Karácsonyi apró

Tényleges koránál fiatalabbnak mondott, jó karban lévő, megkímélt állapotú hajadon ifjú úrinő egyén kis hibával társat keres ruházati termékek kereskedelmével esetleg gyártásával foglakozó úr személyében. Életkor, alkat nem számít.

Válaszokat "minden nadrágom kihíztam" jeligére a kiadóba kérnék.

Plázangyal

Onnan vettem észre, hogy kitört rajtam a karácsony, hogy elkezdtem bejglirecepteket felhajtani. Minden évben rámtör a bizonytalanság, hogy nem jól csinálom, aztán mindig elpusztítják, de ki tudja?
Egyébként is, minden munkahelyemen üres a kassza, így majd akkor látogatom meg a Jó Édes Anyámat, ha a rokkantnyugdíjából fizeti az útiköltséget. Igaz, ôt meg elátkozták, hogy költse a pénzét gyógyszerre, és lôn.
Nem baj, a részvét a fontos. Részvétem mindenkinek, aki hasonló cipôben jár.

Azért annyira nem rossz a helyzet, utazni mindenképpen fogok, de a karácsonyi ajándék fizetés hiányában elmarad. Meglehetôsen anyagias a családom, így a csuhéangyalka nem hatná meg különösebben ôket. Tudom, próbáltam még akkor, amikor idealistább voltam és azt gondoltam, minden téren átnevelhetôk. Vannak eredményeim, de korántsem teljeskörûek.

Szóval elkapott a gépszíj, tervezgetem a menüt, és csakazértis azt fogom kívánni, hogy egyszer végre ne a család legyen a karácsonyi programom. Drágámmal már úgyis elkezdtük a szokásos évvégi/éveleji játékot egymás idegeivel. Nem, a karácsonyt nem fogom veszekedéssel tölteni, nem fogom veszekedéssel tölteni, veszekedéssel tölteni...

Telihold

Dementia egyre inkább olyan, mint Tuvok a Star Trekbôl: logikus, nem logikus, fekete, fehér. És egészen véletlenül, Tuvok begolyózik öregkorára.
Az emberi világ egyre kaotikusabbnak tûnik: én vagyok maga az állandóság, de körülöttem minden változik. Én váltam kövületté, vagy a világ rohad?
Még mindig látom az egészet, a tekintetem még nem sikkad el a részletek fölött sem, de mintha megszûnt volna a kohézió, minden burjánzik, mint a rák, szabály és összefüggés nélkül, látom a terjedését, de csak az ok felismerhetô, az eredmény elvész, míg újabb okká nem alakul, de akkor már késô.
A szabályaimat senki sem követi, a repedések a járdákon tovább futnak, esténként szorosabbra tekerem magamon a takarót.
A prófétákat senki sem szereti. A sarlatánok öröklik a Földet.

Megkötözve

Hála kedvenc tulajdonosom vadiúj ügyfelének, most is bent b...hatom a rezet, mert egyedül én vagyok annyira marha, hogy aggódjak mindenki helyett. Tulaj átadta, leszarja, kollégáknak hétvége van, saaaajnos már programjuk van, ügyfél toporzékol, hogy de neki nagyon kell, mert egyébként nincs értelme. Hát Dementia akkor megoldja. Dementia mindent megold.

Vagy majdnem mindent. Azt még ô sem tudja megoldani, hogy hogyan kommunikáljon egy olyan valakivel, aki face-to-face nem akar beszélni, a telefonban nagyokat hallgat, mert úgy nem tud, leírni pedig nem hajlandó a hasfájását. Dementia már régen szeretett volna megtanulni jelelni, most bánja, hogy eddig nem sikerült, talán az lenne a megoldás. De játszhatna Activity-t is. Vagy barkóbát. Nem, az nem lenne jó, mert ott is beszélni kell. Marad a mutogatás vagy a rajzolás. A rajzolás kilôve, élénken él benne a jelenet, amikor a négyéves unokahúga a neki rajzolt krokodilra azt mondta, hogy béka. A mutogatáshoz pedig megint azonos térben és idôben kellene tartózkodni, és ugye az arra történô felhívás válasz nélkül maradt. Szóval Dementia most szenved, mert van valami, amit nem tud megoldani. Szenved akkor is, ha nem rajta múlik, mert Dementia ilyen.

Legalább van idô írni. A korábbi ekkléziaszitikus szexuál-gasztronómiai rettenet amúgy sem szerencsés, hosszú távon pedig határozottan sablonos lenne. Nem szeretjük a sablonokat, hivéve, ha html és nem nekünk kell elkészíteni. Az egyházi vonal amúgy is tilos, mert ugyanaz történik, mint minden mással: egy kisebbség alapján ítélik meg a többséget. Ráadásul azt a többséget, amely már nem tagadja a kisebbség létezését. Én például nem azért vagyok hülye, mert buzi vagyok, és nem azért vagyok buzi, mert hülye vagyok. Tudjátok, az általános iskolai földrajz feladatok: A állítás igaz, B állítás igaz, összefüggés nincs. Mondjuk a médiának érdekesebb naponta elôásni egy-egy ilyen jellegû hírt, mert ugye érdekesebb arról írni, hogy egy pap megdugott egy kisfiút, mint hogy egy másik évtizedek óta százak életét menti meg Afrikában vagy dél- Amerikában. Ez utóbbi nem hír, mert az a dolga. És az sem hír, hogy valaki, mondjuk Böszme Tihamér megdugott egy kisfiút. Ha elkalpják, igen, de a kisfiúnak nem fog tíz év múlva eszébe jutni, hogy beperelje. Mert Böszme Tihamér nem fizet, az egyház pedig igen. Tévedés ne essék:minden pedofilnak szíves figyelmébe ajánlom a kasztrálást, akár segítek is.
A katolikus egyház merev ragaszkodása a cölibátushoz más jelegû probléma. És az is, hogy sok országban még mindig egyetlen kiút a nyomorból az egyházi pálya. A megélhetés kontra hivatás dilemmája az emberiséggel egyidôs.
Merem mindezt mondani, mert magam is katolikus lévén beteg, segítségre szoruló ember vagyok, legalábbis egyházam hivatalos álláspontja szerint.

Suszter és az ő kaptafája

Először arra gondoltam, hogy autóvezetési szokásaimról írok - megér legalábbis egy litániát, ha egy misét nem is - de főzés közben rájöttem, hogy ahhoz jobban értek.
Nem kell semmiféle csodára gondolni, egyszerűen szeretek enni, pontosabban szeretek jókat enni. A kollégáim rendszerint tőlem ismerik meg a legújabb Milka ízeket, az étteremben természetesen a napi/heti/speciális ajánlatot olvasom el először, külföldön pedig akkor eszek ismerős ételt, ha nem tudom elolvasni az étlapot.
Mindezek után gondolom nem meglepő, hogy tejberizst főztem vacsorára.
Ez, gondolom, legalább annyira kényes téma, mint a biszexuálisok nemi identitása, vagy hogy stilszerű maradjak, a LECSÓ, ahány ember, annyiféleképpen próbálja tudni az egyetlen, az üdvözítő választ, jelen esetben a receptet.
Én úgy gondolom, mindennek az alpja a vágy, a tetszeni akarás. Szív nélkül nincs ízletes étel. Én akor főzök a legjobban, ha van kinek. És persze, ha van kedvem. Nem csak úgy bele a nagyvilágba: mindennek ideje, helye és rendje van.
Most például elmostam a hétvégi edénykupacot. Ha jól belegondolok, mindig mosogatással kezdem a főzést. Nem lehet mosatlan edények között lavírozva alkotni.
A lábast hideg vízzel ki kell öblíteni. Erről jut eszembe: megfelelő edény. A tisztasági előírások nem vallásos ákombákomok: minden edény megőrzi, még századik mosogatás után is a benne készülő étel ízét. Ha a párom nem ütné bele az orrát a főzésbe - nagy kár lenne -, akkor lenne külön tejes lábasom és húsos lábasom. Így csak tejes fakanalam van, mert azt eldugtam, és csak olyankor veszem elő, ha nincs a közelben. Nincs borzalmasabb a pörköltízű tejes ételnél, a fa pedig jól tárolja az ízt.
A tökéletes tejberizs elkészítéséhez vastag fenekű inox, vagy sérülmentes zománccal vagy teflonnal borított edény szükséges. Egyáltalán: a tej forralásához, mert egyébként leragad. A hideg vizes öblítés is egyfajta ceremónia, habár állítólag így nem ragad le a tej. Az biztos, hogy a kesernyés, égett íz gusztustalan, a barnásfekete koromdarabkákról pedig nem is beszélnék.
A tökéletes keverési arány a 10:3,5, vagyis tíz rész tej, négy rész rizs. Bármennyire is szörnyen hangzik, vannak olyan eretnekek, akik a rizst megmossák, horribile dictu: vízben előfőzik. Tudatlan barbárok. A tej teljes, telt ízét veszik el ők az ételtől. Nemkülönben káromolják a szent gasztronómiát azok, akik zsírszegény tejet használnak: mi marad akkor a selymes, krémes állagból?
Még egy misztérium: rizst mindig csak forró folyadékkal szabad főzni.
Magyarul: felforraltam a tejet, hozzáadtam a rizst és 10 dkg vajat. Nem margarint. A margarin az ördög találmánya. Láttam már tortakrémet vizes, túrós-kakaós löttyé olvadni a margarin miatt. A margarinnak nincs íze. Kőolajszármazék, gépzsír. Sohasem használunk margarint, csakis szép, illatos-sárga vajat.
És A csipet só, ami minden ételbe kell. Nem vagyok nátriumkloridfüggő, de a só kell az ízek teljességéhez, ahogy az umami, amiről tegnap hallottam először. Érzékelésküszöb alatt, de só bizony ebbe is kell. Ahogy kevergetni is, bármit mondajanak is az okosemberek, a míg a rizs fel nem szív valamennyi nedvességet, egyébként reménytelenül összeragad. Menzás tejbegrízgombóc. Rémlik? Arról nem is beszélve, ha a zománc már nem tökéletes (thanx, drágám), könnyen leragad. Ezt megelőzendő, a cukrot csak akkor adjom hozzá, amikor a rizs már az összes tejet felszívta, a felszínén apró kráterek nyilnak. Most jön a lényeg: egy kisebb, fél narancs és egy fél citrom lereszelt héjja. Csak módjával, mert megkeseredik. Épp csak annyi kell, hogy legyen benne egy kis misztikum, azonosíthatatlan utóíz, nem kellemetlen, izgalmas és titokzatos. Mint a szerecsendió a húslevesben. Senki sem veszi észre, ha ott van, dde aki egyszer próbálta, mindig keresni fogja. Ez persze egy másik mese.
És persze a csábítást sem lehet kihagyni: vanília. Személy szerint a bourbont kedvelem, mert erotikusabb, piszkosabb, benne van a föld, az avar íze. Egy őszi erdei túráé, eső után, amikor a lehullott levelek illata betölti a levegőt. A kristályvanillin inkább a szűz kisasszonny a csipkés, belvárosi nappalijában.
Aztán hozzáadom a cukrot, sokat, mert kell az öröm és kell az erő. Mert kellemesebb az édes csók. Prábáltad már selyemcukorral (lehet még kapni?), amitől az ajkaitok összeragadnak, és amior elváltok, pici szálak kötnek össze benneteket? Nincs az az édesítőszer, amivel hasonlóan lehetne csókolni.
Majdnem készen vagyunk, most már csak finoman át kell keverni, majd fedő alatt még tíz percig puhítani, immár főzés nélkül. Ez már olyan, mint az előjáték: túl vagytok az ölelésen és a csókon, öszeszokott szeretők, szétváltok, hogy gyorsan levetkőzzetek. A rizs pedig megpuhul, kész a tálalásra: újabb cukor, mint újabb csók immár a gőzölgő csoda tetjére, szigorúan kristályos formában, mint a szikrák a bőrötökön, ragyogó fehér, és a végső csábítás, a fahéj. A fahéj az egyik legsokoldalúbb fűszer, édes és keserű, illatos és csípős. A színében benne van a fény, a tűz, a föld, az élet. Ha hangja lenne, kéjes nyögésekhez hasonlítana. A rizs tetjén a kristályok elolvadnak és a cukortócsák felületén fahéjpor úszkál. Édes, forró, illatos, nedves. Ahogy elterül a tányéron és várja, hogy belekanalazz, bekapd és élvezd, ahogy szétárad a szádban, a cukros-fahéjas lé végigcsordul az ínyed mentén, a puha rizsszemek lágyan szétomlanak míg a tejes krém beborítja a szájpadlásod.