Óév

Ma annyi volt az önuralmamnak, elmentem shoppingolni. Még jó, hogy korán zártak az üzletek.
Az óév többé-kevésbé egyedül hagy, az új is jó eséllyel így fog találni, kezdem megszokni.
Alaposan kihasználva a szabad napokat, kikurválkodtam magam. Jövőre remélhetőleg lényegesen kevesebb időm lesz. Most egy picit leeresztettem, pihentem, kúrtam, ettem, próbáltam az Embert fűzni, kevés eredménnyel, minden bensőséges mozdulat még drágaszágra emlékeztet.
Így, év végén minden leállt, beletörődtem.
Nem akarok összegezni, mi minden történt az idén. Nem akarok újévi fogadalmakat sem. Nem akarok terveket. Nem akarok semmire és senkire várni. Egy kicsit elegem lett a pörgésből is. Legszívesebben egy hétig aludnék, ha tudnék.
Szép álmokat!

Tovább

Mégis válaszoltak az állással kapcsolatban, túljutottam az első körökön, januárban interjú. A korábbi tapasztalasztalataim alapján innen már elég jó esélyem van, írásban sokkal merevebb vagyok, mint élőszóban. Ha összejön, egyfelől lesz miből könyvet vennem, moziba menni, egyáltalán megélni, másfelől szakmai téren egy igen jó referenciám lesz.
A kecó meg lassan alakul, a legjobban a konyha hiánya zavar, egyfelől mert egy vagyont költök így kajára, másfelől meg amíg a dobozok elfoglalják a helyet, nincs esélyem rendet rakni. Tudom, türelmetlen vagyok, mindent egyszerre szeretnék. Akkor is hiányzik. Más évekig csiszolgatja a lakását, nálam már minden darabnak megvan a helye, funkciója. Én berendezkedek, aztán úgy marad. Egyre inkább szeretnék állandóságot magam körül, eddig sem volt éppen nyugalmas életem, de az utóbbi hónapokban ismét sikerült túlzásba vinnem a változást. Már pihenni kellene.
Ha összejön az állás nyugodtabb leszek, mert biztosan vissza tudom fizetni a hitelt, anélkül, hogy az életszínvonalam változna. És jöhet a második fázis: tanulni, tanulni. Csak a motiválás fog hiányozni, mert ha így mennek a dolgaim diploma és nyelvvizsga nélkül, minek erőltetném meg magam? Kellene valaki, aki rugdos.
És ismét eldöntöttem, hogy hízókúrába kezdek. Ez is pénzfüggő, most sem költök keveset élelmiszerre, de kb. duplája lesz. Venni fogok egy mérleget, fogalmam sincs, hol tartok, aztán meglátjuk, vagy rámegy a gyomrom, vagy nem.
Megint tervezek, megint ki tudja, mi lesz belőle. Bár a hízás határozottan piacképesebbé tenne minden téren. Ez is motivál.
Ha már motiváció: alapvetően szeretek dögleni, ha valaki nem piszkál. Most a körülmények késztetnek hiperaktivitásra, de ha rendeződnek a dolgaim, hajlamos leszek mindent elhanyagolni, ülni a gép előtt vagy a tévét bámulni megint. Jó lenne erről is leszokni.
Jön az új év, választhatok a fogadalmi témák között.
A dolgok jelenlegi állása szerint lencsét biztosan nem főzök, tűzhely nélkül meglehetősen körülményes.

New age

Szombaton mindent elvittek, beelértve az edényeket, a fogast és a szemetest is. Ennyi volt, vége.

Drágaszágom két hónapja ment el.

Van egy új lakásom, igaz, dobozolt konyhával.

Vannak szép emlékeim.

Szombat este elmentem egy buzibárba inni egyet. Nem leinni magam, csak inni egy italt, emberek között lenni. Jó érzés volt, hogy a pultnál mindkét szomszédon félreérthetetlen jelét adta érdeklôdésének, talán kellek majd még valakinek, mert tôlük semmit sem akartam.

A kulcsok még a táskámban vannak, de már nem megyek vissza. A tulajjal elintéztük az anyagiakat,  ô már csak a kulcsért jön, aztán nem lesz több közöm ahhoz a lakáshoz.

Csak emlékeim maradtak utána.

Szingli

Tegnap, talán életemben elôször, elmentem vacsorázni egy étterembe. Egyedül.

Tanulságos.

A pincér megkérdezte, hozhat-e valamit, vagy várok még valakire.

A kaját várva feltûnt, hogy beszélgetés nélkül sokkal tovább tart az étel útja a konyhától az asztalig.

Gyorsabban elfogyott a vacsorám, hogy némán ettem.

Én voltam az egyetlen magányos ember az egész helyiségben.

Részemrôl azonban ez nagyfokú elôrelépést jelent, szoktatom magam az érzéshez, szingli lettem. Nem mintha nem találnék egy akármilyen pasit két hét alatt, de akármilyet nem akarok. Jó lenne minden este valakihez odabújni, de nem bármilyen áron, tehát valószínûleg egy darabig így élek. Minden esetre a körülöttem lévô partiképtelen (értsd: kapcsolatban élô) pasik viselkedése alapvetôen megváltozott, általánosságban elmondható, hogy bizonyos értelemben távolságtartók lettek: véletlenül se gondoljam szabad prédának ôket.

Másfelôl alkalmas volt a hely és az idô arra, hogy a fene nagy szabadságomon is eltöprengjek. Egy csomó mindennel szeretnék-tudnék foglalkozni, félô, hogy mindenbe belekapok, elaprózom magam, semmi haszna nem lesz. Természetesen a másodállás abszolút prioritást élvez, sajnos a beadott életrajzomra nem válaszoltak, nem jutottunk túl a második levélváltáson. Majd lesz másik lehetôség.

A nyelvtanulás/tanítás hasonlóan fontos.

Az is, hogy a grafikai/multimédiás programokat jobban meg kellene ismerni.

És szívesen foglalkoznék valamilyen audiovizuális mûvészeti ággal.

És szeretnék egy csomót olvasni.

És szeretnék egy csomó vacsoravendéget, akiknek jókat fôzhetek.

És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Otthon persze elmegy az életkedvem, tegnapelôtt ráálltam a radiátorra, amire az természetesen kiszakadt a falból. Kellett hozzá némi idô, mire biztonságosan visszaaplikáltam. Nincsenek lámpáim, csupasz égôk lógnak a plafonról. A konyhabútor nagy része még dobozokban pihen, a párkány pedig a falnak támasztva. A számítógép egy dohányzóasztalon pislog, csak minimális ottartózkodásra alkalmas helyen. A könyveim tizede van a polcon, ha megjön a többi, még legalább két könyvespolc kell. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, amikor mindegyik a helyére kerül, elég siralmas látványt fog nyújtani a könyvtáram. A mennyiség impozáns, a választék siralmas. Mondhatjuk úgy, az utóbbi tíz évben alaposan beszûkült az érdeklôdésem. Ezen is változtatni kell.

Tervek, tervek.

Az újrakezdésben mindig ott van a lehetôség a jobbításra. Legalább ugyanakkora az újabb elkúrásra.

Meglátjuk.

Unalom

Mármint biztosan mindenkit megöl a környezetemben. Kérem a hitelt, nem kapom meg a hitelt. Másik banktól kérem a hitelt, nem kapom meg. És így tovább. Lassan nem lesz olyan hazai pénzintézet, ahol nem próbálkoztam. Viszont igényléshez már komplett anyagokat egyedül is össze tudok rakni.
És a lakás is egyre lassabban alakul, ahogy közelednek az ünnepek. Már nincsenek kitûzött határidôim, majd lesz valahogy, valamikor. Ahogy a megpályázott mellékállásról is majd kapok valamikor valamilyen infót.
Pici jó hír, hogy Kittit megveszik, igaz hitelre. Már folyik az ügyintézés. Ezt már ismerem. A felújításra kért támogatás dokumentációját is befogadták, minden szép és jó, de mindenképpen élnek a törvény adta lehetôséggel és nem döntenek azonnal az összegrôl, hanem csak esetleg januárban, úgyis van rá kilencven napjuk. Nekem nem annyira. Fôleg azért, mert a számlák benyújtását követôen ismét lesz hatvan napjuk, hogy fizessenek.
És a macsekot sem sikerült lepasszolnom, bár jóanyám mindent megtett hogy végképp elcsábítsa, naponta készer kikeféli, külön fôz neki, simogatja, játszik és beszél vele, de a hülye dög mindkét látogatásom után napokig depressziós volt, amiért otthagytam, ezért a családi kupaktanács úgy döntött, hogy karácsony után el kell hoznom. Utálom cicamamát. De így legalább megspórolom a szônyeg árát.
És még mindig nincs netem. A szent UPCtôl kijöttek rákötni a hálózatra, aztán látva hogy nincs tévém, netet sem adtak. Csak együtt tudják bekötni. Ki érti ezt? Ugyanaz a kábel hozná.
A konyhabútor december végéig dobozban marad, a mester akkor ér rá. Eddig necces volt, hogy nem tudom kifizetni, ezért nem nagyon cseszegettem. Ha megkapom Kittike árát, talán máshogy lesz. Fôleg, mivel összehaverkodott az öcsémmel, próbálja megfûzni,hogy dolgozzon neki.
Mondom, már nincsenek határidôk. Majd meglesz. Majd lesz valahogy.
És továbbra sem fogok sötét sarokba húzódva gyászolni. Tegnap megint el kellett valakinek magyaráznom: tudom, marhaság, de drágaszágom velem van. Akkor is, ha soha többé nem találkozunk. És mivel nem tudom elfelejteni, gyászolni sem fogom ettôl jobban. Lehet, hogy nem csinálom látványosan, de alapvetôen semmit sem teszek csak a kirakat miatt.
És el kellett mondanom I-nek is, hogy jól látta, tényleg rákattantam egy picit. Nem belezúgtam, csak jó volt vele. És köszönhetôen nem tudom minek, rendszeres beszélgetéseink egyike után úgy éreztem, valami eltört. És már nem kattanok, nem várok semmit. Azt mondja, amúgy is korai lenne. Arra pedig nem is gondoltam. Az tényleg korai lenne. Én csak szeretnék valakihez odabújni. Akut érintéshiányban szenvedek.

Státusz

Cd4: 306, 22 %, vírus jövô héten...

Update: vírus 4050.

Végre otthon

Tegnap bepakoltam, kicsit cigányos, mert a matracot leszámítva még nincsenek bútorok. De elôször aludtam abban a lakásban, amit "otthonnak" fogok hívni az elkövetkezô jópár éveben. Elôször zuhanyoztam a fürdôszobámban.
És természetesen kétségbeesve kerestem a zsákok, bôröndök és dobozok mélyén a tiszta ruhákat, másfél hónapja nem mostam, lassan kifogyok mindenbôl. Mivel a Budapest Bank keresztbe tett (még egy tányér leesett), egyelôre nincs mosógép sem, már nem merem tervezni sem, mikor lesz több a berendezés néhány kupac zsáknál.
És este hosszan beszélgettünk drágaszágomról, a családomnak is hiányzik. Nekik is mindenrôl az eszükbe jut.
Szegény öcsém meg kénytelen volt hallgatni: alig várom, hogy mindenki eltakarodjon a lakásból, és végre egyedül legyek.
Nagyon elfáradtam, nem tudom honnan származó tartalékaimat élem fel, valószínûleg minden nappal öt évet a jövômbôl. És egyre örömtelibben várom a gyógyszerszedés elkezdését, minden izületem fáj, a herpesz folyamatosan vándorol a képemen, kikúrálom itt, kijön ott.

Update

Költözés, köszönhetôen a százéves falaknak és a párás idôjárásnak valmint a kies földszinti fekvésnek ment a levesbe. Ha minden jól megy, ez a hét.
Tegnap voltam vérvételen, valami bûzlik a László tájékán, mindenki feszült és ideges.
Két hét múlva - talán - lesz eredmény.
Várok.

Idill

Attól tartottam, hogy Kittikém ûrt fog hagyni maga után, mégsem így történt. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy tömegközlekedek, a programjaimat a menetrendhez igazítom, mint minden szegény ember.
Eddig nem nagyon volt problémám a BKV-val mint intézménnyel sem, nekem természetes, hogy a buszon mindenféle ember utazik, fiatal, öreg, illatos és büdös. Még azt is elfogadom, hogy megszorítások vannak, ezért nincs fûtés. Az azonban egy picit kellemetlen, hogy ott állok a buszmegállóban, egyedül a havasesôben, a busz pedig megállás nélkül továbbmegy, ami miatt még fél órát kell várnom a következôre. Amikor végre az megérkezik, a padlón hatalmas tócsa. Egyértelmû, hogy valahol beázott, a folyásirányból megpróbáltam meghatározni a forrást, aztán az ellenkezô oldalon leültem. Bele a szivacsos plüssülésbe, ami felért egy ülôfürdôvel. Ezt követône óvatosan újabb helyet kerestem, végigtapogatva az összes ülést, aztán összekuporodva melengettem a kezem. Mivel a végállomás közelében szálltam fel egyedül voltam, aztán ahogy gyûltek az emberek, próbáltam figyelmeztetni az elsôket, eredménytelenül. Az út végére már tudtam, melyik ülôhely milyen állapotban van, ahonnan rémült arccal felpattantak az emberek, vizes volt. Gyakorlatilag a fél busz, valamilyen számomra átláthatatlan rendszer szerint. Vagy jó volt a szigetelésük a kedves utastársaknak.
Félig átázva átszálltam volna a következô járatra, kímélendô nem túlzottan vízálló bakancsomat, csak öt percet kellet várni egy másik buszmegállóban. Ami elôtt húsz centis pocsolya volt. Ex-autóstársaim természetesen fékezés nélkül hajtottak rajta keresztül. Elismerem, mókás látvány lehettem vékony ámde hosszú lábaimmal, ahogy esélytelenül menekülök a két méter magas vízfal elôl, szorosan a falhoz préselôdve, átugrálva az alacsonyabb tereptárgyakat, de a reggeli zuhanyzás forró vízzel és ruhátlanul jobban esett. Minden esetre nagyon sok édesanya csuklott ma reggel, mert míg én elnézô mosollyal veszem az emberi bunkóság ilyen megnyílvánulását, másnál jóval hamarabb szakadt a cérna.
Most pedig itt ülök az irodában, lassan száradok ahelyett, hogy a kégliben a falat vakarnám. és be kell vallanom, Kittike egy csöppet hiányzik.

Sweet Home

Vasárnap költözöm.
Kedden lesz internetem.
Konyhám még nincs, de ezennel megadom magamnak a lakhatási engedélyt.

Hó, hahó

Négy hét. Négy évszázad. Nagyon öreg vagyok.
Drágaszágom havazáskor olyan volt, mint egy gyermek, a lakásban elhúzta a függönyöket, bámulta a hópelyheket, aztán rövid idô elteltével muszáj volt sétálni menni, pedig utált gyalogolni. Beültünk egy kávézóba, ahonnan látni lehetett a havazást, idônként kiszaladt érezni az arcán a vizes cseppeket. Tavaly télen alaposan meg is fázott, mert erôs szél fújt, a hó meg rögtön elolvadt, természetesen az ember ruháján.
A hétvégéim az irodában bôsz számolással telnek, minden héten ugyanaz: források, kiadások. Próbálok biztonsági kereteket felállítani, kollégám megjósolta: elôbb utóbb az egyik tányér le fog esni. Megtörtént, tehát újra kell számolni az egészet.
Jövô héten jön a személyes felújítóbrigád, apukám és az öcsém. Költségkímélô megoldás, de szerencsétleneket csak az új, félkész lakásban tudom elszállásolni. Hogy ez mûködjön, a mestert sürgetni kell, hogy legalább a fûtés és részlegesen a fürdôszoba üzemkész legyen. És ágyat kell venni. A sürgetéshez pedig nem lenne pofám, ha nem tudnék fizetni. Viszont ha fizetek, nem lesz sem ágy, sem lámpa, sem mosdó. Kompromisszumok, de más farkával nem verem a csalánt.
Így holnap hívom a kereskedôt, Kittike árát csökkentjük, gyorsan el kell adni. Eggyel kevesebb bútordarab. A konyhát majd januárban csinálom meg, egy hónapja elvagyok fôzés nélkül, kibírok még két hónapot hamburgeren.
Tegnap eszembe jutott, hogy tulajdonképpen négy hónapja vagyok egyedül. Az utóbbi négy hét csak az egyedüllét mélységében volt más.
A tegnapi nap más szempontból is különös volt. A hó, a szél, a légnyomás: nem tudom, minek köszönhetôen, a libidóm olyan erôvel támadt fel, hogy a szó szoros értelmében remegtek a térdeim. Igaz, jó ideje nem voltam pasival, nem mondom, hogy nem jutott eszembe, de sokadlagos volt az egyéb bajaim mellett. Tegnap viszont mint egy kankutya, körbeszaglásztam az összes ismerôst, hátha valaki hajlandó. Persze nem volt. Miért is lenne. Eljátszottam a gondolattal, hogy összeszedek valami ismeretlent, aztán önuralmam maradékával inlább sétáltam egy nagyot a hideg szélben, lakás nélkül elég körülményes zuhanyozni. Este pedig moziba mentem a változatosság kedvéért egy agyzsibbasztó filmre. NE nézzétek meg a Katasztrófilmet. De arra pont jó volt, hogy kisöpörjön a fejembôl minden gondolatot, utána már képes voltam hazamenni és aludni.
Nem mondom, hogy a szél továbbfújta, de inkább elmegyek az Ikeába még egyszer bútort nézni. Tegnap megtaláltam a Kikában a foteleimet és a lámpáimat meg a függönyeimet, papíron már kész a berendezés. Csak sok-sok pénz kell. Jó kisfiú leszek.

Tél

Duffy-t hallgatok, annyira nem érfelvágós, illik a hangulatomhoz.
Tegnap burkoltan megvádoltak, hogy nem gyászolok. Igaz, nem vagyok depressziós. Nem bôgöm el magam minden másodpercben. Élek, mozgok, járok, dolgozok, beszélek, érintésre vágyakozom, horribile dictu: nevetek. Pedig csak holnap lesz négy hete, hogy drágaszágom meghalt.
Tegnap elôtt vele álmodtam. Nem szoktam álmodni. Nem az a hosszúnak tûnô akármi volt, ami ébredés elôtt éri az embert. Egész éjszaka velem volt, pedig többször felébredtem. Jó lenne még mindig aludni.
A túlélésre hajtok: tovább kell nyújtózkodnom, mint ameddig a takaróm ér, minden energiámat a lakásfelújításba fektetem, a munkahelyemen örömmel és dalolva túlórázok, ami pedig nem volt jellemzô rám.
Egyszer régen a mesterem azt mondta, hogy túl gyorsan élek. Olyan tempóban váltok és változom, amire másnak egy élet kevés. Már akkor is igazat adtam neki. Lehet, hogy felelôtlen vagyok, lehet, hogy olyan intuíció vezet, amelynek nem lehet ellentmondani. Még egyik ilyen döntésemet sem bántam meg, igaz, ez inkább tudatos választás: a múlton nem tudok változtatni, csak elfogadni, értelmezni, tanulni belôle.
Most életben maradtam, nem én választottam, szívesebben elmentem volna helyette. Vagy vele, hogy ne fájjon neki. De nem így rendeltetett. Az ürességem senkire sem tartozik. És úgy szereltek össze, hogy a ösztönösen a legkisebb súrlódást keresem, a gyász pedig kellemetlen élmény másoknak. Az örömeimet sem osztottam meg soha senkivel, a bánatommal miért tenném. És ahogy magam elôtt is álcáztam mindig az érzéseimet, ügyesen elrejtve, elfalazva, kontrollálva és szabályozva, mások elôl is elrejtôztem.
Ha pedig már itt maradtam, kénytelen vagyok dolgozni azon, hogy a következô éveim, ha lesznek, emberiek legyenek. Lakás kell, tehát intézem a hitelügyeket, a felújítást. A hitelt ki kell fizetni, tehát a munkahelyemen helytállok, ha beledöglök akkor is. És mivel drágaszágom volt életem központja, nem voltak barátaim, gondosan ápolgatom a kapcsolatomat azzal a két emberrel, akik némi hajlandóságot mutattak arra, hogy kapcsolatban maradjanak velem ebben az idôszakban. Ôk a barátaim. Vagy azok lesznek.
Mindez nagyon hideg, nagyon realista. Mint a tél. De a gyüjtögetô állatokat is ez hajtotta: a telet csak túlélni lehet, a túlélésre pedig fel kell készülni. Mindent össze kell gyûjteni még most, mielôtt a hó betakarja. Félek, nem lesz elég idôm, nem kezdtem el idôben. Csak a hó és a fagy még néhány hétig ne jöjjön. Csak találjak még egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Aztán alszom.

Zárás

Bármennyire is készültem, ismét nem voltam felkészült. Nem készültem fel arra, hogy nem tudok a szemükbe nézni. Nem tudtam felkészülni arra, hogy a szívem összeszorul minden kidobásra ítélt tárgy láttán, arra, hogy valamiféle gyermekes büszkeséget érzek minden dolog miatt, amit elszállításra méltónak találtak. Nem készültem fel arra sem, hogy egyetlen kérdés sem hangzott el drágaszágom magánéletérôl, egyetlen miért, egyetlen hogyan, egyetlen mikor. A cégügyeket némi türelmetlenséggel végighallgatták. Nem tudtam, hogy ennyire fog fájni, amikor közös életünk maradványai között turkálnak. Nem tudtam elôre azt sem, hogy drágaszágom mûvét, munkáját féredobják, feledésre ítélik.
Néhány óra volt az egész, mégis szédültem amikor eljöttem, a sírás a torkomban és a könnyzacskóimban feszült. Valami ismét véget ért. Legszívesebben leittam volna magam, de I már várt. Jót tett nekem mímelt keménysége és érzéketlensége, annyira kedves, mint egy tetanuszoltás. Míg én bársonyfalakkal védem a világot magamtól, az érzelmeimtôl, ô csonttal és tüskével bástyázta körül magát, hogy megvédje az érzelmeit a külvilágtól. Jót tett a bunkósága, nem sírhattam ki magam a vállán, nem panaszkodhattam, a páncélom ismét megkeményedhetett.
Még egy fejezet lesz, mindent elszállíttatok, drágaszágom ittlétének minden emlékét eltörlöm. Néhány hét, és valami végleg eltûnik.

Mazochista

Ha nem lenne zárt a fórum, erre a címre is bizonyosan ötmillió találatot hozna. Kivételesen megértem. Állítólag mazochista vagyok, ha nem is a szó hagyományos értelmében. Keresem a komplikációkat, keresem a lelki fájdalmat, tûrök, amikor más már feladná.

Rohangálok a mindennapok mókuskerekében, aggódok azokon a dolgokon, amelyekhez nincs közöm, mindenki anyja, apja, gyóntatója és szeretôje vagyok. Feltéve, hogy igénylik. Nekem így jó.

A saját életemet annyira sivárnak gondoltam, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Most, hogy mégis szükséges, nyögvenyelôsen, de megteszem, természetesen a prioritások listájában legalább második helyen.

Már egészen biztos, hogy számítógép- és netfüggô vagyok: ki más jönne be azért a munkahelyére hét végén, hogy bámulja a monitort. A nikotinfüggôségbôl nem csináltam titkot. Lehet, hogy problémafüggô vagyok? Csak akkor érzem magam jól, ha van valami, amin agyalhatok üres perceimben.

Még egy hét eltelt drágaszág nélkül. Tegnap csempét vettem, a szívem szakad meg, hogy még nem engedhetem meg magamnak azt a mosdószekrényt és mosdókagylót, ami megkoronázná a fürdôszobám. De vagy azt veszek, vagy ágyat. Kollégám szerint az egyik tányér elôbb vagy utóbb le fog zuhanni. Kár, hogy maximalista vagyok. Különösen, ha fillérekbôl kell lakberendezni egy zsebkendônyi lakást.

A csempevásárlás után leadtam a drága kis kocsimat, Kittit, a csúnya kereskedônek. Ígéretet kaptam arra, hogy egy-két héten belül elviszik. Megkérdezték, miért adom el, kb. annyira van lestrapálva, mint egy megkíméltebb tesztautó. Ha már választani kell, akkor inkább a konyhaszekrény. Igaz, hogy a városi forgalomban nem sokra megyek vele, de több emberrel hoz össze. Ahogy gyalogoltam a világ másik végérôl - Egérút -, megcsapott a szabadság szele: sütött a nap, friss levegô, mellettem rohantak az autók, én meg csak sétáltam és sétáltam, és nem hiányzott a fûtés, a rádió, a sebesség érzése. Gyalogosként lelassul az idô, kevésbé rohanós a tempó, különösen, hogy nem kellett idôre odaérnem sehová. Kissé leárnyékolta a kedvem, hogy a téli cipô- és kabátvásárlást így nem tudom elkerülni, mert a buszmegállóban, a jövô hétre ígért mínuszokban és hóban nem lesz annyira kellemes a szabadság érzete.

Így viszont nem suhantam el a Diego mellett sem, ahol végre megnézhettem a leendô parkettámat, a döntést természetesen majd a Mesterre bízom, olyat ugyanis nem találtam, amilyet megálmodtam. Persze van az a pénz. Csak nem most, kivéve ha nyertem a lottón.

Délutánra telefonos konferenciát beszéltem meg drágaszág fiával. Kedden jönnek. Látnak. Visznek. Csak fél órát késett. Viszont végre édeklôdni látszik a javaslataim iránt. Meglátjuk, meglátjuk. A felszámoláshoz azért elmentem a T ügyfélszolgálatára, ahol elmondtam, hogy vagy felszámolnak, vagy nem kapnak pénzt. Így talán megúszhatják hagyatéki végzés nélkül. Ha már ott voltam, szerettem volna én is saját T csomagot, de nem lehet. A házban csak T telefon van, a vezetékek régiek, nem bírják el a nagy sebességû internetet. Sem az IPTV-t. Marad a kinemond. Mert van rosszabb a T-nél.

Hosszú idô után ismét moziba mentem, az Árvaház volt terítéken. Mivel mindenki a Quantum csendjére gerjedt, egész családias volt a hangulat, lényegesen kevesebb telefoncsörgéssel és zacskózörgéssel mint premierfilmeknél  általában. A film poénjait nem lövöm le, a vége nekem vagy most egy leheletnyit amerikás volt, de nincs mit tenni, ôk is beszálltak a forgatás költségeibe. Az utóbbi idôkben az ízlésem egy lehelletnyit a sötétebb témák felé fordult, pár hónappal ezelôtt még a Madagaszkár 2-re vettem volna jegyet. Most fejeztem be a Végsô halál címû remekbe szabott cyberpunk regényt, a jelenlegi áldozat az Angyalgyár, az Árvaház pont illett a sorba. Még akkor is, ha a del Toro visszafogta magát, és csak egyetlen szörnypofa hozott frászt a nagyérdemûre a teljes mûsoridô alatt. Halottak viszont voltak.

Film után folytattam a "Supersize me" remake-jét, az utóbbi három hétben annyi hamburgert és sült krumplit ettem, mint egész eddigi életemben. Alapvetôen semmi bajom a junk food-dal, néha gusztusom is támadt rá, de lassan elhalnak az ízlelôbimbóim. És az említett film kiötlôjével ellentétben én nem hízok el ettôl sem. Viszont rohadt drága, az árából vendégestôl jóllaknék a saját konyhámban.

És a bolgtalálkozó maradt, még lefekvés elôtt. Már régi tervem volt megmutatni az arcomat, nem mintha annyira bájos lennék. Amikor elôször olvastam Gus bejegyzését, még nem volt aktuális, a második figyelmeztetésnél már sejtettem, hogy ott leszek. Furcsa volt olyan emberekkel találkozni, akiket eddig csak virtuálisan ismertem - az egyszem Gus kivételével. Persze a jelenlévôk nem hallottak rólam, miért is hallottak volna egy zárt egoblog szerzôjérôl. Nehezen oldódtam, viszont mertem alkoholt fogyasztani, és nem omlottam össze, pedig tartottam tôle. Még antiszociális késztetésemet is sikerült leküzdenem, igaz, ha Gus nem szúr ki, egy sör után elhúztam volna. És képes voltam még beszélgetni is. Hihetetlen.

A világ egyik végére kijutni Kitti nélkül kalandtúra volt, de sikeresen abszolváltam. És ismét felmerült a melegebb lábbeli és felsôruházat beszerzésének égetô szükségessége és idôszerûsége. Elsô a gardróbszekrény.

Összességében a falaim kiállták a próbát, enyhe alkoholos befolyásoltság hatására sem tör ki belôlem a zokogás, már nem beszélek folyton drágaszágról. Már el tudok tartalmasan tölteni egy hétvégi napot. Már nem függök a tévétôl. Az önfegyelem diadala. Az ötletesen sorbarendezett pótcselekvések iskolapéldája. Az önbecsapás non plusz ultrája. Ha a szívem nem zsibbadna, azt gondolhatnám, hogy minden rendben van, az élet egyre szebb. De zsibbad, és szorongok: mi lesz, ha a Lidocain már nem hat?

Keresem a bajt

Mivel drágaszág családja nem hívott, én hívtam ôket. Azt mondják az ismerôseim, marha vagyok, miért foglalkozok velük, biztosan kicsesznek velem. Lehet, de akkor is drágaszágom családja. Minden lépésükrôl tudok tíz éve, ott voltam az esküvôkön, kísérgettem ôket itthon. Drágaszágom miattuk nem maradt velem. Ha neki fontosak voltak, nekem is azok. Az anyagiakon már nem parázok, rajtuk áll.

Egészen furcsán megnyugodtam, nem vagyok topon, de nem is kerülget folyton a sírhatnék. Thia azt mondta, úgy beszélek róla, mintha itt lenne. Pedig nincs. Tudom, hogy elment. Tudom, hogy boldogan ment el, de úgy érzem, onnan fentrôl lenéz rám, és mosolyog. Minden közös emlék velem maradt, ez is boldogság, még akkor is, ha csak kicsi boldogság.

A hét a hitelelügyintézésé, nekem is lesz motorhitel, felnihitel, a metált is bírom. Csak a hitelt is bírjam visszafizetni. Azért a húsz év elég durva. Még azt sem mondhatom, hogy majd a gyerekeimnek lesz, a macskám meg nem éri meg azt a kort, hogy élvezhesse.

Minden esetre, ha lezajlik a következô néhány hét ôrülete elkezdek valami mellékállást keresni. Este, hajnalban, hét végén. Takarítást nem vállalok, tisztában vagyok a korlátaimmal, egyébként minden megoldás érdekel.

Néhányszor az is megfordult a felyemben, hogy egyedül mennyire nehéz: az egész kecót rendbevágtuk volna ketten, kettônk fizetésébôl vígan megéltünk volna. Egyedül pedig szívás. Azért nem fogok bepasizni, hogy valaki beszálljon a költségekbe.

Érdekes módon néhány embernél persona non grata lettem, azt gondolják, szalmaszálba is kapaszkodó fuldokló vagyok, nincs kedvük mentôövet játszani. Megértem, tudomásul veszem: hoz még az élet biztosan nehéz helyzeteket, rájuk nem számíthatok. Pedig nincs félnivalójuk, megoldom a problémáimat, igyekszem nem terhelni senkit. Drága jó szállásadóm meg is jegyezte, hogy egy picit tartott attól, hogy fogunk kijönni, de inkább az a baj, hogy észrevehetetlen vagyok. Valamelyik nap megleste, mikor érek haza, és a bejárati ajtóban elémugrott, kezembe nyomott egy Breezert, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit.

Az utóbbi idôszak persze több ôszinteséget hozott néha a kelleténél, a hugom után kolléganôm és jóanyám is megtudta a nagy hírt, hogy Dementia bizony már nem lesz HIV pozitív. Tulajdonképpen örülök. Kicsit kabáton kívül hordom a szívem, de nem zavar. 

Ide tessék célozni.

Szombat este

Habár drágaszágommal az utolsó idôkben alig beszéltünk, most mégis hiányzik. Az utóbbi két hétbôl egyet letargiában, egyet pedig eszement pörgéssel töltöttem, ez az elsô olyan estém, amikor sehová sem kell mennem, senki nem vár. És nem ülök otthon abban a tudatban, hogy bármikor hívhat. Ma zuhant rám, hogy jelen pillanatban nem tartozom számadási kötelezettséggel senki felé. És ez még jó darabig így marad.

Pedig igyekeztem hasznosan tölteni a napot, kisebb kölcsönre szerzôdtem, aztán elvittem a szép kis autómat vevônek bemutatni - na jól le is fikázta. Merthogy az övébôl enni lehet, az enyém meg macskahúgyszagú, tele van hamuval meg szôrrel, piszkos, használt. Mást nem nagyon tudott mondani, mert egyébként megmosva olyan, mintha új lenne. Ezt mondjuk elhitte. Majd hív, ha leküzdötte az undorát. Minden esetre kívûl-belül kimosattam a járgányt, és kényszerszállásom mellett most az autó is füstmentes övezetté lett. A hálóhely segítségével lejöttem négy doboz cigirôl egyre, lehetséges, hogy ha elég ideig nem viszik el a kocsit, akkor teljesen leszokom.

Reggel az irodában kezdtem, hónapok óta elôször rendet raktam az íróasztalomon. Autómosás után idejöttem, stratégiai elemzést írni a fônökömnek, amit majd saját verejtékes munkájaként tálalhat a tulajdonosok elôtt.

Most pedig itt az este, és nincs hova mennem, nincs kire várnom, engem sem vár senki.

Mehetnék buzibárba, de terjed a hír, ma már volt egy részvétnyílvánító telefon, még több fogja követni. Én pedig megállom, hogy ne sikoltozzak, amikor elmondják, milyen rossz lehet nekem. Most nem rossz. Most nem tudom, milyen. És igen, nagyon megviselt, de kényszerítem magam a továbblépésre, nem fogok becsukódni, nem tûnök el és nem halok meg. Folyton eszembe jut, hogy az utóbbi idôben drágaszágom többször megkérdezte, mit csinálnék, mit csinálok majd, ha meghal. Mindig azt feleltem: nem tudom. Most megtudtam. Tovább élek.

Az alagút és az ô fénye

A mindenható Bank úgy döntött, hogy mégis eladósodhatok életem hátralévô részére, jövô héten szerzôdéskötés, satöbbi. Ha pofátlan lennék, azt mondanám, hogy a többit leszarom: bánja az, aki nekem dolgozik, csak nem verik le a csempét a falról, mert a felújításra kért hitelen még gondolkodnak egy picit, köszönhetôen annak, hogy a frank alapú kölcsön lett majdnem a legdrágább a piacon.

Ha a mester - aki még nem tudja, mennyi pénzem van - tartja a tempót, karácsonyra már a saját konyhámban sütögethetném a pecsenyémet, feltéve, hogy lesz mibôl konyhát és pecsenyét vásárolni.

Ma voltam a régi lakásban, de szigorúan csak az irodarészben, nem bírtam még idegenként körülnézni. Pedig a Család nem háborgat. Drágaszágom emléke miatt viszont egyre inkább háborgatnám ôket, nem értik, mennyi pénzt buknak azzal, hogy nem hallgatnak rám. Akár az apjuk. Ez naponta eszembe jut. Mellékesen új, az eddigiekhez hasonlóan meglehetôsen idegesítô szokásom, hogy mindenrôl drágaszágom jut eszembe, és azok a dolgok, amiket együtt éltünk meg. És természetesen ezt minden alkalommal, csillogó szemmel, minden beszélgetésbe beleszövöm.

És jelentem, felhagytam - nem merek jósolni, mennyi idôre - a bôgéssel, üres óráimat a barkácsáruházak és bútoráruházak sorrajárásával töltöm, dolgozok ezerrel, rájöttem, mennyi mindent nem tudok ahhoz, hogy a rám bízott feladatot - saját mércém szerint - megfelelôen ellássam.

Szóval Dementia visszatért, de netem és otthonom még mindig nincs, emellett kezd gyanússá vállni, hogy miért ülök itt állandóan munkaidô után...

Nihil

Csak a tájékoztatásként: elköltöztem, papíron zuglói, gyakorlatilag óbudai hajléktalan lettem, kollégáimnak köszönhetôen.

Drágaszágom örökösei nagy türelmetlenséggel, pénzre éhesen és tanácsaimra süketen hívogatnak. Ismerôseim enyhén lehülyéztek az otthagyott plazmatévé és egyebek miatt, de képtelen vagyok elvinni bármit is. Amit viszont elviszek, képtelen lennék visszaadni. A ki nem mondott szavak miatt nagy kedvem nincs is oda visszamenni, a leveleim miatt benézek, amúgy csak akkor fogok, ha megkérnek rá.

Amennyiben a minenható bank is úgy gondolja, még van esélyem lábra állni, egyelôre a szerveimet árulom, az autóm senkinek sem kell. Saját - elzálogosított  - lakás talán decemberben, ez egyrészt a banktól, másrészt a kivitelezôtôl függ, az egyeztetések jól haladnak, megoldhatatlan problémát egyik sem jelzett eddig...

Köszönöm mindenkinek a jó és rossz szavakat - mindenkitôl akkor és azt kaptam, amire szükségem volt, ha kellett észérveket, ha kellett simogatást, ha kellett rugdosást. Nagyon kedvesek vagytok.

Új élôhelyemen nincs konyha és net, a világvégétôl néhány méternyire, odaát van, szóval sem virtuális, sem fizikai vendégeket nem tudok fogadni, igaz, csak aludni járok oda. Most hálóvendégeket sem fogadnék.

Az ôrülettôl csak a rengeteg munka ment meg, a béremelésért keményen meg kell dolgoznom, remélem, hosszú távon is megéri. Kétnaponta menetrendszerûen bôgök, állítólag fogytam - a mérleg nem azt mutatja. És esténként elmondhatatlanul fáradtan forgolódom.

A lator

Most értettem meg, miért feszélyez ennyire a családjával beszélni. Évekig tolvajnak éreztem magamat, aki ellopja az apát/férjet/fiút, és most úgy kell elosonnom, mint egy tolvajnak. Pedig nem loptam el akkor sem, és most sem szándékozom ellopni semmit.

Nem tudok tárgyakhoz ragaszkodni, ezért minden egyes darabnál az jár a fejemben, hogy most vajon én vettem, vagy ő. És nem visz rá a lélek, hogy olyasmit elpakoljak, amit nem igazolhatóan én vettem vagy kimondottan nekem vette. Tíz év után nevetséges. Vagy annak kellene lennie.

Még nem visz rá a lélek a csomagolásra, pedig hétvégén költözöm. Költözni kellene.

Minden egyes bútor emlékeket hordoz, mindegyiknek története és sorsa van. Valószínűleg jó részüket kidobják, talán mindet.

Nem lopok el semmit, nem viszek el semmit. Pedig tőlem elvették a lehetőséget, akkor is, ha nem tudnak róla, hogy még egyszer lássam, hogy el tudjak búcsúzni. Amikor meghalt, nem én ültem mellette, nem rám nézett utoljára. Igenis megloptak.
Én mindent itt hagyok. Ami kellene, már nem lehet soha többé az enyém.

Nagyon fáradt vagyok. Megint körülnéztem a lakásban, ahol minden tárgy kettőnkről szól. Nem akarok elmenni innen, és mégis eloldalgok. Mint egy tolvaj.

Töredékek

Tegnap délben volt a temetés, nem tudtam menni.
Hét végén költözhetek a kolléganőmhöz.
Békében és gyorsan el akartam szakadni a családjától: az élet és a jogrendszer még több hónapnyi együttélést követel.
Vasárnap seggrészegre ittam magam.
Tegnap altatót vettem be.
Ma tizenöt órát dolgoztam, azt hiszem, altató sem kell.
Hazafelé jövet az előbb eszembe jutott, hogy esetleg drágaszágom átvert, mégsem ment el szűrésre annak idején. Teljesen logikus magyarázat lenne, miért kellett ilyen rövid idő alatt, az orvosa számára érthetetlen hirtelenséggel meghalnia. És a családja korábban elejtett megjegyzésére is a legyengült immunrendszeréről.
Valami ott van belül, vagy valami hiányzik, ott, belül. Tegnap másnapos voltam, de ma ugyanúgy érzem.

Vége

Ma reggel meghalt a párom.

Éjszaka

Fekszik a sötétben, és megpróbál nem gondolkodni. Aludni kellene. Szex kellene. Valaki kellene. Minden pontosan a megszokott rend szerint zajlik, elalvás előtt pár perc háton, aztán hasra, fej balra néz, bal láb felhúzva, bal kéz a párna alatt. Csönd van. Aludni kellene, a holnap nehéz lesz. Csönd van, saját lélegzetét sem hallja. Szex kellene, olyan igazi észbontó, vad, ami után az ember kapkodja a levegőt, csorog az izzadtság, ami robban, amitől az agy megszűnik gondolkodni. Kivételesen az utcáról sem szűrődik be semmi hang, csönd van. Valaki kellene, akinek hallgatni lehetne a légzését, megnyugtató, álomba segítő szuszogását. Kellene valaki, akit át lehetne ölelni, amíg el nem alszik.
A szertartás megtörik, a másik oldalára fordul. Túl nagy a csönd. A másik párnát közelebb húzza, gyűri, míg félig a feje alá, félig a karjai közé nem kerül, aztán szorítja erősen. Ölelni kellene, úgy, ahogy már sohasem fogja ölelni, ráfonódni, körülvenni, magába zárni. Kár, hogy nem jutott hamarabb eszébe, hogy úgy nézzék a tévét, csöndben, összebújva. Nem, nem fog zokogni, a holnap nehéz lesz, aludni kellene, fél, ha elkezdi, nem bírja abbahagyni. Inkább másra gondol és erősebben szorítja a párnát.
Az lenne a szép, ha úgy döntene hogy idejön meghalni. Most magához ölelhetné fonnyadó testét, melegíthetné, beszívhatná bőréről a betegség illatát, érezhetné arcán a megritkult hajszálak simítását. Átkarolhatná és foghatná a kezét, belecsókolhatna a tarkójába, nézhetnék összebújva a tévét, gondozhatná, ápolhatná, erősíthetné és boldoggá tehetné az utolsó hónapokat.
Aludni kellene, de túl nagy a csönd, régebben mindig megvárta, míg a másik elalszik, csak aztán fordult a saját oldalára, megvárta az egyenletes szuszogást, a test elernyedését, alkalmanként a horkolást. Nem hallja a saját légzését sem.
Ha meghal, majd elmegy a temetésre, és visz egy nagy csokor liliomot, a nagy, illatos fajtát, mert azt szerette. Szép lenne a vörös rózsacsokor is, olyan mint amit valentinnapra szokott neki adni, de mit szólnának mások, a rózsaszín liliom meg nem temetésre való, így maradnak a nagy, illatos, fehér liliomok. Vajon ott is lehet a temetők közelében virágot kapni? Egyáltalán, szokás náluk virágot tenni a koporsó mellé? Nem fogja a sírba dobni, az túl teátrális, csak leteszi szépen a többi közé. Vagy megvárja míg vége lesz a szertartásnak, aztán odamegy a sírhoz és egyszerűen otthagyja.
Ettől megnyugszik, elengedi a párnát, visszacsúszik a saját helyére. Az orrában ottmaradt a liliom illata,. Kintről behallatszik egy autó zúgása. Kézfején érzi a levegő érintését. Lassan elalszik.

Szakítópróba

Miután tegnapelőtt feltérképeztem bevételeim és kiadásaim várható alakulását, ma elmondtam a főnökömnek, hogy amennyiben nem kapok azonnal húsz százalékos béremelést, másik munkahely után nézek. Két hét gondolkodási időt kért, három napot kapott.
Megtettem volna tegnap is, de nem fértem hozzá, állandóan elrohant. Ma kértem, hogy vonuljunk be a tárgyalóba, mire ő, mondván hogy nem lehet olyan titkos problémám amit mások nem hallhatnak, nem volt erre hajlandó, így mindenki értesült róla.
Ha megkapom, a többiek fellázadnak. Ha nem, otthagyom a céget.
Azt sem tagadtam le, hogy már találtam olyan állást ami érdekel, olyan cégnél, ahol egészen biztosan megkapom a magasabb fizetést, ráadásul a másik hely jobban megfelel az érdeklődési körömnek. Az önéletrajz beadásával viszont megvárom a döntését.
Nem irigylem.

Lángok

Arra ébredtem, hogy egyedül vagyok. Már több mint három hónapja minden reggel. Csak eddig nem fájt. Ezen elméláztam egy darabig, hogy miért olyan nekem az alvás, mint kurváknak a csók: csak azzal művelem aki felárat fizet, nem pénzben, hanem években, fájdalomban és boldogságban.
A parkon átlihegve - dohányzás kínzotta tüdőm egyre nehezebben bírja az emelkedőt - mellbevágott az október. A vakító kék ég előtt betegen ragyogó sárgák, a visszahúzódó, érett és kiéhezett bordók, a még alig-alig látható, de lassanként mindent felemésztő barnák. Nem tudom, miért a nyárra mondják, hogy tüzes és perzselő. A nyár, különösen augusztus olyan, mint egy duzzadó, tejjel teli emlő, friss és rengő, puha, forró, tapintani, szívni, birtokolni való.
Az ősz, ami lángol. A köd, mint füst lebeg a város felett, komótosan legördül a hegyen és elnyeli a házakat, maga után hagyva a tűz minden árnyalatában fénylő fákat. Bármerre nézek, vérzik és ég az egész világ. Sírni, valami félreeső, ember nem járta zugban lekuporodni, üvölteni szeretnék. Elbújni szeretnék a betegségtől, a magánytól, a keserűségtől és a világtól, ne legyen ott senki, én se legyek, ne legyen földre sújtó színes szépség és ne legyenek ott a lángok. Ne legyen bennem a parázsló, időnként fel-felhorgadó érzés, hogy egyedül vagyok.

Dilemma

Nem egyszerű, akkor sem, ha a padlót már megálmodtam, homok és barna színben, míg a falak minden bordűr és dísz nélkül, egészen világosak lesznek.


A konyhában szintén ez volt az egyszerűbb feladat, a fal halványabb, a csempék markánsabbak lesznék, a padló pedig sárga és cserépvörös.

A legfőbb probléma mindkét helyiségben a teljes és pillanatnyilag áthidalhatatlan helyhiány. A fürdőszobában egyetlen olyan elrendezési módot sem találtam, amely minden szempontból kielégítő lett volna. A konyhában magával a konyha-ebédlő részleggel nem lenne gond, de hogy kerül oda az ablakkal és két ajtóval terhelt cc. kilenc négyzetméterre a nappali? És hová?

Erő

Hallgatom drágaszágom és szégyellem magam. Sikerült leadnia majdnem húsz kilót, végre annyi a testsúlya, amennyit már régen szeretett volna. Igaz, nem nagyon van étvágya, de azért eszeget. Van egy kis gond a megmaradt veséjével, túl magas a kreatinin szintje, de betesznek egy katétert, kap kezelést és minden rendben lesz. Aztán ha az megoldódott, elkezdenek egy könnyű kemoterápiát. Nemsokára találkozunk. Néha kicsit gyenge, meg állandóan kolbászolnak körülötte, szóval inkább kikapcsolva tartja a telefont, le is merült, majd feltölti. Egy kicsit meggondolatlan volt most elkezdeni a lakásprojektet, még akkor is, ha a rokonai mindenféle marhaságot mondtak, a pénz elég lett volna arra, hogy még egy évig kihúzzam ebben a lakásban, majd személyesen megbeszéljük, amikor legközelebb jön.
Szégyellem magam. Én nem tudtam ennyire bízni. Nem tudtam várni, az első jelre, hogy mindennek vége lehet, bepánikoltam, félig-meddig leírtam, elkezdtem egy másik, új életet kialalkítani, gyenge voltam. Igaz, hogy minden élettapasztalatom a gyógyulása ellen szól. Igaz, hogy felhívott az itteni kezelőorvosa, amikor tényszerűen elmondtam neki a jelenlegi állapotát és tüneteit - hiszen csak tolmács vagyok - egyszerűen rávágta, hogy menthetetlen. És igaz, hogy a kinti orovosok azt mondják, évekkel ezelőtt észre kellett volna venni, hogy gond van, az itteni orvosok elkúrták. És az is igaz, hogy az itteni orvos azt mondja, ez a fajta rák nem szokott így szétrobbani (sic), valami más van a háttérben, szeretné látni a zárójelentéseket.
Senki nem tud semmit, senki nem ért semmit. A családja, én, az orvosok, mindenki azt gondolja, hogy vége, de drágaszágomnak ez az egész csak némi kellemetlenség, nem örül neki, de volt már rosszabb is. Ez is megoldódik, csak türelem kell hozzá. Legyek jó, mert ő is az, nem is nagyon van lehetősége rosszalkodni. Szeret. Nem, ne menjek látogatni, jön nemsokára.

Haver

Talán annak köszönhetően, hogy pár évnél egyetlen helyen sem éltem huzamosabb ideig, nem voltak barátaim. Társaim inkább. Osztály-, szoba-, munka-, háló-, ágytársak. Jól kijöttünk. Addig az adott időszakig, amíg érdekes vagy értékes voltam számukra, aztán ahogy az érdek megszűnt, megszűnt az érdeklődés, elmaradtak a telefonok és látogatások. Én pedig, mivel nem akarok tapadni, terhelni, szépen lassan elengedem a szálakat.
Amíg drágaszágom ragaszkodása vagy féltékenysége miatt nem volt rajta kívül senki, akire támaszkodhattam volna, egyszerűbb volt. Most viszont fene nagy magányomban mindenkivel úgy viselkedem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Valószínűleg el is riasztok mindenkit magamtól, az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy első találkozás alkalmával őszintén, szépítés és eufemizmusok nélkül mindent elmondok magamról, kimondom amit gondolok és érzek, beszélek fájdalmakról, reményekről, tervekről. Rémisztő lehet a megszokott udvarias tapogatózások helyett ennyi belőlem. És ez így megy második, harmadik alkalommal, adom magamat smink és fűző nélkül, papucsban, melegítőalsóban, izzadtan, büdösen, reménykedve vagy csüggedve, bújok ha ahhoz van kedvem, nevetek vagy elkomolyodok, hátsó szándékok és elvárások nélkül. Nem tartom be a játékszabályokat.
Csak mostanában gondoltam bele, hogy a frissen megismert embereknek miért vagyok túl sok. Talán majd ez is változik.
Most kicsit zúg a fejem, ignorálnak és megértem hogy miért. Máshogy kellett volna hozzáfogni. Udavriasan semlegesen, diszkrét mosolyokkal, érzelemmentesen, óvatosan mérlegelve minden szót.
Nem túl rég beszéltem valakivel a barátságról, hogy nincsenek barátaim. Csak társaim. És nincsenek haverjaim, akikkel jó együtt lógni, de a lakáskulcsom nem bíznám rájuk. Ismerőseim vannak, akik nem ismernek, maguk sem tudják, hogy akarnak-e ismerni, de kénytelenek, mert töményen zúdulok rájuk.
Azt mondtam, hogy majd lesznek, de most nem vagyok ebben biztos.
Amikor majd lesz egy hely, amit a magaménak tudok, ami miatt húsz évre helyhez leszek kötve, talán. Amikor megtanulok majd ragaszkodni tárgyakhoz, helyekhez, emberekhez. Amikor a tulajdon fontos lesz. Még nem.

Hit/vallás

Jóanyám ma megkérdezte, miért nem bízok jobban drágaszágom felépülésében. Mert nem merek. Felkészülök a legrosszabbra, de olyan, mintha mellettem lenne. Lesem a telefont, hurcolom magammal, mint amikor még bármelyik percben megcsörrenhetett. Azzal álltatom magam, hogy vége mindennek, de legbelül nem veszek semmiről tudomást. Nincs vége és kész. Minden úgy megy mint eddig, azt leszámítva, hogy nem találkozunk és csak néha-néha beszélünk. Itt van, figyel és ellenőriz.
És mégis azt mondom magamban, hogy én felkészültem a legrosszabbra. És ez nem igaz, magamat is becsapom, de még nem voltam ilyen helyzetben, senki sem volt még ilyen helyzetben, nincs minta, amit követhetnék, másolhatnék, nincs más, csak zűrzavar.
Marad az önámítás, viszont hogy ne legyen az életem egyszerű, ahhoz túlzottan ön-tudatos vagyok. Becsapom magam, miközben tudom, hogy nem csaphatom be magam.
Nem készültem fel.
És igen, meggyógyulhat. Igen, még találkozni fogunk. Igen, együtt fogunk élni.
Nem, nem gyógyulhat meg. Nem fogunk találkozni. Nem fogunk együtt élni.
Miben hiszek?
Végzem a mindennapi rutint, rendben tartom a lakást, elvégzem a munkámat, lógok a neten és szellemesen-kellemesen csevegek bárkivel, félrekúrok, intézem a cége ügyeit, símogatom a macskát, játszok vele helyette is, minden megy, mint régen. A lakás csak újabb megoldandó probléma, a tíz év alatt nem az első és nem is a legbonyolultabb, legalább van mivel foglalkoznom, hogy ne gondolkodjak.
És ülök a tévé előtt, hónapok óta nem olvastam, ha bekapcsolja és nem veszi fel a telefont, akkor rettegek, ha nem kapcsolja be hosszabb ideig, rettegek, várom, hogy egyszer nem ő fog hívni.
A macska érzi. Kicsit megőrült, érthetetlen hisztériás rohamai vannak, játszik, aztán őrületben forgó szemmel elkezd tépni és marcangolni, már nem beszél, hanem üvölt vagy sír. Bújik, aztán menekül. Mellém fekszik, kísérget órákon át, majd otthagy, eltűnik, színét sem látom. Neki is hiányzik.
Kóstolgatom, méregetem az embereket, azokat, akiket ismertem, azokat, akik most kerültek a látószögembe. Barát, nem barát. Élhetnék vele is, nem élhetnék vele. Számíthatok rá, ha baj van, nem számíthatok rá. Minden és mindenki mérlegre került, vannak amelyek könnyűnek találtattak és kivettettek a paradicsomból.
Mindig mondogattam, hogy azért szeretem a költözést, mert olyankor ki lehet szelektálni minden olyan lomot a fiókok mélyéről amire már nincs szükség, amit csak bírvágy miatt őrizgetek vagy abban a reményben, hogy még jó lesz valamire. Lélekben már költözöm.
De miben hiszek?
Meggyógyul, nem gyógyul meg. Látom még, nem látom már. Együtt élünk vagy meghal.

Remények

Azt mondta, ha megerősödik, megkezdik a kezelését, néhány hónap múlva meglátogat, aztán amikor felépül végleg ideköltözik. Tíz éve vártam erre a mondatra.

Azt is mondta, ha akarom, fejezzük be itt. A tíz év alatt néhányszor éltem volna a lehetőséggel.

Sok kérdést már megoldottunk...

Tegnap adásvételi szerződést kötöttem, ma, beköltözési jog nélkül, átvettem a lakást, megkaptam a kulcsokat. A tulajdonlap széljegyén lakástulajdonos vagyok, innentől minden a Bank jóakaratán múlik - még a keresés előtt kértem ajánlatot, megkaptam, elméletileg a minimálbér ellenére hitelképes vagyok.
A mester szóbeli ajánlatától egy picit elszomorodtam, a bútort már biztosan hitelből kell megvennem.
Tegnap este viszont, egy nagyon kellemes vacsora mellett, egy nagyon kedves barátomnak remek ötlete támadt, a korszerűsítésre lehet állami támogatást igényelni, bár ő hetven százalékra emlékezett a tényleges összeg pedig maximum harminc, de az is több a semminél. Sőt.
Mivel a nyílászárók cseréje, a cserépkályhák kiváltása központi cirkóval és ebből kifolyólag a bojler leszerelése valamint a hőszigetelt aljaztbetonozás a legdurvább tétel a rám várók közül, ha minden jól megy, akár az összköltség húsz-huszonöt százalékát is visszakaphatom. A támogatás maximális mértéke és az ÁFA-játék között ugyan már nem lenne túl sok különbség, azonban ezek a tételek szinte kivétel nélkül csak számlával működnek, amit amúgy is prezentálni kellene a megfelelő hatóság felé, tehát ráfizetés kizárt. Még egy hivatal, amelyik jóindulata életmentő lehet, még akkor is, ha nem kapom meg a maximális támogatási összeget. Lehet, hogy mégis lesz karácsony idén is? Ha valakit érdekelne, megnézheti, ajánlhatja. Nekem egy pici reménysugárt jelent.
Egy másik nagyon kedves barát ajánlotta, hogy ne éljek bizonytalanságban, kérjek visszaigazolást drágaszágomnak küldött üzeneteimről. Természetesen ez nem jutott eszembe magamtól. Ma megkapta az elmúlt napok termését, de mire hívtam, ismét kikapcsolta a telefonját. Nem lettem boldogabb, még akkor sem ha tudom, biztosan nem volt több ideje és/vagy ereje.
Bűnözőnek, esküszegőnek érzem magam amiatt, hogy nem várok a kéglivel az utolsó pillanatig, hogy félig-meddig vagy teljesen feladtam a reményt, hogy még találkozhatunk, élhetünk és létezhetünk együtt. De parázok, nem tudom, mikor tesz ki a családja az utcára, nem tudom meddig fog tartani a felújítás, nem merek várni. Sokkal egyszerűbb lenne kivenni egy bútorozott lakást, nem menne rá a gatyám, megmaradna a pénzem, de amikor idejöttünk megfogadtam, ha innen költözni kell, azt már a saját lakásomba teszem. Nem így képzeltem, nem ilyen lakást álmodtam meg, de túl öreg vagyok már még egy albérlethez, és egy álomlakáshoz való pénzem csak évek múlva jönne össze, tehát megelégszem azzal, amit a gép dobott.
Másnak ennyi sincs.

Kockahas

Eljutottam ismét arra a pontra, ahonnan van még ugyan lefelé, de az annyira meredek, hogy inkább nem szeretném megpróbálni. Drága kolléganőm megkért, vegyem vissza a pulóverem, annyira sovány vagyok, hogy nem bírja nézni. Pedig elkezdtem reggelizni is, tanúkkal igazolhatom, hogy ebédelek, és hála az utóbbi időben mindennapos vacsoravendégeknek azt is, hogy a harmadik étkezés sem marad ki. A napokban a másik nagyon kedves nőnemű kolléga megkérdezte, hány számmal nagyobb nadrágot vettem fel... Pedig csak az volt rajtam, amit már számtalanszor látott, igaz, akkor még kitöltöttem a megfelelő részeken.
A harmadik végül nagyon kedvesen megjegyezte, hogy szerepelhetnék egy, az AIDS veszélyeire figyelmeztető reklámban. Erre már csak annyit tudtam kinyögni, hogy még sor kerülhet rá.
Szerencsére a hímneműek nem vetemednek ilyesmire, mivel mindannyian túl vagyunk a harmincon, nekik inkább a kappanháj okoz nehéz perceket.
Azt szoktam mondogatni, azért nem szeretem, ha profilból fényképeznek, mert a képen csak egy függőleges vonal látszik, és egészen biztos, hogy nem fogok kiugrani a tizedikről, mert cikcakkban hullanék le, mint egy falevél; úszni meg azért nem sikerült megtanulnom, mert az arányaim miatt nem hat rám a felhajtóerő. Anyukám mindig azzal viccelődik, hogy ha fürdök és mosom a hasam, a hátam habzik. Szóval a valóságban nincs is kockahasam, csak a gerincoszlopom nyomja a köldökömet.

Egyébként ismerek minden diétás módszert, értelemszerűen az ellentétüket is. Változatosan étkezek, eleget, és figyelek a kalóriákra. Mármint hogy jóval több legyen a szükségesnél. Mégis kevés. Nem akarok elfogyni.

Lélektől lélekig

Tegnap ismét beszéltem drágaszággal, így legalább tudom, hogy vagy a családja ferdít nagyon durván, vagy nem tud az állapotáról.
Most sem vallott szerelmet, most is nagyon nyugodt és tiszta volt, de megkérdezte, hogy mik a szándékaim vele, a kapcsolatunkkal. Több mint két hónapja nem találkoztunk.
Ha most visszajönne, én lennék a legboldogabb ember a földön, még akkor is, ha úgy gondolom, a kapcsolatunk nem lenne már olyan mint azelőtt, ez az időszak sok olyan felismerésre vezetett, amire korábban vak voltam.
Viszont legalább elmondhattam neki a lakásvásárlást, hogy szükségem van a menedékre, hogy félek a családjától. Elmondhattam, hogy hiányzik, nagyon szeretném látni. Természetesen most is nemleges választ kaptam. Remélem mindent megértett és arra fog emlékezni hogy én várom, és nem arra, hogy feladom a közös életünket.
Mindezt tettem annak ellenére, hogy egyre bizonyosabb vagyok afelől, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Déjà vu

Most beszéltem a hugommal. Elmondta, hogy leszbikus lett. A sors fintora, hogy egy férjezett nőbe szerelmes, akinek a felnőtt gyermekei elolvasták az anyjuk esemeseit, így lebuktak és áll a bál, nem hajlandóak a mamával beszélni. Engem kérdezett, mit tegyen.
Azt mondja, megbeszélték a barátnőjével hogy tőlem kérnek tanácsot, ilyen témában úgyis van már tapasztalatom. Tényleg.

P.S.: Az élet néha nagyon abszurd dolgokat produkál. Még a pillanat hatása alatt állok.

Helló világ!

Szeretem a pörgést, de szívesen elfelejteném már ezt a tragikomédiát. Tegnap sikerült beszélnem drágaszággal, tiszta, kedves, érzelemmentes hangon érdeklődött a történésekről. Említettem az ominózus telefont, nem tűnt nagyon meglepettnek, lehet hogy paranoia, de az a fixa ideám támadt, hogy pontosan tisztában van a családja aktivitásával. Hogy csak arra vár, hogy bejelentsem: vége. De nem fogom megtenni. Ismét elmondtam, mennyire szeretem és mennyire hiányzik, szeretném meglátogatni, ismét kategorikus nem volt a válasz. Azóta nem elérhető.
Közben a kégli tulajdonosai beparáztak, attól tartanak hogy át akarom verni őket, mert a lakás első megtekintése és a vásárlási szándék bejelentése között mindössze egyetlen hét telt el, ráadásul a szerződéskötést követően - vállalva egy esetlegesen meghiúsuló ügylet minden költségét és ódiumát - azonnal elkezdeném a felújítást. Nem mellékesen a szerződéskötés csupán újabb egy hét múlva lesz. Elkérték az ügyvéd elérhetőségeit, lekádereznék, ahogy el kellet küldenem a saját és a banki kikötéseket írásban, a szerződéskötéshez hoznak egy saját ügyvédet is... Azért még nem adtam fel...
Jóanyám viszont megdícsért, mert gyakorlatilag berendeztem a lakást, anélkül, hogy a birtokomban lenne. Hiába, az IKEA tervezője csodákra képes. Be kellet vallanom neki, hogy két motivációm volt: az elfogadható hitelfeltételek miatt muszáj mindent ott vennem, jövő szerdáig nem tudom, marad-e pénzem a berendezésre, viszont azt is szeretném tudni, mi hol fér el, mert például az amerikai konyhás nappali nagyon trendi, de nálam csak ebédlős konyhának van hely. A dolgozó-hálószoba szintén erős eufemizmus, a program szerint jó, ha egy asztal elfér a hálószobában az egyébként nélkülözhetetlen bútorok mellett. Viszont az ajtóáthelyezés alapvetően rossz ötlet volt, így nem is fogom erőltetni, máris spóroltam pár ezer forintot.
És kezdem megérteni, hogy egyedül maradok. Úgy is mondhatnám, hogy EGYEDÜL. A kollégámmal majdnem hazáig sétáltam, soha nem tettem még ilyet, munka után a legrövidebb útvonalon húztam haza. Beszélgettünk, és ismét ráeszméltem hogy nem éltem soha egyedül. Nem kellett fizetést beosztanom egyedül. Nem kellett döntenem egyedül. Kamaszként költöztem el a szüleimtől, harminchat éves koromig mégis mindig másoktól függöttem. És most olyan vagyok, mint a sokáig fogságban tartott állat amelyet szabadon engednek: már nincsenek rácsok, de még nem merek kilépni, az agyamban ott vannak a vasrudak és csak az általuk határolt területen merek mozdulni.

Da pacem Domine!

Átnéztem még egyszer - immár a kivitelezővel - a kéglit és nagyon várom az árajánlatot.
Most értettem meg, mennyi mindent kell átalakítani, kijavítani, megcsinálni, berendezni. Attól tartok, ennyi pénz nincs a világon. Ahogy egy barátom megjegyezte, ha nem lenne aggódnivalóm keresnék magamnak, hát éppen ezt teszem.
Közben elintéztem, legyen hová költöznöm, ha minden kötél egyszerre szakad.
Drágaszágom pedig most már nem hívhatom otthon sem, azt gondolnák, a hátuk mögött próbálok egyezkedni, vagy bármit csinálni. Szeretők sorsa.
És ingatlanügynök, értékbecslő, banki ügyintéző, kivitelező, a berendezésről szőtt álmokat pedig hanyagolom önbizalom hiányában. Félelmetes.
A szabadságomat féltékenyen őrzöm, ha decemberben gyógyszert kezdek, szükségem lesz rá.
A nyuszika megy a sínen: szép az élet pamparam; szép az élet pamparam; pamparam, pamparam.

Düh

1. Tagadás.
2. Harag.
3. Alkudozás.
4. Depresszió.
5. Elfogadás.

Most inkább dühös vagyok, mindenkire.
A düh jó, mert megemeli az adrenalintermelést.
A fokozatokon az utóbbi két hónapban lassanként végigmentem, a mai napon pedig néhány óra leforgása alatt még egyszer.

Felhôk

Most hívott drágaszágom fia, hogy bezárják az irodát. Drágaszág nincs olyan állapotban, hogy valaha újra dolgozzon, morfiumon él.

Rinya

Utólag elolvasva tényleg rinyálok, én nem ilyen vagyok. Én mondom meg mindig a frankót, mindenről határozott véleményem van és én irányítok. Összeszedem magam.

Mégsem

Ma egész nap az járt a fejemben, hogy talán átvertek, drágaszágom mégsem olyan beteg, mint ahogy állítják, ő pedig rövidesen túlteszi magát a műtét okozta traumán és jön hozzám, az egész cirkusz a kapzsi családja koholmánya. Mit fog ahhoz szólni hogy én lakást veszek, be akarom darálni a régi iratokat, költözni készülök. Mi lesz ha meglep mint régen, és itt találja a kiürített lakást.
Tőle nem tudom megkérdezni, nem is merném, mert akkor mi van, ha neki nem mondták és mégis igaz, és abban bízik, hogy meg fog gyógyulni.
Közben pedig dögnek érzem magam a feljavult szexuális és társadalmi életem miatt, és bár a blogomat csak néhányan olvassák, mégis úgy érzem, hogy telerinyálom a netet, sok ember él sokkal nagyobb problémákkal, mint amilyenekkel én valaha szembenézek.
Egy csomó ember vigasztal, a munkahelyemen mindenki megértő, de már egy-két ember elkezdett kerülni, gondolom elegük van a savanyú ábrázatomból és abból, hogy állandóan ezen a témán pörgök. De képtelen vagyok leállni.
És míg korábban úgy éreztem, hogy a képességeim legfeljebb hatvan százalékát használják ki, most még a felét sem teljesítem a szokásosnak vagy szükségesnek. A főnököm is a megértőkhöz tartozik, de hosszú távon ő sem fogja tűrni. Össze kell szednem magam. Eddigi életemben tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy a magánéletet nem kell a munkahelyre vinni. Most én magam tettem meg.
Ettől függetlenül felhívtam az ingatlanost, várom a tulajok döntését, rájöttem, hogy ki kell találnom a lakást, nem bízhatok mindent egy idegenre. Ma csempét kerestem, de erről megint eszembe jutott, hogy most nem más ízlését kell figyelembe vennem, nem tudom, mi az enyém az ízlésemből, mi az, amivel valakinek meg akarok felelni, vagy amivt csak azért tennék, hogy véletlenül se feleljek meg...
Gőzöm sincs a pénz értékéről, az árakról, évekig burokban éltem, mert nekem csak a konyhapénzt kellett megkeresnem, pontosabban az sem lett volna kötelező, de így legalább hozzájárultam a kiadásokhoz. Amikor legutóbb lakást csináltunk nem kellett árcédulákat nézegetni, bár megtettem, azonban a végén úgysem én döntöttem és végképp nem az ár alapján született döntés.
Ugyanez érvényes a kajára, ruhára, mindenre, úgy gondolom jól keresek, de nem tudom, megélnék-e a fizetésemből. Eddig erre sem kellett gondolni. Persze feltételezem hogy menni fog, a szüleim annyi pénzből élnek meg, amennyit én telefonra költök havonta.
Pillanatnyilag ugyanúgy elmegy a fizetésem a konyhára, mint amikor még kettőnkre kellett vásárolni. De még ezt sem tudom pontosan.

Megtanulom, megszokom, megoldom, megcsinálom. Nincs más opció.

The show must go on

Drágaszágom telefonja túl régen van kikapcsolva. Elkezdem az új életem. Mondjátok azt, hogy önző dög vagyok, de nem tudok mást tenni. Egész héten olyan voltam, mint egy zombi, hol pörögtem, hol magamba roskadtam, lefogytam nem kicsit, így rövidesen utána megyek. Gondoltam, hogy jobb lenne, de mégsem.
Nem fogom látni, mielőtt meghal és nem fogom tudni, mikor hal meg, hacsak meg nem érzem. Ettől rettegtem eddig a legjobban, ennyi idő kellett, hogy elfogadjam.

Eddig azt gondoltam, nincsenek barátaim, most kiderült, hogy vannak. Honey-ról tudtam. A többiekről nem. Egyrészt azért, mert nem ismerem annyira őket, másrészt nem hittem, hogy a szexen kívül más is érdekli őket velem kapcsolatban. A héten még egyetlen estét sem töltöttem egyedül.

Most lakást keresek, tíz év minden összefonódásának ez az eredménye. És nagyon gyorsan kell egy gyors, olcsó és megbízható generálkivitelező. Megint hajléktalan lehetek, ám nem csak papíron.
Túlélem.

Szolga voltam tíz évig, és most meghal az uram, mesterem, aki életem középpontja volt. Senki sem dönt helyettem, senki sem mondja már meg, mit tegyek és mit nem. Megszokom.

Státusz

Cd4: 273, 23.7 %

Éhező háziállat...

Ennyi

Nem lett könnyebb. Pedig számítottam rá, próbáltam felkészülni. Nem sikerült.
Mi a faszt csináljak most?

Addig is...

A teljes képhez azért ezt is el kell mondanom:

1. Félek, hogy most hal meg vagy most hagy el és egyedül maradok.

2. Félek, hogy nem hal meg most, nem hagy el, szenved és én vele szenvedek. A családi kórkép szerint ez kb. másfél-két év. Ennyi megkötözött, kilátástalan állapot, amikor az ember, bárki akiben van emberi érzés, semmit sem tesz, csak vár, mert nem akar újabb kínt okozni a kínlódónak.

3. Félek hogy felépül, és én vele maradok. Szeretem, de a krach előtt már esedékes volt egy beszélgetés a helyzet tarthatatlanságáról. Ez természetesen elmaradt, annyi bőr még az én képemen sincs, hogy most az én szükségleteimről bármiféle beszélgetést kezdeményezzek. Nem tudom, lesz-e még lehetőségem azt a beszélgetést elkezdeni.

És közben a környeztemben élő hímneműeket abból a szempontból vizsgálom, hogy képes lennék-e együtt élni velük, vagy csak a szex jó.

Szünet

Mindenkitől elnézést kérek, aki még nem unt rám, de nem tudok most újat mondani, ezért pillatnyilag szünet következik. Amíg nem lesz új mondanivalóm. Az eddigieket már én is meguntam.

Hír-telen

Drágaszágom nem vette fel a telefont ma délben. Ilyen már máskor is történt. Azóta számtalanszor próbáltam hívni, de csak az üzenetrögzítő felet. Amióta kórházban van ilyen csak akkor történt, amikor altatták. Utálok "szerető" lenni, mert egy délutánnyi elérhetetlenség miatt nincs jogom asszonypajtást hívni. Utálom a titulusom, mert nincs jogom Vele és mellette lenni, ha valami történt, az orvos nem engem értesít.
Így várok. Próbáltam szexpartnert keríteni, ma senkinek sem kellek - annyira azért nem félek, hogy bárkivel elmenjek. Akiknek panaszkodhatnék, nem elérhetők. Rágyújtanék, de drágaszágnak megígértem hogy leszokom, és nem lenne jó ötlet az éppen leküzdött nikotinhiány miatt - hátha számonkéri.
Most várok. Holnapig. Aztán újra megpróbálom.

Paraszimpatika

Drágaszág végre életjelet adott, mármint olyan fomában ami nem csak gépek által mérhető. Szarul van, de legalább már beszél. Mondjuk, én sem hiszem hogy nagyon beszédes kedvemben lennék, ha így kipakolnának...
Más kérdés, hogy annak ellenére hogy nem ettem fagyit, nem voltam légkondis helyiségben, egyáltalán nem csináltam semmit annak érdekében, hogy megtörténjen, fáj a torkom. Nem kicsit. Nagyon. A garatom jobb oldala annyira dagadt, hogy felényire csökkent a nyílás, minden nyelés komoly fájdalmat okoz. És csorog a nyálam. Ez nem tudom mitől van, de folyamatos a nyáltermelésem, gondolom régebben ösztönösen nyeltem, ám most a fájdalom miatt nem megy, így ha nem figyelek, akkor kifolyik a számból.
Próbálok teázni, szedem a Neocitránt meg a C vitamint, hátha elmúlik.
Jellemzően akkor vagyok beteg, amikor egyedül vagyok.
Nem mintha az utóbbi időben lenne más lehetőségem.
Vagy az elkövetkezöben.

Gyengeség

Drágaszágom ma végrendelkezett telefonon, mit hogy csináljak ha nem lesz elérhető, hívjam a feleségét, csókoljam meg a macskát, satöbbi. Holnap reggel műtik, utána legalább másfél napig altatják. És szeret és én is szeretem. Ezen a ponton mindkettőnk páncélja megrepedt, ő elsírta magát, bennem volt annyi erő hogy vígasztaljam egy picit, legalább a beszélgetés végéig, sőt, még a hangomat is képes voltam kedvesen érzelemmentesre modulálni. És mondtam, hogy meg ne merjen halni anélkül, hogy felhív.
A húgom vígasztalt, hogy ő is érezte a férje műtéte előtt, hogy vége.
Én nem tudom mit érzek, de nem lettem boldogabb.
Persze nem fog belehalni a műtétbe.
Azt hiszem. Remélem. Azzal az eshetőséggel nem számoltam, arra nem készültem fel.

Ahogy tetszik

Ügyintéz

Rájöttem, hogy van esélyem lakást venni. Mostanában kezdtem el keresgetni, belvárosi, vagyis Ferencváros, Palotanegyed, Terézváros környékén, nappali plussz két félszoba (nem gardróbmérettel),első vagy második emeleten, jó beosztással, használható méretű konyhával, felújított házban, beköltözhető állapotban, cirkófűtéssel. Sokat akarok?
Mert ilyen lakás nem létezik, legalábbis a neten nincs.
Ahogy a hitelminősítésem sem a legjobb, mivel minimálbértől épp hogy többet keresek, jövedelemigazolás nélkül pedig még egy millió hiányzik, legalábbis alaphangon. Plussz az adminisztrációs költségek.
Igaz, amúgy sem most venném, de legalább erre is felkészültem...

Drága

Lassan nem is rólam szól ez a blog, hanem drágaszágomról. Igaz,az utóbbi tíz évem is róla szólt. Már biztos, hogy daganat van, három centiméter, tehát műtét biztosan lesz, és a jelek szerint kemó is. Van benne gyakorlatom, a családban lassan olyan a rák, mint máshol a nátha, azzal a különbséggel, hogy nálunk nem igazán gyógyulnak fel a rokonok.
Még nem temetem, bármi lehet, meggyógyulhat, élhet még pár évet, talán együtt is tölthetünk valamennyi időt. Olyan dolgokért nem harcolok és olyan dolgok ellen nem küzdök, amelyekre nem lehet hatásom. Várok.
Legalább a gályahúzás kicsit könnyebb lesz, feltéve hogy lesz időm betanítani a vadonatúj asszisztensemet. Meg bevizsgálni a vadiúj csavartervezőket.

Selejt

Tegnap túlestem a szokásos évi Sziget őrületen, kollégákkal, akik ittak, karaoke sátorral, ahol a közönség szerencséjére évről-évre nem kerül rám sor, kollégákkal, akik még többet ittak és akiket végül haza kell vinni. Van abban egyfajta szépség, amit máshol nem talál meg az ember, hogy miközben földön fetrengő Cicácskát őriztem sorra mentek el mellettünk, de egyetlen rosszalló pillantást sem kaptam. Még csak a biztonságiakat sem hívták. Taxit azonban kisdobos becsületszavam ellenére sem kaptunk, így kénytelen voltam kivonszolni, hogy a másik társaságnál is próbát tehessek, ahol már csak azt nyöszörögtem, hogy nyugodtan, nem szokott hányni, nem szokott hányni. Cicácska persze így reggel nem jött dolgozni, sőt délben sem, este meg már minek. És Macácska sem jött, arra hivatkozva, hogy a kutyája rosszul érzi magát, így inkább otthon maradna. A többiek pedig csak ébredés után, dél körül, bár csak kornyadoztak jobbra-balra, keresve az irodában a vízszintes, tehát pihenésre alkalmas tereptárgyakat. Így Dementia és a dühöngő ügyfélhorda című színes feliratos magyar horror-realityt adták egész nap a tévében. Megérdemli az, aki nem tud annyira berúgni, hogy elveszítse az eszméletét, ráadásul képes egy szigetes éjszaka ellenére pontosan megérkezni az irodába.
Drágaszág pedig ma nem volt se vidám, se fitt, se üde, mert a vizsgálatok új, távolról sem kellemes szakaszba léptek. Már a fájdalomcsillapító sem használ. És a "tumor" szó már nyíltan elhangzott. És csak rövideket beszélgettünk, mert nem nagyon tud felkelni.
Így ma este is takarítottam egy kicsit, meg mosok, hogy legyen később egy kis vasalnivalóm.

Zakkant

A plafonon vagyok drágaszágom hívásaitól. Kedves, aranyos, vidám, élettel teli. És időnként olyakat mond, mint hogy mielőtt meghal, még szeretné egyszer látni a dögöt.
Ehhez hozzájön a gálya, ahol továbbra is három ember munkáját végzem, a tulajdonosok dörzsölhetik a kezüket, hónapok óta szajkózom, hogy új embert kellene keresni, nem feltétlenül az én terheim csökkentésére, de úgy dolgozni egy csavargyárban, hogy közepes kvalitású mérnökök tervezik az alkatrészeket, amelyeket a vadi új és nagyon gazdag ügyfelem mint a szart vissza fog dobni - egyszerűen abszurdum. Fent nevezett mérnök urak és hölgyek pedig roppant büszkék a teljesítményükre, tehát feltételezve - az igazgató úr éleslátásának ismeretében-, hogy még sokáig kénytelen vagyok beérni velük, nem tanácsos kenyértörésre vinni a dolgot.
Az önpusztítás teljességének érdekében pedig rendszertelenül és keveset eszem, megint lefogytam, rendszertelenül és keveset alszom, szóval mindent megteszek, hogy rövidesen zárt osztályon végezzem, bár erre az asztrológusom szerint nincs sok esély. Azért próbálkozni lehet. A Lipótot amúgy is bezárták. És teljes rend van itthon.

Nem az a baj, hogy műtik, még azt is elviselem, hogy talán hosszú ideig nem találkozhatunk. Az fáj, hogy nem lehetek mellette, nem foghatom meg a kezét, amikor kihozzák a műtőből. Megtiltotta, hogy meglátogassam.
Elfogyott a vasalnivalóm, ahhoz pedig késő van, hogy egy helyiséget kitakarítsak.
Volt már hányingered a visszatartott sírástól? Olyan igazi, zsigerből, gyomorösszerándulós?

Sztoa

Nem vagyok ideges, mi baj érhet?
Drágaszágom holnap megy kórházba, az már biztos, hogy két helyen vágják, ahol a korábbi orvosa évek óta nem volt hajlandó, mondván, még korai. A harmadik vágáshoz még további vizsgálatok szükségeltetnek, de a héten az is meglesz. A korábban megbeszéltekkel ellentétben viszont megtiltotta, hogy meglátogassam. Viszlát fél év múlva, legalábbis azt mondta, hogy majd télen találkozunk.
Ettôl függetlenül viszont elindultam a rendszeretô háziasszonyok rögös útján, vasárnap óta minden nap mosok, vasalok, takarítok, felváltva. Ha így folytatom, hét végére tiszta és rendes lakásban találom magam, amire a takarítóemberke segítsége nélkül évek óta nem volt példa. És belefekszem minden ágyba, amelyikbe meghívnak, aludni úgysem tudok, mert amikor lefekszem, bekapcsol az agyam és csak pörög-pörög. Mondjuk ez utóbbinak a gályán csak örülnek, a szabadságolások miatt az idén nem kellett helyettesítôt alkalmazni, mert lazán ellátok két-három munkakört is, habár annyi munkánk van, amennyi már régen nem volt. Lám, még blogolni is marad idôm.

Állóképesség

Már régóta szeretnék sportolni valamit. Tegnap kora délután csináltam tíz fekvôtámaszt és tíz felülést. Ettôl annyira elfáradtam, hogy a nap hátralévô részében a fotelben elnyúlva pihegtem.
Pedig jó lenne felturbózni a kondíciómat, mert a kánikula beindította a tesztoszterontermelést, elképesztô módon most mindenki a testemet akarja, még olyanok is, akikrôl 6-8 éve nem hallottam.

Majd később

Ha túltenném magam a túlzó lustaságon, egy csomó mindennel foglalkozhatnék. Például kifejthetném, hogy miért verték volna a melegeket a pride-on, vagy megcsinálhatnám azt a meleg portált, ahol minden és mindenki megtalálható, ahová érdemes rendszeresen benézni és mint ilyen, egy összefogó kapocs lehetne a jelenleg, jó magyar szokás szerint, szanaszét húzó kis csoportok között. Esetleg leírhatnám, hogy mennyire félek vagy nem félek attól, hogy a rák miatt egyedül maradok, elemzehetném, milyen lehetőségek vannak.
De nem írok, mert lusta vagyok. És ahhoz, hogy tegyek valamit, most demotivált is. Nem depressziós, csak lusta.

Cuki

Esélyek

Kezelôorvos nagyon szelíd és kegyetlenül ôszinte volt.

95%, hogy rosszindulatú daganat.

3%, hogy jóindulatú daganat.

1%, hogy összetömörödött szövettörmelék.

1%, hogy láthatatlan kô vagy egyéb megmagyarázhatatlan dolog.

Mindenképpen mûtét, lehetôleg egy-két hónapon belül. Szövettant csak ezután végeznek.

A daganat méretétôl függôen majd eldôl, hogy kell-e kemoterápia.

Amikor megtudtam, hogy drágaszágom negatív, örültem, mint majom a farkának. Most azt szeretném, ha pozítív lenne és nem rákos.

Para

Nem megnagyobbodott, nem a kiadós vacsora és nem is kô, de ott van, és nyom és nem kellene ott lennie. Találós kérdés: mi nô a testben, ami nem tumor és nem gyermek? Merthogy a SZÓT doktorúr kínosan kerülte. Nyugodjon meg a kedves beteg, ez nem most kezdôdött és meg sem gyógyul most. További információk a reklám után, majd a saját kezelôorvostól, ô nem mondhat többet.

Útilapu

Kolléga lapáton. Azonnali hatállyal.

Tömören

Pénteken kitúrandó kolléga értésére adtam, hogy ha rajtam múlik, nem lesz hosszúéletû nálunk. Márpedig remélem, hogy rajtam múlik. Most egy picit feszültebb a viszonyunk, mint akkor, amikor csak a háta mögött fúrtam, de a töketlen cégvezetô miatt/helyett muszáj volt lépni.

Hétvégén elolvastam három könyvet.

Tizenkét órája nem dohányzom.

Huszonnégy órája szeretô helyett ápolónônek érzem magam. Visszamenôleges hatállyal.

Védôbeszéd

"A vádlott ügyvédje kérdésére azt adta elő, hogy a történtek előtt nem sokkal összeveszett a barátnőjével és ezért rendkívül rossz idegállapotba került, nem is tudta, mit csinál. Hozzátette: a kövekkel nem a rendőröket akarta eltalálni, hanem a mögöttük lévő melegeket."

Szükségletek

Mélységesen hiszek abban, hogy az ember szervezete pontosan tudja mire van szüksége, csak oda kell figyelni és nem szabad ragaszkodni a megszokásokhoz. Úgy három hónapja elkezdtem leszokni az édességről, pedig előtte tömtem magamba a csokit, cukrot, sütit, kekszet, mindegy volt, csak édes legyen. Nem akartam, de mégis egyre kevesebbet ettem, a készletemet pedig belepte lassan a por. A legutóbbi vérvételemen kiderült, hogy magas a vércukrom.

De hogy mi a búbánatért tört rám a leküzdhetetlen vágy, hogy annyi lecsómentes év után ma este lecsót főzzek, nem tudom. És azt sem, hogy miért pakoltam tele szalonnával és kolbásszal. És azt sem, hogy miért főztem annyit, amiből hat ember jóllakna.

Pedig megfogadtam...

...hogy nem beszélek a témáról, de ez annyira jó összefoglalja a véleményem, hogy nem bírtam megállni...
Így ma sem írok arról, hogyan távolítsuk el kollégáinkat hatékonyan, bár nem túl gyorsan...

Katt2

Ha már előhoztam, ideraknám a többi kattanós nótámat is, már ami fellelhető. Archívumnak minden esetre megfelel, Gus babérjai biztonságban, méltó helyükön pihenhetnek...







És ebbe most szerettem bele, legalább Honey-nek is jut valami:

Katt

Mármint én. Most éppen erre:



Egyébként ha a netes pletykáknak hinni lehet, Sa Dingding az olimpia nyitóünnepségén is énelkelni fog. Úgy látszik, jó érzékkel izgulok olimpiai zeneművekre, a torinói még csak hír volt, de én már megvettem Elisa lemezét, emiatt:

Munkahely

Egy Chrysis Ignita, tûzvörös fémdarázs volt az erkélyünkön. A nevének és a besorolásának a kiderítése cirka másfél óra volt. Sajnos nincs idôm a telefont felvenni, mert ki sem látszom a sok munkából.

Balaton update

Igaz, hogy csak egy hátvágáre, de sikeresen bepótolhattam az elmaradt feelinget. És a piát. Életemben először voltam annyira részeg, hogy a másnapi ábredést követően még 20 óra kellett a kijózanodáshoz...

Státusz

Vírusszám: 3270, Cd4: 396, 23%

A szervezetemben élô vírusokat nemsokára védetté nyílvánítják.

Újabb molotov

Az egyik ismerôsöm, aki melegségét nyíltan felvállalja és minden évben felvonul ma bejelentette, hogy nem megy. A tojást tavaly is bevállalta, de a mártírszerep távol áll tôle.

A barátomék ki sem nyitnak szombaton.

Vajon kezdjünk-e hasonló stílusú háborút? A "jogállam" a jelek szerint nem rendelkezik megfelelô eszközökkel.

Benzinem pedig nekem is van.

Beszámoló, mégis

Dilemma

Utolsó előtti akadály is elhárult az ideális munkahely megteremtése elől. Már csak a tulajdonos- ügyvezetőt kell kigolyóznom.
Nincs valakinek száz gurigája kölcsibe?

Üröm

Erre mit mondjak?
Nem szabad, nem lehetne, nem akarom, nem tisztességes.
De jó lett volna még egy kicsit, még tovább, nyugodtan, kicsit meg-megpihenve. Azt nem mondom, hogy így is több, mint amiről álmodtam, az nem lenne igaz. De attól mindenképpen, mint amire számítottam. Jó volt újra látni és érezni, akkor is, ha fájt. Nem a hosszú szünet miatt, hanem inkább azért, mert az idő kereke visszafordult egy évet. Ami akkor szakadt, most újra összekötötték.
És közben más lettem, nem tudom, hogy ő milyen lett. Két ismerős idegen.
Mindig azt mondtam, hogy nem változom. Pedig igen, minden egyes egyedül töltött perccel jobb leszek. Megtanulom, amit nem tudtam, ami miatt nem működött.
Nem akarok most semmit. Remélem, most nem rontom el. Remélem, most nem romlik el.
Egyébként zúg a fejem, és nem a sok mojito miatt.
Nem akarom újra...
Nem akarom, hogy vége legyen.

Édes otthon

A balatonparti egyhetes, lékhorgászattal egybekötött rettenetrôl nem beszélek. Most inkább csendben haldokolnék a kánikulában.

Szünet.

Megyek egy hétre apáskodni a két örökbefogadómmal. Ha túléltem beszámolok, de mérget ne vegyetek rá.

Na most.

Reggel a kávét szürcsölgetve hirtelen észrevettem egy különös ízt. Először kardamomra gyanakodtam, aztán egyre határozottabban muskátliszerűvé vállt. Ezen már meglepődtem. Nagyokat szívtam a cigarettából, de mintha az is muskátlis lett volna, aztán a narancslé is. Ezen a ponton elkeseredtem, mert egyértelmű tanúbizonyságát észleltem annak, hogy az érzékeim kezdik felmondani a szolgálatot, ugyanis ötven méteres körzetben egyetlen muskátlit sem láttam. Aztán rájöttem és egyfajta megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a tömény Domestosba áztatott kiskanállal kevertem meg a kávét. És hirtelen az is beugrott, hogy tizenharmadika van.

Pride még egyszer

Gondoltam, végigkommentelek mindenkit, mert egyikükkel sem tudok teljes mértékben egyetérteni.
A legszomorúbb, hogy a vita nem arról szól, hogy most házasság vagy regisztrált élettársi kapcsolat, hogy az a bizonyos plakát miért jó és miért nem.
Mivel kényszeres pártatlan vagyok, kivétel nélkül minden belinkelt véleményt minden oldalról elolvastam az összes kommenttel együtt, és kivétel nélkül mindenki azzal foglalkozik, hogy tollboa vagy bőrnadrág, nyunyó vagy maci, exhibicionizmus vagy skizoid homofóbia, abszolút intoleráns módon lehúzva a másikat Szent Tolerantia nevében.
A magam részéről papírom van a skizofréniáról, bevallottan mizantróp vagyok, lehetőség szerint egy szál semmiben közlekedek, ahol nem csuknak le miatta, a fodrászunk már összekevert a húgommal, a társkereső oldalakon kizárólag macikat ikszelgetek és sem a bakancs, sem a cuki tűsarkú nem áll igazán jól, tapasztalataim szerint. Mindezekből kifolyólag mindenki engem sérteget.

Zila

Néhány rövid után, már lefekvéshez készülôdve végre csak elhangzott néhány lényeges mondat.

Például, hogy volt teszten és negatív. Ezt eddig csak sejtettem.

Elhangzott a legnagyobb félelme, amit már úgyis tudtam: elhagy-otthagy mindent, aztán pár hónap után seggbe rúgom és elhagyom. Erre mi lehet mondani? Ha nem teszi meg, akkor azért rúgom seggbe.

És persze elôjött Honey, aki most kezdi a gyógyszert, Shiva, aki épp most szenved miatta. Mert minden alkalommal, amikor ellenôrzésre megyek ez jár a fejemben: ki lesz ott mellettem, ha szarul leszek? Majd megoldjuk, nem szereti a témát. Én azt akarom, hogy akkor ô legyen ott.

Nagyon szeret. Van, amikor ez kevés, tíz évnyi ígérgetés után különösen. Tíz évnyi vihar és napsütés után csoda.

Vannak dolgok, amiket nem lehet mérlegen lemérni.

Éjjel arra ébredtem, hogy az arcomat simítja.

Golyózás

Kolléga kigolyózása részemről befejezve, a befutó időközben elkelt.
Nem érzem a jól végzett munka örömét, különösen, hogy politikai okokból nem mondhatom a szemébe. Ez van. Mocsok vagyok.

Érzelmeim a felvonulással kapcsolatban időközben pólust váltotak: annyi geciség áramlik mindenünnen, hogy csak azért is alapon megjött a kedvem elmenni. Ha nagyobb hatásom lenne a környezetemre, másokat is beszerveznék. Menjünk minél többen, öltözzünk pizsibe vagy egyen szürkébe, ha ugyanúgy fizetünk adót mint mások, ugyanúgy dolgozunk mint mások és kissé patetikusan, de már napok óta a fejemben jár: ugyanúgy vérzünk mint mások, akkor miért nincsenek olyan jogaink, mint másoknak?
A házasság jogának tiltása azon az elven alapul, hogy a család az utónemzés helye és eszköze. Hol vagyunk már ettől? Anno a tanítványaim nyolcvan százaléka csonka vagy éppen csonkuló családban élt.
Ha nincs házasság, akkor egyéb jogok sincsenek. Nem akarok templomba menni, a templom engem nem fogad be, bár lehet, csak rosszkor rossz helyen voltam. De egy törvény által elismert és a házassággal mindenben egyenrangúnak elismert kapcsolat lehetősége elég is lenne.
Az örökbefogadás megtiltása pedig azon alapul, hogy egy buzi alkalmatlan a nevelésre, bennefoglalva perverz. Nem képes pozitív viselkedésminták átadására.
A társadalom átnevelése nem cél, de amíg egy tanárt kirúgnak azért, mert meleg, amíg a nem megtiltják a szexuális felvolágosítást, ha melegek tartják van még mit tenni, és ezért nem a melegek a felelősek.
A másik lehetőség, hogy kevesebb a jogunk, fizessünk kevesebb adót.
Picit elborult az agyam, inkább abbahagyom.

Z

Most ment el tőlem Z. Remélem, hogy nem volt józan. Vagy beszedett valamit. Iszonyatosan szét volt esve, magáról semmit sem mondott, viszont az én kapcsolataimat megpróbálta ízekre szedni. Ezt követően pedig elsétált.
Ha ezzel jár huszonakárhány év fertőzöttség, akkor valószínű, hogy nem érem meg, az asztrológusom azt mondta, hogy nem fogok leépülni.

Sok okos ember

Szóval a plalát nem jött be egy csomó embernek, egy csomóan azt is megmondták, miért. Magamat is beleértve.
A megoldáshoz azért nem kerültünk közelebb. Most mi elgyen? Nyilván a szervezőknek szélesebb körrel kellet volna egyeztetni. Ez nem történt meg.
Az üzenettel senki sem foglalkozik.
Várom a fejleményeket.

Esik az eső

Mi lehet tenni egy olyan pasival, akinek a legnagyobb problémája az életben a gyatra szexuális élete?
Beszéltem Z-vel, az általam ismert legrégebben pozitív. szarul van, megsimiznám, de inkább alszik.

Pedig jövő héten lesz 13.

Mármint péntekkel együtt. Sajnálom Nefit, és a lányát is ez után a plakát után. Én az oviban Katicát, alsósként Piroskát szerettem. Az öcsém a tanítónénibe volt szerelmes. A húgom meg jól elvolt egyedül, sohasem tudtam, mit csinál a suliban. Mintha egy másik bolygón lett volna. Ez érdekes, erre most jöttem rá.

A kampány viszont kezd testet ölteni, érthetőbbé válik de nem kevésbé botrányossá, az apróbetűs mondanivalóig senki sem jutott még el.

Másfelől pedig most kedvem lenne ordítozni, igaz nem a plakát miatt. Az is igaz, hogy ma leüvöltöttem a tisztelt új kolléga fejét. Megjegyezném, ez olyan ritkán történik meg, hogy általában feljegyzik és mutogatják az utókornak. De ha egyszer a szép szóból nem ért, mondja a hülyeségeit ahelyett, hogy a munkáját végezné mindenki idegeire megy. És senki sem volt hajlandó megmondóembernek lenni, holott mindenki idegei kocsányon lógtak.
A szomorú az egészben, hogy szeretett vezérünk semmit sem látott az egészből, begubózott a saját kis világába, a napokban felhívtam már a figyelmét egy robbanásveszélyes helyzetre, mire halál komolyan megkért, hogy ne fenyegessem. Ezt követően szépen,nyugodtan elmagyaráztam, hogy nem fenyegetek, de ha nem csinál valamit, a cég összeomlik. Csodák csodája megértette.
Most pedig megint egy ilyen helyzet, vadiúj kolléga helyett kell egy új ember, asap, mert mindenki síkideg és ez hosszú távon nem túl egészséges. Ha nem lett volna szarrágó, lett volna jobb ember, igaz, nem ennyiért. És megint nekem kell megmondani a frankót, mert a többiek csak nyelik a dühöt és a szekér meg nem akar haladni. Szóval jövő héten új kolléga útilaput kap, vagy ő, vagy a többiek.
Tele van azzal a hócipőm, hogy szürke eminenciásként ott álljak a háttérben, egyengessem a cég ügyeit, békítsek ha összevesznek, kérjek, könyörögjek, udvaroljak vagy fenyegessek, manipuláljak, döntéseket hozzak az orra előtt, miközben ebből semmit sem vesz észre. És sem jogom, sem kötelességem nem lenne ilyesmikkel foglalkozni, a dolgom annyi hogy nyaljam az ügyfelek valagát és zsíros számlákat állíttassak ki. De ha nem csinálnám,senki sem dolgozna és bármennyire jó a nyelvtechnikám, olyan mélységekig nem tudok eljutni, hogy az önmagában elég legyen.
És ha már belejöttem, drágaszágom fejét is leüvöltöttem, igaz, inkább csak képletesen: először is, miután kiderült egy apró félreértés (félrefordítás), időben, én vettem észre, elkezdett nagyon lassan beszélni és mindent háromszor elmondott és visszaolvastatta velem a ma küldött faxot. Mikor jeleztem, hogy értettem, nyugodjon meg, még egyszer elmondta. Majd még egyszer. Ezen a ponton szakadt először a cérna, úgyhogy közöltem, hagyjon lógva és ne nézzen hülyének, ne kezeljen idiótaként, tévedtem, elnézést, magamtól is rájöttem és nincs szükség további ismétlésekre. Erre még egyszer.
Kis stresszmenedzsment után megkértem, hogy hagyjuk a munkát, mondjon nekem inkább szép és kedves dolgokat, mire sürgősen le kellett tennie a telefont, hogy majd visszahív, addig is hívjam fel a kedves ügyfelet, aztán majd számoljak be az eredményekről. Persze kedves ügyfél péntek este nem vesz fel telefont, kapott egy imélt, így amikor visszahívott csak bókokat vártam, ekkor felhozta, hogy ekkor és akkor miért nem üzentem,és hogy neki gyanús ez az egész. Itt szakadt másodszor a cérna, felhívtam a figyelmét, hogy momentán nem kúrok félre senkivel, amikor azonban megtörténik, ő lesz az első, akit értesítek.
Hozzá kell tenni, hogy ma is a szokásostól később értem haza, legalább egy órával, tehát a beszélgetés azzal indult, hogy egy óra késésért miatt még felesleges aggódnia, mert nem dugni mentem, nekem a félórás menet nem pálya, a munkaidő vége és a hazaérkezés időpontja közötti időben pedig másra nincs lehetőség.
És most üvölteni szeretnék. Sokat és hosszan.
Nyilván az elfojtott szexuális energia is kiutat keres, de most nem fogok kurvulni, olyan lenne, mint azért inni, hogy felejtsek. Annyira még sohasem voltam részeg, hogy ne tudjam, miért ittam, ráadásul a legdurvább berúgásokat követő minden marhaságomra kristálytisztán emlékszem. Viszont bosszúból mással kúrni már próbáltam, ilyenkor jön össze az az este azzal a pasival, amit és akit a legjobb lenne kitörölni az emlékezetemből.
Megyek pókerezni.

A vátesz

Így legyen a lottón ötösöm, a plakát valóban provokatív, viszont senki sem azzal foglalkozik, amiről szól. És az a bizonyos meg nem nevezendő oldal (csak azért, mert legalább ennyivel is kevesebb hivatkozásuk van a keresőben) is lecsapott a témára:

"Nem elég, hogy torz világképükkel mindennapjainkat fertőzik az ilyen Léderer-, Gusztos-, Szetey-féle köcsögök, de van pofájuk erre még a gyerekeket is felhasználni. Látható, nem tanultak a tavalyi esetből, és most július 5-én ismét végig akarnak vonulni egymást nyalva, nemi aktust imitálva, keresztyén jelképet és a bibliát gyalázva."

Nem akartam nefi blogját elrondítani, de a 8 és 6 éves unokahugaim azért is könnyen veszik, hogy a drágaszágom az én életem párja, mert ő legalább nem nyulkál a bugyijukba, ahogy azt a mostoha-nagyapjuk tette, aki mellesleg ahogy egy nyugalmazott rendőrtiszthez illik, csak feszengeni tudott a jelenlétemben. Mielőtt az esetről tudomást szereztem, mert azt követően csak messziről mert pislogni. Na megint a pedofil téma.

Nagyon várom a többi plakátot, hátha arra terelik a figyelmet, amiről a kampány szól. Egyébként valóban gondolkodtam, hogy lehetne ezt az egészet jól megoldani.

Az első lépés már megvan: létezünk. Szerintem nincs már Magyarországon olyan ember, aki ne tudná, hogy vannak melegek.
Most kellene a második lépés: olyanok vagyunk, mint bárki más. Jó lenne például egy olyan felvonulás, ahol hétköznapi nők, férfiak és gyerekek vannak, akár munkaruhában: orvosok, mérnökök, tanárok, kétkezi munkások. Mi tudjuk, hogy a melegek többsége ilyen, le kellene pattintani viszont a témáról azokat a "heterókat", akik azt képzelik, hogy minden buzi magassarkúban tipeg otthon is. Nekikezdtem kreatívkodni, vegyes eredménnyel, tűrhető ötlet, szoftver- és stílusismeret nélkül gyatra kivitelezés.