Alakul a molekula, ha plagizálhatok...

Úgy tûnik, a nyelvtanfolyamom nem váltja be a hozzá fûzött reményeket, két hónap után kijelenthetem, hogy nagyjából eljutottam odaáig, hogy rájöttem, mi az, ami nem megy… Csak éppen az ár/érték arány nem túl kedvezô ebben az esetben, egy jó szintfelmérô a legtöbb helyen ugyanezt az eredményt produkálta volna.
Lehetséges, hogy én vártam túl sokat, de kezd kidobott pénz érzés a hatalmába keríteni. A nyelvizsgám még kellemesen távol van, de azt hiszem, arra már egyedül fogok felkészülni. A saját módszereimmel.


Csak most gondolkodtam el arról, hogy az utóbbi idôben mennyi változás zajlott le bennem. Egy éve még a temetésemre készültem, most pedig hosszú távú terveim vannak. Nem érdekel, hogy meg tudom-e valósítani, nem béklyóz az esélyek latolgatása. Egy éve még elégedett voltam akármilyen szexuális együttléttel, akármilyen kapcsolattal, akármilyen társsal. Most már válogatnék. Persze nem teszem, a meglévô kettô több, mint elég. És mérlegelek, még akkor is, ha ez a legrosszabb, az okoskodás érzelmi ügyekben nem szokott túl jó eredményeket produkálni, de rájöttem arra is, hogy a korább álmisztikus humbugok is leolvadtak rólam, nem hitetlen lettem, csak jóval racionálisabb. Ez persze nem újdonság, de eddig a racionalitás máz volt, most pedig kezd életfelfogássá alakulni. Lehet, hogy a végére egy ôszinte, egyenes ember lesz belôlem.


Lehetséges (bocs a feltételes módért, Honey), hogy ebben az új embernek is szerepe van, nem igazán vágyok jelenleg kalandokra, elkezdtem az egyensúlyt keresni, oké, ha miszter tökély (Honey, nem rólad van szó) szembe jönne velem, félreérthetetlen szándékkal az azonnali leteperésre, nem tiltakoznék (nagyon) hevesen, de erre kevesebb az esély, mint a lottóötösre. De még ez sem biztos. Az utóbbi idôben a szexuális vonzalom már nem elég, fontos a másik ember lelke is. Tökéletes testben tökéletes szellem és lélek: három egymást követô héten egy-egy lottóötös.


Nem azt mondom, hogy megalkuvó lettem, középszerû lévén kielégít a középszerûség, inkább arról van szó, hogy azt gondolom, a hibák szebbé is tehetik az embert, szerethetôvé válik egy-egy rossz szokás is, ha sikerül azon túljutni, hogy mennyire idegesítô volt. Ha valaki nem idegesít többé, nagyon tud hiányozni. Már olyan öreg lennék, hogy hiányzik a másik állandó piszkálása, ami nem más, mint annak a kifejezése, hogy a másik mennyire fontos része az életemnek? Nem keresem a hibákat, de a legbosszantóbbakat kiírtom - bármilyen hihetetlen, tíz év alatt bármit ki lehet szekálni bárkibôl -, a kevésbé bosszantókat pedig átveszem. Mert bizonyos idô után az ember elkezd csiszolódni, olyan dolgok érdeklik, amelyek korábban nem, elkezdi megutálni a másik gyûlölt ételét, megkedvelni a korábban szapult tévémûsorokat. Minderre a Tökéletes mellett nincs lehetôség.

Ahogy látszik, még mindig a párkapcsolatok labirintusában bolyongok, kedvenc témám és koncom, érthetô, mert sikerült alaposan belegabalyodnom. Sajnos én sem vagyok tökéletes. Ezért szeretnek.

Takarítás

Köszönöm, jól vagyok. Nem fáj a hasam, enyhén lappad a zsírréteg a derekam körül, a táskáim sem mélyek most a szemem környékén. Köszönhetô ez az enyhén szubtropikus idôjárásnak, a rendszertelen vacsorázásnak, a hosszú beszélgetéseknek Honey-val, a fogyó holdnak és a már-már irreális és perverz nyugalomnak, ami ellepett az utóbbi napokban. Megpróbáltam komolyan venni a közösségi felelôsségvállalást, de mit csináljak, ha a közösség nem tart ahhoz elég felelôsségteljesnek hogy vállalható feladatot adjon. Próbálnék kedves és aranyos lenni mindenkivel, persze a körülöttem élôk ebbôl semmit sem vesznek észre, ugyanis inkább az a feltûnô, ha nem vagyok kedves és türelmes. Mert alapvetôen egy jótét lélek lakozik bennem. Ezt kihasználók pedig csak igen kevesek vannak, mert vagyok annyira szerény és alázatos, hogy nem hirdetem fennen, mennyire drága ember vagyok. Azok azonban, akik mindennek ellenére mégis tudják, nem is várnak mást tôlem, elvárják, kikövetelik.
Ez nem túl jó, néha fárasztó, néha sikítoznék, de mivel általában egyedül tartózkodom a sikítozós idôszakban mégsem vágom ki a magas cét, mert egyszer megpróbáltam, mire a dög eszét vesztve menekült a konyhába. Talán azt hitte, hogy elôtört belôlem az ôsi rgadozó ösztön és felfalom vacsorára.

Tisztelettel bejelenteném, hogy az angol verzió ezennel érdeklôdés hiányában a múlté (nem, nem a te hibád, Honey), hasonlóképpen a páromnak szóló másik verzió. Idôközben változott a hozzáállásom, ahogyan azt gyakran teszi, mert bár sziklaszilárd a jellemem, a megítésésem és véleményem bizonyos dolgokról gyakran változik az aktuális történések fényében.
Jó lenne a nagytakarítást mással is folytatni, de ahhoz még itt és most kevés vagyok. Majd sok csokoládés gabonapely-golyócskát eszek, mert attól nagyra fogok nôni.

Éberség

Természetesen a hétvége megint filózással telt, úgy tûnik, ez egy ilyen idôszak. A tanulás nem úgy megy, ahogy terveztem, természetesen én is hibás vagyok, az agyam már nem fog úgy, mint tíz éve, és újra bele kell rázódnom a mindennapi házifeladatba. Kezdem még jobban tisztelni azokat, akik munka és háztartás mellett még képesek – akár egy újabb – diplomát megszerezni.

Azért lassacskán a sok agyreszelés eredményt is produkál: kezdem egyre nyomorultabbnak látni magam, egyre lustábbnak és egyre tehetetlenebbnek. Mielôtt megköveznének mindazok, akik nyafogós tucatbuzinak tartanak megjegyzem, nem nyafogok, nem várok vigasztalást, csak ténymegállapításokat közlök. Persze én sem vagyok jobb, mint az átlag, ha más életében nem is, a sajátomban igyekszem felkavarni a szart.

Másban is változok, kezdek tudatosabban viszonyulni a környezetmhez, jóval több felelôsségérzettel. Arra, amit Shiva, Honey és még néhányan csinálnak persze képzetlenségembôl kifolyólag alkalmatlan vagyok, de másban talán hasznomat látják. Meglátjuk, kér-e valaki belôlem.

Be kell azt is látnom, hogy a kezdeti lelkesedésem a blogolás iránt többé-kevésbé lelohadt, ami köszönhetô a magas telefonszámlának és az egyéb, nem publikus üzenetváltási módnak, de tulajdonítható a jellemembôl eredô hibának is, nevezetesen könnyen lelkesedek az új dolgok iránt – jó példa erre az új RPG, amibe Honey rángatott -, aztán könnyen bele is unok. Hiába, kevés dolog tesz rám mély benyomást. És még kevesebb ember.

Rossz

Meglehetôsen lemaradtam az írással. Ez egyfelôl a káosznak köszönhetô, másfelôl annak, hogy a kommunikáció egyéb módja jóval egyszerûbb és gyorsabb.
Ma voltam ellenôrzésen, doktorbácsi azt mondta, a vírusszámom 13 000. Ez jó hír, mert lényegesen kevesebb, mint pár hete. Rossz hír, hogy zörög a tüdôm, feltehetôleg a mértéktelen kátrányletüdôzés miatt, ismét érik egy leszokóhadjárat. A legszebb azért a három kis cicagombóc volt, amit a Lászlóban a lépcsôlejáratnál láttam. Már arra felé haladtamban láttam egy nem túl nagy termetû, sovány, fehér macsekot kisurranni, aztán amikor beléptem, egy pici fehér gombóc pislogott rám az utolsó elôtti lépcsôrôl. Természetesen anyai ösztönöm feltámadt, sürgôs simizési kényszer vett erôt rajtam, ám amikor közelebb mentem észrevettem, hogy a lépcsô alján, a fordulóban, még két pici szürke gombóc van... A fehér pedig lábacskáitól kitellô maximális sebességgel legurult hozzájuk. Szegényeknek nem sok esélyük van a túlélésre egy kórház pincéjében, elôbb-utóbb lebuknak, aztán legjobb esetben jön az Illatos út...

Lehet, hogy ettôl, lehet, hogy a magas galléros ing miatt (khm, Honey), lehet, hogy a koránkeléstôl, de egy kicsit árvának érzem most magam... Olyan igazi, mindenbôlelegemvan feeling. Legszivesebben hazamennék, a fejemre húznám a takarót és nem mozdulnék. Persze a gályának haladnia kell, ehej uhnyem, ehej uhnyem, így erre nem sok esélyt látok. Kezdem elveszíteni az összes csatát, szeretném, ha pár hónap eltûne az életbôl.