a legcikibb az volt, amikor az egyik, láthatóan melegekre és/vagy divatmajmokra specializálódott butikban nadrágot akart venni, aztán az eladó elkezdte fejtegetni, hogy olyan modellalkatúakra, mint én - tetôtôl talpig végigmért -, mindent tud adni, de akkorát - jelentôségteljes pillantás drágámra - nem tartanak... Anyád. Nem is kövér, csak van egy kis súlyfeleslege. A farkát tükör nélkül is látja. Drágám köszönhetôen a sörszegény és halaban gazdag diétának 6 kilót fogyott. Jelentem, én nem.

Az évszázad híre, hogy híven a Honey-nak tett ígéretemhez, immár nem dohányzok. Igaz, hogy csak azóta, hogy megérkeztem Magyarországra, de már 70 órája nem érintettek ajkaim cigarettát. Ez nagy szó, mivel mind a kollégáim, mind drágám erôteljesen bagóznak, és még azt is sikerül megállni, hogy az általuk kifújt füstöt szippantgassam. Tegnap este már éreztem a füstszagot a hálószoba függönyén, pedig ott dohányzásmentes terület volt. Nos, vissza a munkához. Nehéz az élet.

Startra készen

A csodakapszulák már előkészítve, a checklist az asztalon, kinyomtattam a környéken lévő melegbárok térképét, a legajánlottabb bepasizós nudista strand fél óra az autópályán. Tudom, hol a pláza és a bevásárlóutca, azt hiszem, minden lényeges információnak a birtokában vagyok egy igazi buzulós nyaraláshoz. Na jó, ez nem rajtam múlik, szeretek minden eshetőségre felkészülni.
Még le kell porolni a bőröndöt és az útlevelet, aztán start. Ígéretet kaptam arra, hogy mindennap lesz szex. Hm. Megyek pénzt váltani, just in time, hátha a MOL eladta hétvégén a részvényeit. És veszek egy tonna Panthenolt, ha csak egy kicsit is sütni fog a nap, szükségem lesz rá.

Dies Irae...

A mai nap fénypontja az volt, amikor Nellyke megkérdezte: együtt jöttek? Majd: akkor legközelebbi ellenőrzés előtt két héttel kérjenek időpontot... Akármilyen hajtás volt ma, bármennyire is korán keltem (igen, én jó kislány vagyok, bezzeg a lusta Honey), még ez tartja a lelkem. Meg a cinkos mosoly... Délután ötkor még pörögtem mint a búgócsiga, pedig olyankorra általában megadom magam a hétvégi hangulatnak és húznék haza.

A nap legsötétebb pillanatáról mégsem. Gyakorlatilag mindenki azt kérdezi, miért vagyok még vele. Mert szeretem. Még mindig, még így is.

Hétfőtől pedig Spanyolország. Ha. Ma volt egy pici szorongás bennem, olyan előérzet-féle. Meglátjuk.

Ha lesz lehetőség írok, ha nem, akkor is, csak később.

Státusz

Cd4: 450, 26%.
Csökken, de doktorbácsi azt prognosztizálta, hogy még jó ideig nem lesz gyógyszer, három éve 730, 31% volt, ha ilyen ütemben változik, nem lesz gond. Viszont a tüdôm hörög, zörög, görcsöl. Francos bagó.

Használati utasítás

Drágaságaim. Szívem csücske,aranybogaram, mézecském, gyémántos prüntyőkém és mind az öten, akik olvastok. Mielőtt elkezdené bárki is kuporgatni az aprópénzt a koszorúmra, jelezném, hogy nem kívánom felvágni az ereimet, mert politikailag még szobatiszta vagyok, ráadásul még nem találkoztam olyan emberrel sem, aki ennek hatására visszajönne hozzám.

Előre szólok, hogy harmadnapja alig ettem valamit, ilyenkor a cukorhiánytól az agysejtejeim óvatos kannibalizálásba kezdenek, ami nem tesz jót a modoromnak. Semmi diéta, aki már látott, az érti, aki még nem, higgye el nyugodtan; nem is vagyok böjtölős típus, kissé hedonista - na az igen. Talán nem kissé. Kicsit gourmand, kicsit multitoxikomán, kicsit perverz. Vagy csak egy picivel jobban az átlagnál. Ami azt illeti okozott már kéjes borzongást desszert is, sajnos gyakrabban, mint a férfiak. Ha már itt tartunk, szeretem a pasikat, életkortól függetlenül, és szeretem a nőket is, szintén életkortól függetlenül. Az mellékes, hogy csak az előbbiekkel szerelmeskedek és csak az utóbbiaknak udvarolok.

Tisztában vagyok az értékeimmel, amelyek bőven akadnak, és tisztában vagyok azokkal a dolgokkal is, amelyekben nem jeleskedem, ezekből sincs kevés. Harmincöt évnyi lelkizésnek legalább ez az előnye megvan.

Szeretem a bonyolult dolgokat. Legyen az padlómozaik vagy barokk körmondat, étel vagy pénzügyi kimutatás, egyformán nagy lelkesedéssel tanulmányozom és keresem a rejtett értékeit, sorok között rejtőző mondanivalóját,eldugott logikáját. A szerződéseket az apróbetűknél kezdem olvasni. És óriási megelégedéssel tölt el, ha megértek valamit.

Talán ez a kulcs: szeretem megérteni a dolgokat és személyeket. Pontosítok: fontos, hogy megértsem, mit, miért, hogyan, ki, mikor... Amíg nem értem,nem fogadom el. nem kell azonban túlzó racionalitásra gondolni: egy Ave Maria nem csak szavak és hangsorok ügyesen összekomponált elegye, megérint, feltölt és más dimenzióba emel. Michelangelo Pietája nem csak egy ügyes mesterember tudományának a terméke. Lelke van. Megjegyzem, amikor megláttam, majdnem elbőgtem magam, pedig képen már ezerszer láttam. Mindezekből következik, hogy érzelmeket nem magyarázok.

Képtelen vagyok kicsit szeretni. Ha valaki belekerül a pixisbe, az életem végéig, ha szabad ilyet mondani ennyi tapasztalat után, ott marad. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez csak keveseket érint. Emberekben nem csalódom, mert emberekkel kapcsolatban nincsenek elvárásaim. Csak az csalódik, aki skatulyába dug mindent és mindenkit. Én nem cimkézek, csak megfigyelek, ha valami eltér a megszokottól, azzal a megfigyelt dossziéja bővül egy bekezdéssel, hozzáadódik az addigi megfigyelésekhez. Más kérdés, hogy hosszabb-rövidebb megfigyelés után esetleg úgy döntök, hogy ezt vagy azt az italt lehetőleg kerülöm, ezzel vagy azzal az emberrel lehetőleg nem találkozom a jövőben.

Nem vagyok művelt, csak sokat olvasok. Nem vagyok zeneileg képzett, csak gyakran hallgatok zenét, mindenfélét. Nem vagyok szép, de el tudom azt bűvölni, aki megismer. Nem vagyok prűd, viszont megválogatom, kivel, milyen hangnemben és miről beszéljek. Vallásos vagyok, de a magam szabályai szerint. Nem értek semmihez, de mindenről megvan a véleményem. Nem vagyok művész, csak jó kritikus.

Távolságok

Olyasmi történik, ami régóta nem esett meg velem: egyedül vagyok. Még a dög sincs itt, hogy minduntalan bosszantson, tépkedje az irataimat és beleigyon a poharamba, elment a nagyiékhoz nyaralni. És amilyen szemét, két napig ki sem dugta az orrát a ruhásszekrényből, csak miután eljöttem. Még a Nagyon Finom Csemegével sem tudtam kicsalogatni, csak a Vész Esetére Való Legfinomabb Csemege láttán bújt elő, de meg sem ette, csak megszagolta. Ahogy kitettem a lábam, újra játékos kis aranybogár lett. Kurva. És már hiányzik. Egy éve először leszünk hosszabb ideig távol egymástól.

Ha már a távolságnál tartok: nem vártam díszkíséretet, rózsaszirom szőnyeget és könnyezve integető szűzlányokat, de Honey is hiányzik. (Honey, ne olvasd tovább!!!) Ő most igen jól van, pedig nekem is lettek volna terveim vele ma délutánra. Hiába, késő bánat, a meglepetéseknek megvan az a nagy hátránya, hogy sokszor az lepődik meg, aki meg akar lepni.

Drágám pedig fényévekre van. Testben és lélekben is. Úgy érzem, lassan elsodródunk egymás mellől, visszavonhatatlanul. És először a történelem folyamán nem teszek semmit. Csak szemlélelem, ahogy a trópusi napfény ellenére egyre hidegebb és hidegebb lesz. Ha legalább beszélhetnék... Beszélhetnénk... Igaz, önmagam ismételném, már nem tudnék új dolgokat mondani, minden gyötrődésem ismerheti, az egyetlen ember jelen pillanatban a világon, akivel minden vágyamat megosztottam, vagyis megosztottam volna, társaság híján csak elmondtam vagy elordítottam, attól függően, milyen körülmények között és milyen eszközökkel sikerült felhívni magamra a figyelmét. A legtöbbre nem is emlékszik. Félek az előttem álló hetektől, nem akarok bántani és nem akarom, hogy bántsanak.

Helyzetjelentés

Szóval ilyen, amikor az ember a feje tetejére áll. Nagy (el)hallgatások, hiány és összebújás. Rég elfeledett szégyenérzet újraéledt, Gazdi elmondta, hogy akkor bizony én ôt, mint palánkon.


Túl sok a fal, nem látom az embert. Nekem könnyebb volt akkor is, most is. A kevélység az egyik leggonoszabb: azt hiszed, mindent tudsz és érted, pedig. Azt hiszed, mindenki a tiéd. Azt hiszed, a másik acélból van. És nem.


A Duracell nyuszi lassan leáll, elfogyott a szufla. Elhervadtak a liliomok. Hiába mosolygok, nem segít, valahol a kút fenekén összegömbölyödve mosolyog az ôrület, lassan hízik, gömbölyödik. Elôbb finom különcség, aztán jópofa egyéniség lesz, majd felnô, kifejlôdik és elnyeli a világot.


A játék már nem szórakoztató. A bársonybilincs a csuklómba mélyed. A kéj átbillent a vékony mezsgyén, és a kín üvölt.

Elrepülnék

Az utóbbi két hét tipródásai…. Dehogy két hét, hónapok. Évek. Egy élet.
Meddig érdemes becsületesnek és empatikusnak lenni, és mikor lesz az önzés a túlélés – legyen az testi vagy lelki – egyetlen eszköze?


Azt mondják, a szerelem vak. A szerelmes ember a másik szép oldalát hajlandó csak meglátni. De a vakság ebben az esetben arra is kiterjed, aminek semmi köze a szépséghez: a mindennapi ôrlôdésekre, a gyötrôdésre, a kellemetlen pillanatokra, a néma segélykiáltásra és a kétségbeesett kalimpálásra, hogy vegye már észre, nem tudok így létezni, fuldoklom az ölelésében, azzal nyom halálra, hogy rám borul, ahogy mindentôl és mindenkitôl védeni akar.


Lehetséges, hogy szokás szerint csak én bonyolítom túl a dolgokat, és csak egyszerûen védi a befektetését, ôrzi a kincseit, mint valami hatalmas sárkány, összetekeredve hever az arany halmain. Ami az övé, azt senki sem veheti el tôle. Persze ez sem igaz, ha arról van szó, igenis bôkezû. Inkább érzelmeket, függôségeket gyüjtöget, lelkeket, akik ragaszkodnak hozzá. Igaz, fura egy lidérc ez: mindenkire rátapad, aki az érdek vagy érdeklôdés leghalványabb jelét mutatja, mert nem tudja megkülönböztetetni a kapni akarást az adni vágyástól, és minden alkalommal megsértôdik, amikor meg kell bánnia a bizalmát. Az is igaz, hogy a földieket sem tudja elkülöníteni a lelkiektôl, a pénz egyenlô a szeretettel, a hûség a megbízhatósággal, a közös étel és a közös ágy pedig közös életet jelent.


Megint letelt a három hónap, kíváncsian várok az eredményekre. Aludni is kellene, több hónapnyi lemaradásban vagyok. Néha azt szeretném, hogy elmehessek remetének valahová a hegyek közé, járatlan ösvényekre, és azt enném, amit az ég madarai hoznak. Távol mindentôl és fôleg mindenkitôl. Ahol senki sem akar tôlem semmit, senkire nem kell tekintettel lennem, senki nem bánt és senkit nem bántok.

Titkok és hazugságok

Két érdekes beszélgetésem volt a hétvégén, az elsô a drágámmal:
-Tudod, én csak azzal fekszem le, aki tisztában van azzal, hogy pozitív vagyok. Legalább a választás lehetôségét meg akarom neki adni.
-Nem is vagy beteg.
-Dehogynem, te is tudod, már három éve.
-Nem lehetsz beteg, nem látszik rajtad semmi.
-Éppen ez a lényeg, még húsz év is lehet, mire látszik rajtam. Egyébként is, ha már látszik, akkor gond van.
-Nem igaz.
-Szerinted tévedett az orvos három éve?
-Igen.
-És azóta is neggyedévente tévednek, amikor ellenôrzésre megyek?
-Igen.
-És mit számolnak akkor? Tévednek félévente, amikor a vírust számolják?
-Igen.
…Csönd, beszélgetés vége.


Úgy érzem, én ezen már régen túlléptem, kb. akkor, amikor megvolt az elsô vírusszámom. Ô még nem volt ellenôrzésen, az is lehet, hogy nem pozitív. Engem érdekelne, ôt nem. Ez is egy életfelfogás, igaz, szöges ellentéte mindannak, amit helyesnek hiszek. Vannak sérthetetlen, erôs emberek. Én nem vagyok az.


A másik beszélgetés is felkavart, a szombat délutáni felvonulás helyszínétôl nem messze, jóval a felvonulás és az azt övezô cirkusz után, néhány lépésnyire a házunktól. Két barátunkkal elnéztünk volna a Buddha Beach-re, miután a rendôrség is eloszlott (telefonos értesítést kaptunk). Kettônkön erôteljesen látszott a nemi identitás, kettônkön nem. Három tizenéves kamasz jött szembe, miután látótávolságon belülre értek, elkezdtek röpködni a “hülye buzik”és “ezek is buzik”, majd az egyikük megkérdezte, kb. 16 éves, alacsony, vékony gyerek, hogy “Te is buzi vagy?” “Igen.” Elôkapott egy viperát, meglengette, miközben a szemébe néztem: “Ehhez mit szólsz?” Ezen a ponton kedvem lett volna azt mondani, hogy remélem, hogy megüt vele, aztán a javítóban megtudja, amikor segbekúrják, hogy milyen buzinak lenni. Aztán a következô gondolatom az volt, hogy szerencsétlenek még annyira fiatalok, még bôven ráérnek rájönni arra, hogy ez a gyûlölet csak kompenzáció. Még valamelyik bárban össze is futhatunk néhány év múlva. Aztán majdnem meghívtam egy italra, hogy beszéljük ezt meg értelmes emberek módjára, és elôre örültem, hogy milyen könnyen szétzúzom a nevetséges érvelését. Mindez persze pár másodperc alatt zajlott le, aztán a barátai jóval csendesebben elrángatták, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy számban, életkorban és testsúlyban simán fölényben voltunk, tehát a verekedés rövid lett volna, vipera ide vagy oda. És nem mi sérültünk volna, mert addigra a párom már ökölbe szorított kézzel mellettem állt.


A meghökkenés nem annyira a fizikai fenyegetésnek szólt, hiszen az elhanyagolható, inkább mulatságos, mint veszélyes volt, hanem annak a ténynek, hogy harmincöt éve élek ebben az országban, és valaki elôször akart bántani azért, amit gondolok, ami az életem. A családom, a munkatársaim, az ismerôseim tudják hogy meleg vagyok. Ez soha nem jelentett sem elônyt, sem hátrányt. Ettôl nem leszek sem jobb, sem rosszabb ember.

Senki ne vegye személyeskedésnek, de azóta tart ez az állapot, amióta a Fradit számûzték az NBII-be. Nem kell karhatalom, csak végre legyen már egy jó FTC-Újpest meccs véletlenül mindig akkor, amikor melegfelvonulás van a városban. Elég évente egyszer. Mi is csak évente egyszer jelezzük azt, hogy létezünk és emberek vagyunk, akik ugyanúgy szeretnek vagy szenvednek, mint bárki más.

Cumming Out

Nagyon szép és jó, hogy végre nálunk is kiállhatott valaki a közvélemény elé, nem mintha ez bármin is változtathatna. Köszönjük a jelzésértékû gesztust, hogy igen, fontosnak tartjuk ezekben a nehéz idôkben a meleg szavazópolgárok véleményét is. Ennyivel többen fognak ránk szavazni a következô ciklusban, de az is lehet, hogy már a nyakunkon lévô népszavazások eredményét is sikerül befolyásolnunk, hiszen a 10 % az bizony nagyon sok.

A magam részérôl a pozitív voltom lenne hasonló értékû. Igaz, hogy mindenki tudja rólam, hogy "popsiközpontú" vagyok, ahogy egy másik politikusunk jellemezte életformámat, de a doktorbácsi javaslatára senkinek sem beszéltem még arról, természetesen az érintetteket kivéve, hogy "megváltozott kapcsolatképességû" lettem. Még ez is több embert jelent, mint amennyi javallott volt, de egy-két éretlen jövôbeni sorstársat leszámítva ezzel sem volt gondom. Amunkahelyemen egészen véletlenül elôhoztam a témát, de hát, arany emberek, nem érdekli ez sem jobban ôket, mint bárki nemi identitása. Nem ez alapján ítélik meg az embereket. Akkor mitôl félek/félünk? A többségünknek nincs felelôs pozíciója, nem egészségügyben dolgozik. Az pedig határozottan üdvös lenne, ha végre rádöbbennének az emberek, hogy bárki lehet pozitív. A szerencse ebben az esetben nem tart örökké.


Az egyik csodálatos honi meleg orgánumban megjelent nemrégiben egy vallomás újdonsült társunkról, aki nem nyelte le, nem engedte be, mégis elkapta. A többség hasonlóan gondolkodik, a gond csak annyi, hogy a vírus nem. Hallottam olyan esetrôl, ahol a "kiszállásos" szûrésen 40% volt a szûrteknél a fertôzöttek aránya. Az emberek igen, tudják, csak nem eléggé. Vagy nem veszik komolyan eléggé. Mert a fertôzésnek nincs arca. Egyrészt azért, mert ahogy nem írom a homlokomra azt, hogy meleg vagyok, nem írom azt sem, hogy HIV pozitív vagyok. A legtöbb ember nem tudja, hogy a környezetében pozitív ember van. Amíg pedig nem tapasztalja "testközelbôl", hogy ez nem csak mese, nem csak halvány esély, hanem létezô veszély, nem törôdik vele. A másik, mert bár beszélünk róla, megjelennek cikkek, a többség hisz valamiféle titokzatos erôben, vagy egyszerûen azt hiszi, amire nem gondol, az nem létezik. Ha kiderülne, hogy a legtöbb meleg ismer fertôzötteket, barátai, ismerôsei is érintettek, talán jobban odafigyelne... talán elmenne szûrésre... talán...

Kitartás

Arra az esetre, ha valakit még érdekelne: köszönöm, még mindig élek. Azok kedvéért, akik lemondóan sóhajtanak erre a váratlan hírre még hozáteszem: jól vagyok. Lassan de biztosan mélyül az angoltudásom, mint Pistike hangja, ahogy kinô a kamaszkorból. Persze még hátra van a nagy megmérettetés, a félidônél tartunk, de legalább eljutottam odáig, hogy azt tanulom, amit nem tudok. Nagyjából mindent. Új hír, hogy ezzel egyidôben a kettes számú projekt is elkezdôdött, vagyis jónéhánnyal kevesebb szöget verek a koporsómba naponta. Jó lesz vigyázni, mert a végén nem lesz, ami összetartsa, és a gyászoló tömegbe zuhanok. A hármas számú projekt, vagyis a jelentôs tömegnövelés a kettes számú sikerének a függvénye, amikor a szögek teljesen elfogynak, lesz értelme más hobbi után nézni, egyébként a végén tényleg kénytelen leszek nyolcvan évig élni, bárhogy is igyekszem azt a rettenetet elkerülni.


Mindezek mellett megszûnt a tremoló is, ami Honeyra gondolva minduntalan rámtört. Mára sikerült annyira megrontanom a viszonyunkat, hogy nyugodtan vághatok válogatott sértéseket a fejéhez, meg sem hallja. Mint egy öreg házaspár, házsártos feleséggel és alkalmi süket férjjel. Igen drágám, persze drágám, hogyne drágám. Figyelsz, te vén fasz? Mit mondtál drágám? Tisztelettel jelentem tehát, hogy már két öreg házaspárra való kapcsolatom van. Tekintve az életkoromat, ez nem kis teljesítmény, bár ha beszorzom kettôvel (ami teljesen jogos annak tudatában, hogy két ember is teljesen akar, vagyis az osztódás lenne a másik alternatíva), akkor az eredmény hetven (hát nem zseniálisan számolok?), tehát öregember vagyok.


Egyszóval minden más és semmi sem az, tovább gombolyítok-gabalyítok, az vígasztal, hogy elôbb-utóbb minden megoldódik, bár eddigi tapasztalataimra alapozva semmi sem úgy fog történni, ahogy terveztem. Tudniillik én, a nagy Elemzô, mindig minden eshetôségre fekészülök, minden problémát alaposan kivizsgálok, minden lehetséges reakciót számításba veszek, keresem az összefüggéseket, állandókat és kalkulálok az ismeretlenekkel. Aztán minden alkalommal tágra nyílt szemmel, bambán pislogok, mert az élet nem kiszámítható, mindenki másképp reagál, mint ahogy én vártam, és a megoldás olyan egyszerû lett volna, hogy észre sem vettem.

Alakul a molekula, ha plagizálhatok...

Úgy tûnik, a nyelvtanfolyamom nem váltja be a hozzá fûzött reményeket, két hónap után kijelenthetem, hogy nagyjából eljutottam odaáig, hogy rájöttem, mi az, ami nem megy… Csak éppen az ár/érték arány nem túl kedvezô ebben az esetben, egy jó szintfelmérô a legtöbb helyen ugyanezt az eredményt produkálta volna.
Lehetséges, hogy én vártam túl sokat, de kezd kidobott pénz érzés a hatalmába keríteni. A nyelvizsgám még kellemesen távol van, de azt hiszem, arra már egyedül fogok felkészülni. A saját módszereimmel.


Csak most gondolkodtam el arról, hogy az utóbbi idôben mennyi változás zajlott le bennem. Egy éve még a temetésemre készültem, most pedig hosszú távú terveim vannak. Nem érdekel, hogy meg tudom-e valósítani, nem béklyóz az esélyek latolgatása. Egy éve még elégedett voltam akármilyen szexuális együttléttel, akármilyen kapcsolattal, akármilyen társsal. Most már válogatnék. Persze nem teszem, a meglévô kettô több, mint elég. És mérlegelek, még akkor is, ha ez a legrosszabb, az okoskodás érzelmi ügyekben nem szokott túl jó eredményeket produkálni, de rájöttem arra is, hogy a korább álmisztikus humbugok is leolvadtak rólam, nem hitetlen lettem, csak jóval racionálisabb. Ez persze nem újdonság, de eddig a racionalitás máz volt, most pedig kezd életfelfogássá alakulni. Lehet, hogy a végére egy ôszinte, egyenes ember lesz belôlem.


Lehetséges (bocs a feltételes módért, Honey), hogy ebben az új embernek is szerepe van, nem igazán vágyok jelenleg kalandokra, elkezdtem az egyensúlyt keresni, oké, ha miszter tökély (Honey, nem rólad van szó) szembe jönne velem, félreérthetetlen szándékkal az azonnali leteperésre, nem tiltakoznék (nagyon) hevesen, de erre kevesebb az esély, mint a lottóötösre. De még ez sem biztos. Az utóbbi idôben a szexuális vonzalom már nem elég, fontos a másik ember lelke is. Tökéletes testben tökéletes szellem és lélek: három egymást követô héten egy-egy lottóötös.


Nem azt mondom, hogy megalkuvó lettem, középszerû lévén kielégít a középszerûség, inkább arról van szó, hogy azt gondolom, a hibák szebbé is tehetik az embert, szerethetôvé válik egy-egy rossz szokás is, ha sikerül azon túljutni, hogy mennyire idegesítô volt. Ha valaki nem idegesít többé, nagyon tud hiányozni. Már olyan öreg lennék, hogy hiányzik a másik állandó piszkálása, ami nem más, mint annak a kifejezése, hogy a másik mennyire fontos része az életemnek? Nem keresem a hibákat, de a legbosszantóbbakat kiírtom - bármilyen hihetetlen, tíz év alatt bármit ki lehet szekálni bárkibôl -, a kevésbé bosszantókat pedig átveszem. Mert bizonyos idô után az ember elkezd csiszolódni, olyan dolgok érdeklik, amelyek korábban nem, elkezdi megutálni a másik gyûlölt ételét, megkedvelni a korábban szapult tévémûsorokat. Minderre a Tökéletes mellett nincs lehetôség.

Ahogy látszik, még mindig a párkapcsolatok labirintusában bolyongok, kedvenc témám és koncom, érthetô, mert sikerült alaposan belegabalyodnom. Sajnos én sem vagyok tökéletes. Ezért szeretnek.

Takarítás

Köszönöm, jól vagyok. Nem fáj a hasam, enyhén lappad a zsírréteg a derekam körül, a táskáim sem mélyek most a szemem környékén. Köszönhetô ez az enyhén szubtropikus idôjárásnak, a rendszertelen vacsorázásnak, a hosszú beszélgetéseknek Honey-val, a fogyó holdnak és a már-már irreális és perverz nyugalomnak, ami ellepett az utóbbi napokban. Megpróbáltam komolyan venni a közösségi felelôsségvállalást, de mit csináljak, ha a közösség nem tart ahhoz elég felelôsségteljesnek hogy vállalható feladatot adjon. Próbálnék kedves és aranyos lenni mindenkivel, persze a körülöttem élôk ebbôl semmit sem vesznek észre, ugyanis inkább az a feltûnô, ha nem vagyok kedves és türelmes. Mert alapvetôen egy jótét lélek lakozik bennem. Ezt kihasználók pedig csak igen kevesek vannak, mert vagyok annyira szerény és alázatos, hogy nem hirdetem fennen, mennyire drága ember vagyok. Azok azonban, akik mindennek ellenére mégis tudják, nem is várnak mást tôlem, elvárják, kikövetelik.
Ez nem túl jó, néha fárasztó, néha sikítoznék, de mivel általában egyedül tartózkodom a sikítozós idôszakban mégsem vágom ki a magas cét, mert egyszer megpróbáltam, mire a dög eszét vesztve menekült a konyhába. Talán azt hitte, hogy elôtört belôlem az ôsi rgadozó ösztön és felfalom vacsorára.

Tisztelettel bejelenteném, hogy az angol verzió ezennel érdeklôdés hiányában a múlté (nem, nem a te hibád, Honey), hasonlóképpen a páromnak szóló másik verzió. Idôközben változott a hozzáállásom, ahogyan azt gyakran teszi, mert bár sziklaszilárd a jellemem, a megítésésem és véleményem bizonyos dolgokról gyakran változik az aktuális történések fényében.
Jó lenne a nagytakarítást mással is folytatni, de ahhoz még itt és most kevés vagyok. Majd sok csokoládés gabonapely-golyócskát eszek, mert attól nagyra fogok nôni.

Éberség

Természetesen a hétvége megint filózással telt, úgy tûnik, ez egy ilyen idôszak. A tanulás nem úgy megy, ahogy terveztem, természetesen én is hibás vagyok, az agyam már nem fog úgy, mint tíz éve, és újra bele kell rázódnom a mindennapi házifeladatba. Kezdem még jobban tisztelni azokat, akik munka és háztartás mellett még képesek – akár egy újabb – diplomát megszerezni.

Azért lassacskán a sok agyreszelés eredményt is produkál: kezdem egyre nyomorultabbnak látni magam, egyre lustábbnak és egyre tehetetlenebbnek. Mielôtt megköveznének mindazok, akik nyafogós tucatbuzinak tartanak megjegyzem, nem nyafogok, nem várok vigasztalást, csak ténymegállapításokat közlök. Persze én sem vagyok jobb, mint az átlag, ha más életében nem is, a sajátomban igyekszem felkavarni a szart.

Másban is változok, kezdek tudatosabban viszonyulni a környezetmhez, jóval több felelôsségérzettel. Arra, amit Shiva, Honey és még néhányan csinálnak persze képzetlenségembôl kifolyólag alkalmatlan vagyok, de másban talán hasznomat látják. Meglátjuk, kér-e valaki belôlem.

Be kell azt is látnom, hogy a kezdeti lelkesedésem a blogolás iránt többé-kevésbé lelohadt, ami köszönhetô a magas telefonszámlának és az egyéb, nem publikus üzenetváltási módnak, de tulajdonítható a jellemembôl eredô hibának is, nevezetesen könnyen lelkesedek az új dolgok iránt – jó példa erre az új RPG, amibe Honey rángatott -, aztán könnyen bele is unok. Hiába, kevés dolog tesz rám mély benyomást. És még kevesebb ember.

Rossz

Meglehetôsen lemaradtam az írással. Ez egyfelôl a káosznak köszönhetô, másfelôl annak, hogy a kommunikáció egyéb módja jóval egyszerûbb és gyorsabb.
Ma voltam ellenôrzésen, doktorbácsi azt mondta, a vírusszámom 13 000. Ez jó hír, mert lényegesen kevesebb, mint pár hete. Rossz hír, hogy zörög a tüdôm, feltehetôleg a mértéktelen kátrányletüdôzés miatt, ismét érik egy leszokóhadjárat. A legszebb azért a három kis cicagombóc volt, amit a Lászlóban a lépcsôlejáratnál láttam. Már arra felé haladtamban láttam egy nem túl nagy termetû, sovány, fehér macsekot kisurranni, aztán amikor beléptem, egy pici fehér gombóc pislogott rám az utolsó elôtti lépcsôrôl. Természetesen anyai ösztönöm feltámadt, sürgôs simizési kényszer vett erôt rajtam, ám amikor közelebb mentem észrevettem, hogy a lépcsô alján, a fordulóban, még két pici szürke gombóc van... A fehér pedig lábacskáitól kitellô maximális sebességgel legurult hozzájuk. Szegényeknek nem sok esélyük van a túlélésre egy kórház pincéjében, elôbb-utóbb lebuknak, aztán legjobb esetben jön az Illatos út...

Lehet, hogy ettôl, lehet, hogy a magas galléros ing miatt (khm, Honey), lehet, hogy a koránkeléstôl, de egy kicsit árvának érzem most magam... Olyan igazi, mindenbôlelegemvan feeling. Legszivesebben hazamennék, a fejemre húznám a takarót és nem mozdulnék. Persze a gályának haladnia kell, ehej uhnyem, ehej uhnyem, így erre nem sok esélyt látok. Kezdem elveszíteni az összes csatát, szeretném, ha pár hónap eltûne az életbôl.

Hétfô

Elég utálatosan indul a hét, annak ellenére, hogy minden szép és jó, mindenki szeret és teljesen hepi vagyok. Gondolkodtam Honey recenzióján arról a bizonyos honlapról, arról a családról, ahol az anya most halt éhen, az apa és a gyerek kórházban van, arról a csecsemôrôl, akit végletesen vega szülei csak szójatejjel tápláltak és végzetes alultápláltság miatt meghalt. Meg arról a nem rég megjelent cikkrôl, amely szerint a HIV fertôzöttek vallássossága nagyban segíti állapotuk elfogadását és csökkenti annak a veszélyét, hogy másokat megfertôzznek. Meg Lenkey doktor csodavitaminjairól, amelyet kollégám is szed, és ezzel nem a multikat, hanem a jó doktort támogatja.

Mert hívô, de nem vallásos embernek tartom magam. Eszembe nem jutna, hogy halálra éhezzek megtisztulási szándékkal, ne kezeltessem egy betegségem várakozva a csodára, sohasem fizetnék ellenôrizhetetlen, önmagukat dicsôítô csodadoktoroknak. Egy csomó ember mégis megteszi. A hit és a vallás valóban sokat segíthet, majdnem leírtam, hogy csak nem nálunk. A hit azonban határok nélküli, személyes meggyôzôdés. A vallások itthoni képviselô azonban sokszor tájékozatlanok, már a homoszexualitással sem tudnak mit kezdeni (katolikus lévén nehezményeztem pár éve, hogy az új és csodálatos katekizmus megértésre szoruló, beteg embernek definiált), a HIV fertôzést pedig egyenesen bûneink megérdemelt büntetésének tekintik a legtöbben. A hit mégis segíthet, mert támaszt nyújt akkor, amikor emberi oldalról semmilyen segítségre nem számíthatunk. Az lényegtelen, hogy valaki buddhista vagy zsidó vagy keresztény vagy mohamedán: a tudat számít, hogy az élet nem értelem és cél nélkül való.

A hit azonban nem gyógyszer, nem helyettesíti a terápiát, és jó, ha nem homályosítja el a józan észt. Egy hívô azt is el kell hogy tudja fogadni, hogy Istene egy orvoson keresztül, gyógyszerrel segíti. Személy szerint bár nem tagadom a csodák lehetôségét, még eggyel sem találkoztam. Csoda alatt természetesen most a természetfölötti beavatkozást értem, a mindennapi életben jelenlévô apró boldogságokat pedig mindenki átéli, és igen, ezek is lehetnek csodák. Egy mosoly, egy találkozás (szia Honey), egy érintés, vagy egy nem várt kedves szó (csókolom, Nellyke). És bármennyire szkeptikus vagyok, hiszek az öngyógyításban is, no nem abban, hogy erôsen koncentrálva kigyógyulok a rákból, hanem abban, hogy a belsô egyensúly kihat a szervezet állapotára. Az pedig, hogy ki hogyan találja meg a belsô békéjét, imádsággal, tai-chi segítségével, meditációval vagy rendszeres szexszel, teljes mértékben a vérmérsékleten és beállítottságon múlik, a lényeg az, hogy a béke és kiegyensúlyozottság gyógyít. És persze az akarat, de ez az elôbbi függvénye.

Divat mindenütt rejtett összefüggéseket, összeesküvést keresni, divat a különbözô önfejlesztô/segítô módszereket megtanulni, de az nem változtat a tényen, hogy a józan paraszti ész nem helyettesíthetô. Momentán leszarom, hogy a HIV Afrikából indult, vagy egy amerikai katonai laborból, lényegtelen, hogy melyik gyógyszermulti vagy kormány mit titkol és mit nem, a vírus köszöni, létezik, és egyelôre életben tudnak tartani, ha akarom és szükséges.

A vallássoságról szóló fenti cikk másik részével nem sokat tudok kezdeni. Azt még megértem, hogy vannak, akik szándékosan meg akarnak fertôzôdni. Nem kell tovább rettegni, nyugi van. Más kérdés, hogy ez nem olyan, mint egy piercing, amit ha megunok, kiveszem. Egyfelôl nem etikus ezt követôen másoknak névtelenül továbbadni, mert ugye, hátha ôk nem akarják, márpedig a saját szabadságomnak a másik szabadsága lenne a korlátja, így tehát a felhôtlen szexuális élet mégsem annyira felhôtlen. Másfelôl jelenleg visszafordíthatatlan, tehát ha el is múlt a fertôzéstôl való félelem, jöhet a másik: meddig húzom még? És tudom, hogy vannak, akik szándékosan fertôznek, nem csak felelôtlenségbôl, volt szerencsém ilyen jellegû dicsekvésekhez itt-ott, ki mikor, hány embert, szaunában, sötétszobában, parkolóban, bárhol. És engem is térítgetett a Sötét Úr híve, elég intenzíven annak idején. A kimondott indokokat meg is értem, de a tényleges vezérlômotívumot még nem sikerült megtalálnom. Mi a jó abban, ha ilyen durván beleavatkozok valakinek az életébe? Hatalomvágy, gonoszság, a káosz terjesztése? A gonoszság, a káosz persze nem logikus, hiszen a rend az ellenpólusa. De a Sötét Úrnak nem lesz több követôje ez által, a fertôzô fél nem lesz sem egészségesebb, sem boldogabb. Ami azt illeti, én is lefeküdtem negatív partnerrel, úgy, hogy nem tudott a státuszomról. És végig rettegtem, nagyon óvatos voltam, igyekeztem az összes biztonsági elôírást betartani, ergó minden volt, csak nem együttlét, a végén pedig megkönnyebültem, nem kielégültem. Volt olyan negatív partnerem is, aki tudott a helyzetemrôl, elég gyakran votlunk együtt, de az sem volt különb. Ki kíván ilyet másnak? Ez nem vallás kérdése, hanem józan ész, racionalitás.

Lehet, hogy egyszerûen ez hiányzik az emberekbôl. Vagy az is lehet, hogy mindig is hiányzott, csak a médiának hála, mindenrôl és azonnal értesülünk, minden revelancia, minden fontosnak tûnik. Kétségtelen, hogy fanatikusok és ôrültek mindig is voltak, de nem volt bulvártéma, maximum a helyi piacokon beszélték ki az esetet az unatkozó kofák. És persze fontos a tálalás is, egyre több a bulváros felkiáltás, a szenzációhajhászás, hála az internetnek bárki lehet ötperces sztár.

Eredményhirdetés

Vírusszám: 19000, Cd4: 470, 28%

Nem tartom igazságosnak. Honey-val nagyjából egy idôben fertôzôdtünk, 2004 végén, bár engem rögtön kiszûrtek. A kezdô vírusszámom 6000 volt, 400 körüli Cd4-gyel, a következô alkalommal 8000, 800 körüli T sejttel. Ezt követôen elég volt az, ha a doktorbácsi azt mondta, minden rendben van, amióta hasonszôrûekkel beszélgetek, vagyis néhány hónapja, elkezdett érdekelni a téma, tehát ezután feljegyzem. Az világos, hogy mindenkinél máshogy alakul a vírus szaporodása, de ekkora különbségre nem számítottam: Honey tôlem jóval egészségesebben él, sportol, nem dohányzik, nem iszik, nem túlsúlyos. Én elôbb-utóbb szívinfarktusban kívántam elpatkolni, mivel ülômunkát végzek, autóval közlekedek, iszok, dohányzok, káromkodok, nem sportolok, otthon a TV vagy a számítógép elôtt gubbasztok chipset majszolva és sört vagy (nem diétás) kólát kortyolgatva, szóval ahogy látom, az immunrendszeremnek rég le kellett volna padlóznia. Persze több-kevesebb rendszerességgel szedek vitaminokat, Béres cseppet, ginzengkivonatot, hébe-hóba eszek zöldséget vagy gyümölcsöt is, de az egészségtudatos életmódtól igen távol áll az, amit mûvelek. Nem azért, mert így kívánom gyorsítani a folyamatot, hanem mert így szoktam meg annak idején, aztán pedig nem változtattam rajta. Jóakaróim szerint ami mûanyag vackot megeszek, a sötétben már régen világítanom kellene.

Más. Némi megbeszélnivalóm volt a könyvelômmel, annak idején be kellett jelentkezni az ügyfélkapun, de a bevallásokat ô kezeli, tehát birtokában van a felhasználónevemnek és jelszavamnak. Most egyszerûbb volt, ha elmondta, hogy mit nézzek meg és hol, tehát én jelentkeztem be. Nem tudtam meg, mióta halmozódik a visszaigényelhetô pénzem, de ha már ott voltam, megnéztem mióta vagyok bejelentve, ezt sem tárolja a rendszer, de legalább láttam, hogy öt éven belül két hónapig voltam munkanélküli, ami nem igaz, de késô bánat. És megnéztem a Betegéletút menüpontot. Két olyan vizsgálatot végzett el egy kórház rajtam, amit nem vettem észre, mert csak látogatóban jártam náluk, betegként soha, ezen kívül az összes kiváltott recept tartalma és ideje, és hát az összes vérvizsgálatom részletei (eredmények nélkül), beárazva. Magyarul ha a könyvelôm egy picit kíváncsi (és miért ne lenne az, hiszen nôbôl van), megtudhatja, hogy pozitív vagyok. Nem mintha zavarna vagy izgatna a dolog, csak nem szerettem volna az orrára kötni. Ahogy megismertem, maga a megtestesült diszkréció, de akkor is. Szóval akinek cége van, vagy a cégének regisztrált (csak magánszemély regisztrálhatott, a saját személyes adataival), de nem maga intézi a bevallások beküldését és ellenôrzését, az orvosa és a gyóntatója mellé beiktathatja a könyvelôjét is.

Felhôk

Nem csak a lustaság miatt nem írtam, hanem mert az elsôdleges címzettel folytatott maratoni telefonbeszélgetések kimerítettek minden témát, amit amúgy megírhattam volna. Személy szerint jobb szeretem szemtôl-szembe megbeszélni a dolgokat, igaz, akkor nem tévézni vagy mást csinálni kellene. Mindentôl függetlenül jó volt tisztázni a kereteket és a lehetôségeket. Csodálom, hogy Honey-nak még nem akadt olyan jóakarója, aki lebeszélné rólam, ami azt illeti, a helyzet meglehetôsen kilátástalan, hiszen "férjezett" lennék vagy mi a szösz. Azt is értem, hogy nem mindig fogalmazok világosan, a szövegeim tagolatlanok és gyakran nehezen érthetôk, de szegény Honey az élô tanú, hogy így is beszélek, a témáról-témára csapongás és a váratlan visszautalások a kedvenc eszközeim. Nálam a szabad asszociáció nem teszt vagy játék, hanem társas érintkezési forma. Sorry mindenkinek, aki emiatt érthetetlennek talál. A másik, hogy a nyelvtani szabályokat ajánlásnak tekintem és nem törvénynek, mint az olaszok a kresszt. A nyelvi keretek jók, de áthágásukkal többletinformációt adhatok át, természetesen nem ideértve a helyesírási- és gépelési hibákat. A lényeg, hogy általában azt írom, amit megértetni akarok. Utólag elolvasva ez a mondat sem egy fônyeremény, úgy tûnik, öreg vagyok a változáshoz.

Kedvenc állandó témám az idôjárás, mert mindent rá lehet fogni a fejfájástól a nyomott hangulaton keresztül az álmatlanságig, emelleet jó alap az angol nyelvû udvarias társalgáshoz. Az angol blogomat is folytatnom kéne. Az igazság az, hogy bár az elalváshoz nem szedek mostanság altatót, az elalvás anélkül is megy, de reggel olyan vagyok, mint akit agyonvertek de legalábbis átszerelmeskedte az éjszakát, csak éppen a jólesô-elnyújtózó kielégültség nélkül. Persze ha fáradtan ébredek, nap közben is alacsonyabb fordulatszámon pörgök, igaz, ezt rajtam kívül nem sokan veszik észre. De kevesebb munka ugyanannyi idôegység alatt, elôbb-utóbb fejmosás lesz a vége, még akkor is, ha a kevesebb több, mint az elvárható átlag. Hiába, elkapattam a fônökömet. Meg mindenki mást.

Bármennyire is az önállóságom és a függetlenségem hangsúlyozom, mélyen belül állandó megfelelési kényszer alatt állok. A lázadó ifjúságnak, amikor áthágtam miden szabályt és elvárást, vége, beálltam én is szépen a sorba. Mindenki azt kapja tôlem, amire a leginkább vágyakozik: szexet, megértést, munkát, szivességet, odaadást, gondoskodást, türelmet. Én pedig faltól-falig pattanok a nagy igyekezetben, hogy minden igénynek megfeleljek. A félelem vezérel? Most rávágnám, hogy nem, de magam sem tudom. A féltés? Ez közelebb jár ahhoz, amit érzek, de nem lenne ôszinte, annyira azért nem vagyok altruista. Talán inkább a kettô keveréke: nem lépek le a munkahelyemrôl, mert nehezen találnának helyettem embert, nem zárok le egy kapcsolatot, mert fájdalmat okoznék magamnak és a másiknak, olyan szövegeket, siralmakat hallgatok végig, amelyek cseppet sem érdekelnek, mert ez a kötelességem, mivel a megértô és türelmes ember álarca fagyott rám. Vagy egészen egyszerûen arról van szó, hogy a nagy tespedés már annyira a részemmé vállt, hogy képtelen vagyok szabadulni, kerülöm a változást, mert az állandóság fenntartása kisebb erôkifejtést igényel, mint egy recsegô, ócska rádiót hallgatni mondván, hogy túl drága és körülményes egy új beszerzése, különbenis az új kütyük túl bonyolultak ahhoz, hogy megtanuljam a használatukat.

Talán a tanulás erre is jó lesz, évek óta nincs a munkán kívül rendszeres elfoglaltság az életemben, ráadásul olyan, ami nem kötelezô, csak egyszerûen tetszik és hasznos. Aztán lakberendezô tanfolyam jön, majd virágkötészet, gobleinhímzés, kertépítés és jóga, mint az elkényeztetett, gyerekneveléssel és házimunkával nem túlterhelt negyvenes asszonyok. Vasárnap ugyan megejtettem azt a takarítást, amit régen kellett volna, pedig csak annyi zavart, hogy Honey jönni fog és por volt, a takarítónô pedig ezen a héten jön. Kezdetnek nem rossz, de valami rendszeresebb kellene, mondjuk tanulni, megírni az összes novellát, amit nem írtam meg, zenét szerezni, horribile dictu kirúgni a takarítónôt, bármi. Csak a gyerek ne legyen a fürdôvízben.

Túlélés

Na, most úgy voltam, mint megboldogult háromnapos ügynökkoromban, amikor a nap kezdetén összegyűlt a csapat és hú, hajrá, meg tudjuk csinálni. Reggelre enyhén leamortizálódtam, csak azért bírtam felkelni, mert muszály volt, ez a csodálatos életérzés pedig végigkísérte a napomat. Nem könnyítette a helyzetemet, hogy drága és szeretett ügyfeleink ma bolondgombát ettek reggelire, esetleg a fronthatás kínozta meg az idegeiket, minden esetre sikerült ébren tartaniuk legalább. Estére már úgy vágytam az angolórára mint egy szívből jövő hátbaverésre, és lám, meglett az eredménye. Ha már fizettem, ott kell lenni, meg tudom csinálni, igen, erős vagyok, kibírom, friss és üde vagyok, mint egy harmatos rózsabimbó egy szép nyári hajnalon. És csoda történt, az óra kezdetére már felébredtem, igaz, a szövegértés néhol gondot okozott, de élek és köszönöm, már nem vagyok álmos. Hozzá kell tenni, hogy túlkorosként nem hagynám, hogy tizenhuszonévesek lekörözzenek vitalitásban vagy tudásban vagy bármiben, merthogy a csoportban, ideértve a tanárt is, messze én vagyok a legöregebb. Ciki, de már olyanok tanulnak velem együtt, akik a gyermekeim lehetnének. Ami azt illeti, ha ott, anno, a balatonparton összejön az, ami nem jött össze, akár a saját fiam is lehetne legifjabb csoporttársam. Szóval vén trotty harmincötéves vagyok. Reggel legalább nyolcvanöt, most inkább harmincnak érzem magam. De hát, ismerem már a dörgést, nemsokára leülök, kaja, pia, nők aztán szépen visszaplöttyedek rövidesen. Kár, hogy Honey-nak azt mondtam, aludjon, mert legalább ébren tartana, amíg lejár a mosógép és aludni mehetek. Persze lelkiismeretlenség lenne vele szemben, de legalább megismerné az igazi énem. Mert nem vagyok én mindig kedves és udvarias, ha egyszer Dementia elkezd tányérokat meg hamutartókat és poharakat, mindegy mit csak törjön, dobálni, nincs az az oroszlánszívű, aki meg ne rettenne és jól teszi, hogy fél... Általában a legtöbb hülyeséget lenyelem, kivéve, ha engem néznek hülyének. Aztán jön a gonoszkodás, csendben, halkan, kultúráltan és nagyon sok rosszindulattal, cukkolom a másikat, gúnyos félmosollyal a szám jobb sarkában. Keveseknek pedig megadatik, hogy láthatják, ahogy eltorzult fejjel üvöltök és török-zúzok. Szegény drágám, nem mert egy-egy ilyen után aludni, mert félt, hogy álmában lemészárolom, pedig a törés után szépen nyugodtan hozom a seprűt, összetakarítom a cserepeket, megkérdezem, kér-e egy másik poharat. Szóval haragudni nem nagyon tudok hosszú ideig, tehát azt a rövid időt kell látványosan kitöltenem, általában igen jó eredménnyel sikerül is.

Értelem és érzelem

Nem mondanám, hogy magam alatt vagyok, de a hirtelen nyakunkba szakadt kánikula azért rátelepedett a fejemre. Lehet, hogy elég lett volna egy kicsit többet aludni, az utóbbi idôben alig bírok felkelni reggelenként, aminek az oka vagy a késôi lefekvés, mert most, hogy egyre öregebb vagyok, egyre több alvásra van szükségem, vagy pedig az, hogy gyengülgetek-leépülök szépen lassan. Az is lehet, hogy csak azért, mert eddigi következetesen minimálstresszes magánéletemet felcseréltem egy lényegesen izgalmasabb és mozgalmasabb, de szellemileg jóval terhelôbb verzióra. Különös dolog a ragaszkodás, amikor melletted fekszik valaki a díványon, semmi nem történik, csak átkarol és tévéztek. Meghitt, bennsôséges és boldog. Ezt a mûveletet felváltva két különbözô emberrel végezni inkább bizzar, legalábbis én leginkább annak definiálnám, az erkölcstelenség túl erôs, a furcsa pedig túl jellegtelen kifejezés lenne. Amikor az egyik mozdulatában, szavában, érintésében a másikat látom, igazi deja vu, csak itt konkrétan azonosítható idôpontokkal és szituációkkal. Olyan érzés, mintha egy ember lennének, két különbözô kiadásban, megmagyarázhatatlan szimbiózisban, de mégiscsak abnormális, feltételezem, ezt is képes leszek elôbb-utóbb megszokni. Ez sem más, mint az elme szokásos játéka, ahogy egy helyzetet próbál a megszokott skatulyákba besuvasztani, még akkor is, ha ebben az életben még nem tapasztalt hasonló körülményeket. Pedig annyira szeretem a tiszta és világos dolgokat, amikor minden egyértelmûen fekete vagy fehér, lehet, hogy ezért bûvölnek el a kimutatások és statisztikák: mindent megmérünk ami mérhetô, kiszámoljuk a változókat, meghatározunk és korrigálunk, de a végeredmény minden esetben logikus és érthetô, megmagyarázható. Szerintem a mesterséges intelligenciák kifejlesztésének a legnagyobb akadálya a bináris kódok alkalmazása: egy igen/nem világban a talán nem leírható, márpedig a bizonytalanság és kételkedés az emberi gondolkodás egyik legfôbb jellemzôje. Az érzelem nem logikus, a szerelem nem levezethetô bizonyos hormonok egyensúlyának a megbomlásából, az intuíció több, mint a tapasztalt tények ismeretében leszûrt racionális következtetés. Szóval attól nem kell tartanom, hogy lecserélnek egy gondolkodó robotra, legalábbis belátható idôn belül biztosan nem. Persze továbbgondolva, ha a robotok képesek lennének kételkedni, nem lennének tovább gépek, hiszen a kételkedés képessége magába foglalja egy esetleges parancs megtagadását is, és ki akarna olyan munkaeszközt, amelyik alkotója ellen fordulhat? Asimov szépen kitalálta a robotika törvényeit, de ha valóban intelligens, emberszerû és emberként érzô, empatikus és tanulni képes gépeket hozának létre, akkor a programjuknak tartalmaznia kellene az önfejlesztésen túl a kételkedést is, hiszen az a tanulás egyik fontos alappillére, azt tanuljuk, amit nem ismerünk, azt tökéletesítjük, amit tökéletlennek vélünk, tehát kételkedünk a megfelelôségében. Ha pedig kételkedhetünk valaminek a helyes voltában, nem ér semmit az alaptörvény, vagy olyan paradoxont hozunk létre, ami lehetetlenné teszi a mûködést, mert hogy is lehetne mindenben kételkedni, tehát a tökéletességet keresni akkor, ha van egy dolog, amit tökéletesnek kell tartanunk. Abban a pillanatban kialakítanánk a robotok vallását, a vakhitet és túlbuzgóságot, új istenekként okoznánk háborút és pusztítást, hiszen azt állítanánk, hogy a világmindenségben egyedül a mi létünk szükségessége a megkérdôjelezhetetlen.
A számok tehát a barátaim, az érzelmek az ellenségeim, mégis jó volt tegnap este irracionális módon ellazulni Honey karjaiban a díványon, még az idióta (bocs, Honey) fesztivált nézve is. Nem akarom senki érzelmeit megsérteni, de nekem a magyar produkció sem tetszet, a csaj rendben volt, maga a szám kevésbé, a hangja nagyon top, de a billegô jelzôtábla meglehetôsen gagyi feelinget hagyott maga után. Tudom, hogy nem az a lényeg, de aki a puccparádén a minimállal és egyéniséggel akar kitûnni a tömegbôl, legalább azt tegye vagy hagyják, hogy tegye stílusosan. Más produkciót nem minôsítek, azt megtettem tegnap, de a miénk azért bántja a csôröm. És mégis jó volt, mert. És jó volt ma a drágám üzenetét olvasni. Csoda, hogy ennyi agymunka után fáradtan ébredek? Tudom, magamnak keresem a bajt, de a tudás még nem jelent megoldást. Megoldás pedig éppen az érzelmek irracionalitása miatt nincs.

Szavak

Nagyon jó nekem, mindenki szeret. Ez nem panaszkodás akar lenni, csak ténymegállapítás. Még azok is szeretnek, akik azt gondolják, hogy nem, mert nagyképû, modoros, sunyi dög vagyok, aki lenézi a másikat, teljesen eltelt önmagával, aki azt érdemelné, hogy valaki jól lerugdalja a veséjét és megeggyelje a fogait, de legalább átszabja a fizimiskáját.
Tegnap nem írtam, mert nagyobb mennyiségû hó szakadt a nyakamba a vártnál, emellett lehetôségem volt az élô beszédre (hajaj, jön a telefonszámla) is. Nem merek beszélgetést mondani, mert általában én beszélek és a másik fél hallgat. Anno ezért sértôdtem meg a BAT-ra, ahová jelentkeztem egy bizonyos állásra. A meg nem nevezendô személyzeti tanácsadó cég pedig rövidesen küldött egy Hubbard-féle tesztet, hogy majd ez alapján felmérik, egyáltalán alkalmas vagyok-e a megpályázott pozícióra. Én kis naív kitöltöttem, visszaküldtem. Aztán elkezdtem nyomozni, ki is az a bizonyos apró betûs úr a lap alján, megtaláltam a tesztet, sôt, annak az automata értékelôs változatát is a neten, így gyorsan leellenôriztem, vajon mi mindent állapíthatnak meg rólam. A legsúlyosabb hiánnyosságaim a kommunikációra való képtelenségem és az erôsen antiszociális magatartásom voltak. Én. Nekem. Ezek után elôször a megbízót akartam hívni, aztán a tanácsadó céget, aztán hagytam a búsba az egészet, nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol egy bizonyos vallás iránti elkötelezettség alapján állapítják meg a szakmai alkalmasságot vagy mérik a teljesítményt. Azért késôbb gonoszkodtam egy kicsit az egyik misszionáriusukkal, aki egy bevásárlóközpontban a kis kütyüvel gyôzködte a jónépet arról, hogy az egyedüli kiút a mindennapi stresszbôl csak és kizárólag az ott kapható remekmûvek és a mögötte álló életmód-tanácsadás lehet. Kis kütyü kézbe, streszes szituációra tessék gondolni, mutató kilendül. Itt lép a képbe a sok évi autopszichogén tréningem, mutatót felengedtem, szépen visszaengedtem, fel, vissza. Aztán közöltem, megvan a saját módszerem a feszültség kezelésére és levezetésére, de éppen szabadalmazás alatt van, ezért nem beszélhetek róla. A kis mutató pedig nem hazudhatott, valóban, szemmel láthatóan tudtam kezelni az életemben jelenlévô problémákat. Arról nem világosítottam fel a kislányt, hogy minden bioelektromosságot mérô készülék becsapható, csak egy kis koncentráció kell hozzá. Nemtelen és gyerekes volt, bosszúnak nem is nevezhetô, de aki hülye, megérdemli. Lehet, hogy tényleg antiszociális vagyok. A beszélôkém viszont naggyon jó. Erre tanú szegény Honey, akirôl még mindig keveset tudok, de nem azért, mert nem beszélne, hanem minden két milliszekundumnál hosszabb szünet esetén beléfojtottam a szót és magamról beszéltem. Persze csak szép és jó dolgokat. Csoda, hogy egyszer-kétszer szóhoz tudott jutni, és tovább jutott az elsô tagmondatnál. Lehet, hogy ezért menkült el? Persze azóta drága párom is megint szeret, pontosabban míg korábban idôszakok voltak a hideglangyosmeleg fokozatokkal, most egyszer szeret, egyszer féltékeny, egyszer elfoglalt, máskor nem lehet lepattintani, de míg régebben ezek az idôszakok napokig-hetekig tartottak, most már egyetlen napon belül változik minden. Én pedig folyamatosan küzdök a szegényes emberi kommunikációs eszközzel, a nyelvvel, mert szeretném megfogalmazni, mi is az, ami történik, de olyan módon, ahogy azt érzem és pontosnak vélem. Erre pedig nem találok szavakat, mert minden alkalmasnak tûnô kifejezés degradálja az egyik vagy a másik felet, sértô vagy bántó, de mindenek felett pontatlan. Most sajnálom, hogy nem vagyok egy képzômûvész alkat, mert esetleg más, nem nyelvi eszközökkel meg lehetne valamilyen módon fogni a dolgot. Az is lehet, hogy nem, és olyan lenne, mint az a szobor, amit egy ifjú és magát nagyon jól menedzselô mûvészpalánta készített, amirôl mindenki azt hitte, hogy egy kéttonás fotel, pedig nem az akart lenni. Most én is így vagyok a szavakkal, leírnám, amit gondolok, de nem azt értenétek belôle, amit szeretnék, hogy értsetek. Így maradnak a felületes benyomások. Mintha egy idegen országban, ismeretlen nyelven kellene elôadást tartanom a relativitáselméletrôl, azzal az apró különbséggel, hogy mind a ketten, akik olvasnak, elméletileg ugyanazt a nyelvet beszélik, amit én. Ha már itt tartunk, ez a kedvenc vesszôparipám: azt mondani, amit gondolok, mégpedig pontosan, a félreértés lehetôsége nélkül, kivéve ha a szándékom a félreérthetôség, vagyis a két- és többértelmûség. Egyenes következmény lenne, hogy lassan és megfontoltan beszéljek, de nem, írásban és szóban egyaránt hadarok, tehát kedves két olvasóm, tessék gyorsabban követni a sorokat, úgy jobban fog hasonlítani arra, amit mûvelni szoktam társalgás szintjén. Mivel itt nincs lehetôségetek közbeszólni, még talán gördülékenyebben is megy. Most tehát gyakorlatilag ismét a semmirôl írtam, vagy mégsem. Mint Pinokkió az új Shrek film elôzetesében. Rájöttem, hogy én, aki eddig rejtôzködtem, befelé és magamnak éltem, hirtelen kifoordultam magamból, megosztom másokkal az érzéseimet és gondolataimat, igaz, még mindig alaposan megszûrve, és törôdni kezdek másokkal. Ez is egyfajta fejlôdés, aminek a katalizátora, nem pedig az oka Honey megjelenése. Azt azért erôsen túlzás lenne állítani, hogy egy épelméjû, egyszerû ember osztja meg életét másokkal, aki be karja bizonyítani, hogy a HIV nem vágja ketté egy ember addigi szokásait. A fertôzésem volt anno az egyik változást elôidézô ok, addig a téma agnosztikusa voltam, most inkább mérsékelt hívôként definiálnám magam. Egyszerûen mesélek magamról mindent, válogatás nélkül, nincs szempont, mert pillanatnyilag egy csomó mindent be kell pótolnom, az önként vállalt bezártságban töltött évek miatt. És bôszen keresem a szavakat, amelyek gyakran kimondhatatlanok, várom a lehetôséget, amikor valaki végre kitalál egy olyan eszközt, ami emóciókat és intuíciókat tesz érzékelhetôvé és átadhatóvá. Jobb lenne, ha addig csendben maradnék.

Csípés

Utálom azt, amikor hülyének néznek. Amikor kedves drágám azt mondja, el van havazva, a héten nem találkozunk, de érzem a hangján, a reakcióin, az előre elpanaszkodott programján és hátul mélyen az agyamban, a bőröm alatt, hogy hazudik. Előbb-utóbb megteszem neki azt a szivességet, hogy engedem, hadd találjon az ágyban valakivel. Lehet, hogy csak arra vár, ő is érzi, amit én, ő is úgy gondolja, már nem tudunk többet adni egymásnak, a csúcson kell abbahagyni? És ő is ugyanúgy engem félt vajon, ahogy én őt? Sok a kérdés, válasz pedig egy sincs. Azért ilyenkor felmegy bennem néha a pumpa.Honey vonzereje éppen a toleranciájában rejlik, persze könyű, drágám után képtelen lennék még egy autokratába beleszeretni, sőt, kerülöm őket, mint a pestist, habár a teljesen akaratom rabszolgája exemet még nem sírom vissza. Létezik olyan kapcsolat, ahol a felek teljesen egyenrangúak, egyazon jog-, és kötelességkörrel? Ahol minden megy a maga útján és az energiákat nem kicsinyes csatározásokra fecsérlik, hanem kihasználják az egységből fakadó teremtő erőt? Ahol a másik fejlődése a cél és nem a magunk hatalmának a megőrzése? Ahol elengedik inkább a másikat, ha marasztalni nem tudják? Egy kicsit most csalódott vagyok. Sehogy sem kerek a dolog, ettől függetlenül. Miért gondolom, hogy hosszú távon ellavírozhatok? Persze, bízom a vonzerőmben és az intelligenciámban - sőt, okos és szép is vagyok -, de az idegeknek nem tesz túl jót az állandó tréning. A struccpolitika nem fog eredményre vezetni, szembe kell néznem a ténnyel, hogy két pad között fogok a földre zuhanni, és nem lesz senki, aki elkapna. Úgy érzem, egyre mélyebbre kerülök az alagútban, és nem látom a kiutat jelző fényt.

Légyott

Bár a tegnap este átélt katarzis jelentôsen kárpótol a mai mosott szar életérzésért, azért a lassúságot és a csikorgó fogaskerekeket kissé nehezményezem. Ma sincs kevesebb munkám, drága ügyfeleim ma sem elnézôbbek a szokásosnál. Kellett nekem rókatojás. Részletekért keresse fel szerkesztôségünket. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ma végre elkezdem a tanfolyamot, így estére még friss és üde szerettem volna maradni, hogy tudásbeli hiányosságaimat legalább ragyogó intellektusom ellensúlyozza. Ez a vonat is elment, örülök, ha addig ébren tudok maradni, majd túlélem valahogy. Ha jobban meggondolom, még hasznom is származhat belôle: elsô alkalommal olyan rosszul fogok szerepelni, hogy késôbbi fejlôdésem csodaszámba megy és paradigmává válok az iskola történelemkönyvében.
Szerencsére az a pár óra alvás arra legalább elég volt, hogy az éhgyomorra tartott tárgyaláson ott legyek idôben és térben, igaz, a másik felet nem nehéz lenyûgözni. Örök szép emlékem az a megbeszélés, ahol szerintem rögtön elbuktuk a munkát, amikor egy derekas céges karácsonyi parti után reggel 9-kor legújabb ügyfelünket kerestem fel. Jegyzeteim elôzô nap kissé eláztak, nemkülönben jómagam, ott álltam a kapujuk elôtt, nehezen fókuszálva kerestem a kapucsengôt, majd gyûrötten, teszkós bevesárlószatyrokkal a szemem alatt és enyhén alkoholos lehellettel, rendkívül koncentrálva próbáltam jó benyomást tenni. Ismerve a végkifejletet, kevés sikerrel. Ma azért jobb volt a helyzet, legalább lélekben is jelen voltam. Aztán persze a kocsiban olyan sikeresen elpilledtem, hogy már csak az ebédre tudtam koncentrálni, ami szintén nem volt jó ölet, mert a székelykáposzta szépen megült a gyomromban, köszöni, elvan, és úgy véli, a gyomortáji vérbôség még senkinek nem vállt kárára. Ellentétben velem, mert amúgy is oxigénhiányos agyam végképp lelassult, legszívesebben eldôlnék a tárgyalóban a díványon és relaxálnék, vagyis félre kellene vonulnom valami bonyolult és nehezen értelmezhetô anyagot elemezni. Most sajnálom hogy kis cégnél vagyok, ahol feltûnô bárkinek a hiánya. Szerencsére ma többen bejelentették, hogy halaszthatatlan és korai elintéznivalójuk van, csak a drága ügyfeleket kell leráznom. Azért kíváncsi vagyok, itt némi rosszindulatú mosollyal a szám sarkában, egy bizonyos emberke hogyan éli meg a mai napot... Nálunk legalább bevett szokás, hogy egyik-másik kolléga agyilag kissé leamortizálva jön dolgozni, mindenki megérti, mert jómaga is kerülhet hasonló helyzetbe. Az igaz, hogy fizikai amortizációtól csak én szoktam szenvedni, mint ma is, de ami nem látszik, arról nem kérdezhetnek. A bizonyos emberke azonban olyasmit csinál és olyan helyen, ahol a józanság erény és alapfeltétel, nem mint nálunk, vagyis szükséges rossz. Többek között ezért sem szeretnék multinál dolgozni. Igaz, voltam olyan helyen is, ahol a józanság volt a jelszó, azonban megfigyelésem szerint a tulajdonosi és vezetôi kör minden céget a maga képére és hasonlatosságára gyúr, tehát a nehéz esetek már a felvételi elbeszélgetésen eldôlnek. Na jó, van az az összeg, amiért feladnám a szabados életvitelt, de csak arra az idôre, amíg eleget keresek ahhoz, hogy rosszabbul fizetô, ámde barátságos környezetre válthassak.
Lassan erôt kell vennem magamon és visszatérni a munkához, bár ma látványosan püfölöm a billentyûzetet, ha létezne nálunk hatékonyságmérés, ma igen nagyot romlana az átlagom. Go, Forest, go!

Suttogások

Nem egyszerű az élet, vannak dolgok, amelyekről még úgy is nehéz beszélni, ha senki sem hallja. A drágám régen tervezett blogját elkezdtem és közben olyan érzésem volt, mintha vele beszélnék, ezért éppen olyan óvatosan és körültekintően fogalmaztam, mintha azonnal olvasná. Nehéz szülés lesz, talán nincs is értelme, de valamiféle bizarr belső kényszer hatására igyekszem egyensúlyt termteni közte és Honey között. Telefon az egyiknek, telefon a másiknak is, üzenet az egyiknek, üzenet a másiknak is, kedvesség az egyikkel, kedvesség a másikkal is, immár pedig blog az egyiknek, blog a másiknak is. Persze amíg jelen állapot tart, nem tudok egyenlő esélyeket biztosítani. Drágám blogja, pedig nem annak szánom, kicsit olyan, mintha búcsú lenne, magyarázat, mi miért történt, történik.
Ha eddig csak hajlamom volt a skizofréniára - hivatalos vélemény -, akkor most magam is igyekszem kettétépni a lelkem.
Közben azt is megtettem, amit már régen kellett volna: két és fél éve vagyok pozitív, de még mindig nem vagyok tisztában azzal, mi mindennel jár ez a fajta élet. Könnyű nekem, eddig teljesen tünetmentes voltam, még a nátha is jobban elkerült, mint régebben, az első telemen meg sem fáztam, pedig korábban októbertől áprilisig sebesre fújtam az orrom. Átböngésztem a többiek blogjait, ami azt illeti, kicsit beparáztam, jobb későn, mint soha. Újabb adalék a kóros soványságom miatti aggodalomhoz - mi lesz, ha mellékhatásként lefogyok? És miből? Eddigi tapasztalataim szerint ha fogyok, gajjra megy az immunrendszerem, mint akkor, amikor megfertőződtem. Mi van, ha a gyógyszer várható mellékhatásaként elkezdek fogyni? Kemény küzdelem lesz... A szteroidoktól, tesztoszterontól pedig amúgy sem hízok, már kipróbáltam. Érdekes módon ez a mellékhatás izgat a legjobban, a többit tudnám kezelni. Lehet, hogy itt is a ló túlsó oldalára kerülök, eddig nem érdekelt a téma, most pedig csak ezzel fogok foglalkozni? Lehet, hogy nem is annyra lenne rossz, végre egy motiváció a leszokáshoz, bár sovány vigasz, a bagót abbahagyva sem híztam el anno. Mondjuk leszokok a dohányzásról, elkezdek sportolni, napi ötször enni, még van kreatinom, aminosavaim a legutóbbi kúrámból visszamaradt készlet. Felszedem azt a bizonyos hiányzó tizenöt kilót, és máris lesz mit leadnom. Álmodik a nyomor.
És járok közben iskolába, dolgozok, edzek és búcsút intek Honey-nak is meg a drágámnak is, mert időm az már nem nagyon lesz rájuk.
Szegény Honey, biztos kiakad, ha meglát: amúgy sem klasszikus arcélű fejemet reggel kezelésbe vette a fodrász, aztán a végeredményt látva azzal vigasztalt, hogy pár hét alatt kinő. Pedig ma sikerült erőt venni magamon, időben felkeltem, kicsit takarítottam, elkezdtem egyetlen barátomnak főzni és nem tapadtam le a tévé előtt. A korábban jellemző állandó vadászattól elment a kedvem, hála annak, hogy még nekem is túl sok a nyüzsgés a saját életemben. A bűbájdobozról való leszokás lenne a legnagyobb fegyvertény, mivel gyakran vagyok egyedül, majdnem a legjobb társam lett, időnként nem lehet kicsavarni a kezemből a távirányítót, válogatás nélkül nézek mesét, dokumentumfilmet és szappanoperát. Most új heppem a blogírás, de még nem űbereli a tévét, az olvasás már régen nem, egyedül a szex volt és most is az egyetlen valós konkurrencia, csak hát, több nap mint kolbász, amit a szegény ember vízzel főz. Magányosan nem az igazi. Jobb szeretem a csapatjátékot. Az is igaz, ha csendesebb és értelmesebb elfoglaltságot választanék a tévétől, még inkább magamba fordulnék, a legszórakoztatób könyvnek is megvan az a nagy hátránya, hogy engedi az ember képzeletét, gondolatait szárnyalni, asszociációkra és azonosulásra késztet. Az általam nézett műsorok nagy részénél pedig csak néznem kell kifelé a fejemből, kívülállóként követni a nem túl szellemes és kiszámíthatatlan fordulatokban nem igen bővelkedő cselekményt. A legjobb szórakozásom az, hogy a dramaturgiai hibákat ixelgetem.
Azért megfordult a fejemben, hogy bár nem túl kellemes, de éppen egy alapos életmegváltozás közepén tartok, lehet, hogy ezért nem a tegnapon és a holnapon rágódom, hanem csak és kizárólag az adott pillanatot boncolgatom. Ami most történik, valamilyen egyelőre ismeretlen okból fontosnak tűnik, kezdetnek, újnak és megfoghatatlannak, mint egy újonnan vásárolt kötet valamelyik sagából, ahol ismerősek a szereplők, de nem tudjuk, ki lesz a főszereplő, mi fog történni és miért.

Nagymosás

A ma esti ereszdelahajamat elôtt még van annyi idôm, hogy azért írjak egy keveset, már semmit sem tudok, de szerintem azért Honey legalább kíváncsi arra, mi minden történik bennem.
A tegnapi igen hosszú beszélgetés jó volt, mert kimondtunk bizonyos dolgokat, amelyeket ki kellett mondani és megállapodtunk abban, hogy mit nem mondunk ki. Persze azért mulatságos így, zsombékról zsombékra ugrálni, olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akiknek megtiltanak valamit, ezért annál jobban vágyakoznak rá. Vétlen témáink is újra meg újra tiltott területre tévedtek.
Volt egy másik üzenetváltásom is, ami néhány dolgon elgondolkodtatott. Hála annak, hogy Honey, közös megegyezéssel, összekapcsolt bennünket, a kezdeti üzenôfal-jelleg megszûnt, immár bárki látja, mit gondolunk és érzünk, persze ne írjon blogot az, aki nem számít erre. Mégis, ebben a történetben azért több szereplô van, akinek a véleményét nem képviseli senki. Nem mintha tartanék attól, hogy bárki elítél, az egész történet vérmérséklettôl függôen lehet romantikus vagy erkölcstelen, lehet a mikistitkunk, bármi, ami az emberi elme zegzugaiban megfordulhat. Mégis, ott az a bizonyos harmadik. Nem tartom magamat, és horribile dictu, olvasóimat egy erkölcsi remekmûnek, a keresztény értékek tükrének, hiszen egy bizonyos kör, beleértve magamat is, jó esetben nem az lenne, ami, ha megfelelne bizonyos szép, de tapasztalataim szerint szinte elérhetetlen eszményképeknek. Korábban sohasem tartottam magam a polyamory mozgalom zászlóvivôjének, de egyre inkább hajlok arra a megállapításra, hogy lehet osztatlanul több embert szeretni. Persze nekem könnyû, nincs háromszög, csak egy egyenes, melyen két végén és a közepén van a személyt jelölô pont. Az egyik végpont ismert, a másik talán nem, és nem is lesz ezen oldalakon. Ezen a ponton ébredt fel régen alvó lelkiismeretem, mert mi van akkor, ha jóakaróm beavatja a vétlen és tudatlan, tehát boldog drágámat. Kissé prematur állapotban, de bekövetkezik az, amit a másik két fél elhamarkodottnak tart. Igaz, ebben a pletyka-, és rosszindulatmentes világban ilyen nem fodulhat elô, kár is ezen spirázni. A társadalom ama jól diverzifikálható szegmenséhez tartozó kisebbség, melynek jómagam is tagja vagyok, ilyen szörnyûségekre képtelen, alapvetô, természetébôl fakadó kényszerítô erôivel ellentétes lenne.
Ebbôl kifolyólag elhatároztam, hogy még idôben elkezdek egy harmadik oldalt, ahol szépen leírok mindent, amit a drágámnak elmondanék. Mindent a szekrényekben porosodó csonvázakról és a padláson kísértô szellemekrôl, mindent amit érzek. Biztosan nem fogja addig olvasni, amíg már minden mindegy nem lesz, de legalább meglesz az a halvány elégtételem, hogy a nehezen kimondható és megfogalmazható dolgokat leírtam, egyszer, valamikor a nagyon távoli jövôben majd el tudja olvasni, ha abban nem is reménykedem, hogy megérti. Attól ô sokkal kétpólusúbban látja a világot.
Ennek nem sok értelme lesz, de ki tudja. talán megadhatom neki a magyarázathoz való jogot. Mert szeretem, mert nem akarom/tudom elhagyni. Most. Itt. Ezt muszály volt leírni.
És itt van Honey, a szép deli vitéz, a hôs lovag, aki mindebbe a kulimászba belecsöppent, akinek drágámhoz hasonlóan nagy szíve amúgy is terebélyes gondjai ellenére mindezt befogadta. Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy választanom kellene, még akkor sem, ha megboldogult erkölcsöm kísértete azt sikítja a fülembe minden alkalommal, amikor valamelyikôjükkel beszélek, akár csak valamelyikôjükre gondolok.