A lator

Most értettem meg, miért feszélyez ennyire a családjával beszélni. Évekig tolvajnak éreztem magamat, aki ellopja az apát/férjet/fiút, és most úgy kell elosonnom, mint egy tolvajnak. Pedig nem loptam el akkor sem, és most sem szándékozom ellopni semmit.

Nem tudok tárgyakhoz ragaszkodni, ezért minden egyes darabnál az jár a fejemben, hogy most vajon én vettem, vagy ő. És nem visz rá a lélek, hogy olyasmit elpakoljak, amit nem igazolhatóan én vettem vagy kimondottan nekem vette. Tíz év után nevetséges. Vagy annak kellene lennie.

Még nem visz rá a lélek a csomagolásra, pedig hétvégén költözöm. Költözni kellene.

Minden egyes bútor emlékeket hordoz, mindegyiknek története és sorsa van. Valószínűleg jó részüket kidobják, talán mindet.

Nem lopok el semmit, nem viszek el semmit. Pedig tőlem elvették a lehetőséget, akkor is, ha nem tudnak róla, hogy még egyszer lássam, hogy el tudjak búcsúzni. Amikor meghalt, nem én ültem mellette, nem rám nézett utoljára. Igenis megloptak.
Én mindent itt hagyok. Ami kellene, már nem lehet soha többé az enyém.

Nagyon fáradt vagyok. Megint körülnéztem a lakásban, ahol minden tárgy kettőnkről szól. Nem akarok elmenni innen, és mégis eloldalgok. Mint egy tolvaj.

Töredékek

Tegnap délben volt a temetés, nem tudtam menni.
Hét végén költözhetek a kolléganőmhöz.
Békében és gyorsan el akartam szakadni a családjától: az élet és a jogrendszer még több hónapnyi együttélést követel.
Vasárnap seggrészegre ittam magam.
Tegnap altatót vettem be.
Ma tizenöt órát dolgoztam, azt hiszem, altató sem kell.
Hazafelé jövet az előbb eszembe jutott, hogy esetleg drágaszágom átvert, mégsem ment el szűrésre annak idején. Teljesen logikus magyarázat lenne, miért kellett ilyen rövid idő alatt, az orvosa számára érthetetlen hirtelenséggel meghalnia. És a családja korábban elejtett megjegyzésére is a legyengült immunrendszeréről.
Valami ott van belül, vagy valami hiányzik, ott, belül. Tegnap másnapos voltam, de ma ugyanúgy érzem.

Vége

Ma reggel meghalt a párom.

Éjszaka

Fekszik a sötétben, és megpróbál nem gondolkodni. Aludni kellene. Szex kellene. Valaki kellene. Minden pontosan a megszokott rend szerint zajlik, elalvás előtt pár perc háton, aztán hasra, fej balra néz, bal láb felhúzva, bal kéz a párna alatt. Csönd van. Aludni kellene, a holnap nehéz lesz. Csönd van, saját lélegzetét sem hallja. Szex kellene, olyan igazi észbontó, vad, ami után az ember kapkodja a levegőt, csorog az izzadtság, ami robban, amitől az agy megszűnik gondolkodni. Kivételesen az utcáról sem szűrődik be semmi hang, csönd van. Valaki kellene, akinek hallgatni lehetne a légzését, megnyugtató, álomba segítő szuszogását. Kellene valaki, akit át lehetne ölelni, amíg el nem alszik.
A szertartás megtörik, a másik oldalára fordul. Túl nagy a csönd. A másik párnát közelebb húzza, gyűri, míg félig a feje alá, félig a karjai közé nem kerül, aztán szorítja erősen. Ölelni kellene, úgy, ahogy már sohasem fogja ölelni, ráfonódni, körülvenni, magába zárni. Kár, hogy nem jutott hamarabb eszébe, hogy úgy nézzék a tévét, csöndben, összebújva. Nem, nem fog zokogni, a holnap nehéz lesz, aludni kellene, fél, ha elkezdi, nem bírja abbahagyni. Inkább másra gondol és erősebben szorítja a párnát.
Az lenne a szép, ha úgy döntene hogy idejön meghalni. Most magához ölelhetné fonnyadó testét, melegíthetné, beszívhatná bőréről a betegség illatát, érezhetné arcán a megritkult hajszálak simítását. Átkarolhatná és foghatná a kezét, belecsókolhatna a tarkójába, nézhetnék összebújva a tévét, gondozhatná, ápolhatná, erősíthetné és boldoggá tehetné az utolsó hónapokat.
Aludni kellene, de túl nagy a csönd, régebben mindig megvárta, míg a másik elalszik, csak aztán fordult a saját oldalára, megvárta az egyenletes szuszogást, a test elernyedését, alkalmanként a horkolást. Nem hallja a saját légzését sem.
Ha meghal, majd elmegy a temetésre, és visz egy nagy csokor liliomot, a nagy, illatos fajtát, mert azt szerette. Szép lenne a vörös rózsacsokor is, olyan mint amit valentinnapra szokott neki adni, de mit szólnának mások, a rózsaszín liliom meg nem temetésre való, így maradnak a nagy, illatos, fehér liliomok. Vajon ott is lehet a temetők közelében virágot kapni? Egyáltalán, szokás náluk virágot tenni a koporsó mellé? Nem fogja a sírba dobni, az túl teátrális, csak leteszi szépen a többi közé. Vagy megvárja míg vége lesz a szertartásnak, aztán odamegy a sírhoz és egyszerűen otthagyja.
Ettől megnyugszik, elengedi a párnát, visszacsúszik a saját helyére. Az orrában ottmaradt a liliom illata,. Kintről behallatszik egy autó zúgása. Kézfején érzi a levegő érintését. Lassan elalszik.

Szakítópróba

Miután tegnapelőtt feltérképeztem bevételeim és kiadásaim várható alakulását, ma elmondtam a főnökömnek, hogy amennyiben nem kapok azonnal húsz százalékos béremelést, másik munkahely után nézek. Két hét gondolkodási időt kért, három napot kapott.
Megtettem volna tegnap is, de nem fértem hozzá, állandóan elrohant. Ma kértem, hogy vonuljunk be a tárgyalóba, mire ő, mondván hogy nem lehet olyan titkos problémám amit mások nem hallhatnak, nem volt erre hajlandó, így mindenki értesült róla.
Ha megkapom, a többiek fellázadnak. Ha nem, otthagyom a céget.
Azt sem tagadtam le, hogy már találtam olyan állást ami érdekel, olyan cégnél, ahol egészen biztosan megkapom a magasabb fizetést, ráadásul a másik hely jobban megfelel az érdeklődési körömnek. Az önéletrajz beadásával viszont megvárom a döntését.
Nem irigylem.

Lángok

Arra ébredtem, hogy egyedül vagyok. Már több mint három hónapja minden reggel. Csak eddig nem fájt. Ezen elméláztam egy darabig, hogy miért olyan nekem az alvás, mint kurváknak a csók: csak azzal művelem aki felárat fizet, nem pénzben, hanem években, fájdalomban és boldogságban.
A parkon átlihegve - dohányzás kínzotta tüdőm egyre nehezebben bírja az emelkedőt - mellbevágott az október. A vakító kék ég előtt betegen ragyogó sárgák, a visszahúzódó, érett és kiéhezett bordók, a még alig-alig látható, de lassanként mindent felemésztő barnák. Nem tudom, miért a nyárra mondják, hogy tüzes és perzselő. A nyár, különösen augusztus olyan, mint egy duzzadó, tejjel teli emlő, friss és rengő, puha, forró, tapintani, szívni, birtokolni való.
Az ősz, ami lángol. A köd, mint füst lebeg a város felett, komótosan legördül a hegyen és elnyeli a házakat, maga után hagyva a tűz minden árnyalatában fénylő fákat. Bármerre nézek, vérzik és ég az egész világ. Sírni, valami félreeső, ember nem járta zugban lekuporodni, üvölteni szeretnék. Elbújni szeretnék a betegségtől, a magánytól, a keserűségtől és a világtól, ne legyen ott senki, én se legyek, ne legyen földre sújtó színes szépség és ne legyenek ott a lángok. Ne legyen bennem a parázsló, időnként fel-felhorgadó érzés, hogy egyedül vagyok.

Dilemma

Nem egyszerű, akkor sem, ha a padlót már megálmodtam, homok és barna színben, míg a falak minden bordűr és dísz nélkül, egészen világosak lesznek.


A konyhában szintén ez volt az egyszerűbb feladat, a fal halványabb, a csempék markánsabbak lesznék, a padló pedig sárga és cserépvörös.

A legfőbb probléma mindkét helyiségben a teljes és pillanatnyilag áthidalhatatlan helyhiány. A fürdőszobában egyetlen olyan elrendezési módot sem találtam, amely minden szempontból kielégítő lett volna. A konyhában magával a konyha-ebédlő részleggel nem lenne gond, de hogy kerül oda az ablakkal és két ajtóval terhelt cc. kilenc négyzetméterre a nappali? És hová?

Erő

Hallgatom drágaszágom és szégyellem magam. Sikerült leadnia majdnem húsz kilót, végre annyi a testsúlya, amennyit már régen szeretett volna. Igaz, nem nagyon van étvágya, de azért eszeget. Van egy kis gond a megmaradt veséjével, túl magas a kreatinin szintje, de betesznek egy katétert, kap kezelést és minden rendben lesz. Aztán ha az megoldódott, elkezdenek egy könnyű kemoterápiát. Nemsokára találkozunk. Néha kicsit gyenge, meg állandóan kolbászolnak körülötte, szóval inkább kikapcsolva tartja a telefont, le is merült, majd feltölti. Egy kicsit meggondolatlan volt most elkezdeni a lakásprojektet, még akkor is, ha a rokonai mindenféle marhaságot mondtak, a pénz elég lett volna arra, hogy még egy évig kihúzzam ebben a lakásban, majd személyesen megbeszéljük, amikor legközelebb jön.
Szégyellem magam. Én nem tudtam ennyire bízni. Nem tudtam várni, az első jelre, hogy mindennek vége lehet, bepánikoltam, félig-meddig leírtam, elkezdtem egy másik, új életet kialalkítani, gyenge voltam. Igaz, hogy minden élettapasztalatom a gyógyulása ellen szól. Igaz, hogy felhívott az itteni kezelőorvosa, amikor tényszerűen elmondtam neki a jelenlegi állapotát és tüneteit - hiszen csak tolmács vagyok - egyszerűen rávágta, hogy menthetetlen. És igaz, hogy a kinti orovosok azt mondják, évekkel ezelőtt észre kellett volna venni, hogy gond van, az itteni orvosok elkúrták. És az is igaz, hogy az itteni orvos azt mondja, ez a fajta rák nem szokott így szétrobbani (sic), valami más van a háttérben, szeretné látni a zárójelentéseket.
Senki nem tud semmit, senki nem ért semmit. A családja, én, az orvosok, mindenki azt gondolja, hogy vége, de drágaszágomnak ez az egész csak némi kellemetlenség, nem örül neki, de volt már rosszabb is. Ez is megoldódik, csak türelem kell hozzá. Legyek jó, mert ő is az, nem is nagyon van lehetősége rosszalkodni. Szeret. Nem, ne menjek látogatni, jön nemsokára.

Haver

Talán annak köszönhetően, hogy pár évnél egyetlen helyen sem éltem huzamosabb ideig, nem voltak barátaim. Társaim inkább. Osztály-, szoba-, munka-, háló-, ágytársak. Jól kijöttünk. Addig az adott időszakig, amíg érdekes vagy értékes voltam számukra, aztán ahogy az érdek megszűnt, megszűnt az érdeklődés, elmaradtak a telefonok és látogatások. Én pedig, mivel nem akarok tapadni, terhelni, szépen lassan elengedem a szálakat.
Amíg drágaszágom ragaszkodása vagy féltékenysége miatt nem volt rajta kívül senki, akire támaszkodhattam volna, egyszerűbb volt. Most viszont fene nagy magányomban mindenkivel úgy viselkedem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Valószínűleg el is riasztok mindenkit magamtól, az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy első találkozás alkalmával őszintén, szépítés és eufemizmusok nélkül mindent elmondok magamról, kimondom amit gondolok és érzek, beszélek fájdalmakról, reményekről, tervekről. Rémisztő lehet a megszokott udvarias tapogatózások helyett ennyi belőlem. És ez így megy második, harmadik alkalommal, adom magamat smink és fűző nélkül, papucsban, melegítőalsóban, izzadtan, büdösen, reménykedve vagy csüggedve, bújok ha ahhoz van kedvem, nevetek vagy elkomolyodok, hátsó szándékok és elvárások nélkül. Nem tartom be a játékszabályokat.
Csak mostanában gondoltam bele, hogy a frissen megismert embereknek miért vagyok túl sok. Talán majd ez is változik.
Most kicsit zúg a fejem, ignorálnak és megértem hogy miért. Máshogy kellett volna hozzáfogni. Udavriasan semlegesen, diszkrét mosolyokkal, érzelemmentesen, óvatosan mérlegelve minden szót.
Nem túl rég beszéltem valakivel a barátságról, hogy nincsenek barátaim. Csak társaim. És nincsenek haverjaim, akikkel jó együtt lógni, de a lakáskulcsom nem bíznám rájuk. Ismerőseim vannak, akik nem ismernek, maguk sem tudják, hogy akarnak-e ismerni, de kénytelenek, mert töményen zúdulok rájuk.
Azt mondtam, hogy majd lesznek, de most nem vagyok ebben biztos.
Amikor majd lesz egy hely, amit a magaménak tudok, ami miatt húsz évre helyhez leszek kötve, talán. Amikor megtanulok majd ragaszkodni tárgyakhoz, helyekhez, emberekhez. Amikor a tulajdon fontos lesz. Még nem.

Hit/vallás

Jóanyám ma megkérdezte, miért nem bízok jobban drágaszágom felépülésében. Mert nem merek. Felkészülök a legrosszabbra, de olyan, mintha mellettem lenne. Lesem a telefont, hurcolom magammal, mint amikor még bármelyik percben megcsörrenhetett. Azzal álltatom magam, hogy vége mindennek, de legbelül nem veszek semmiről tudomást. Nincs vége és kész. Minden úgy megy mint eddig, azt leszámítva, hogy nem találkozunk és csak néha-néha beszélünk. Itt van, figyel és ellenőriz.
És mégis azt mondom magamban, hogy én felkészültem a legrosszabbra. És ez nem igaz, magamat is becsapom, de még nem voltam ilyen helyzetben, senki sem volt még ilyen helyzetben, nincs minta, amit követhetnék, másolhatnék, nincs más, csak zűrzavar.
Marad az önámítás, viszont hogy ne legyen az életem egyszerű, ahhoz túlzottan ön-tudatos vagyok. Becsapom magam, miközben tudom, hogy nem csaphatom be magam.
Nem készültem fel.
És igen, meggyógyulhat. Igen, még találkozni fogunk. Igen, együtt fogunk élni.
Nem, nem gyógyulhat meg. Nem fogunk találkozni. Nem fogunk együtt élni.
Miben hiszek?
Végzem a mindennapi rutint, rendben tartom a lakást, elvégzem a munkámat, lógok a neten és szellemesen-kellemesen csevegek bárkivel, félrekúrok, intézem a cége ügyeit, símogatom a macskát, játszok vele helyette is, minden megy, mint régen. A lakás csak újabb megoldandó probléma, a tíz év alatt nem az első és nem is a legbonyolultabb, legalább van mivel foglalkoznom, hogy ne gondolkodjak.
És ülök a tévé előtt, hónapok óta nem olvastam, ha bekapcsolja és nem veszi fel a telefont, akkor rettegek, ha nem kapcsolja be hosszabb ideig, rettegek, várom, hogy egyszer nem ő fog hívni.
A macska érzi. Kicsit megőrült, érthetetlen hisztériás rohamai vannak, játszik, aztán őrületben forgó szemmel elkezd tépni és marcangolni, már nem beszél, hanem üvölt vagy sír. Bújik, aztán menekül. Mellém fekszik, kísérget órákon át, majd otthagy, eltűnik, színét sem látom. Neki is hiányzik.
Kóstolgatom, méregetem az embereket, azokat, akiket ismertem, azokat, akik most kerültek a látószögembe. Barát, nem barát. Élhetnék vele is, nem élhetnék vele. Számíthatok rá, ha baj van, nem számíthatok rá. Minden és mindenki mérlegre került, vannak amelyek könnyűnek találtattak és kivettettek a paradicsomból.
Mindig mondogattam, hogy azért szeretem a költözést, mert olyankor ki lehet szelektálni minden olyan lomot a fiókok mélyéről amire már nincs szükség, amit csak bírvágy miatt őrizgetek vagy abban a reményben, hogy még jó lesz valamire. Lélekben már költözöm.
De miben hiszek?
Meggyógyul, nem gyógyul meg. Látom még, nem látom már. Együtt élünk vagy meghal.

Remények

Azt mondta, ha megerősödik, megkezdik a kezelését, néhány hónap múlva meglátogat, aztán amikor felépül végleg ideköltözik. Tíz éve vártam erre a mondatra.

Azt is mondta, ha akarom, fejezzük be itt. A tíz év alatt néhányszor éltem volna a lehetőséggel.

Sok kérdést már megoldottunk...

Tegnap adásvételi szerződést kötöttem, ma, beköltözési jog nélkül, átvettem a lakást, megkaptam a kulcsokat. A tulajdonlap széljegyén lakástulajdonos vagyok, innentől minden a Bank jóakaratán múlik - még a keresés előtt kértem ajánlatot, megkaptam, elméletileg a minimálbér ellenére hitelképes vagyok.
A mester szóbeli ajánlatától egy picit elszomorodtam, a bútort már biztosan hitelből kell megvennem.
Tegnap este viszont, egy nagyon kellemes vacsora mellett, egy nagyon kedves barátomnak remek ötlete támadt, a korszerűsítésre lehet állami támogatást igényelni, bár ő hetven százalékra emlékezett a tényleges összeg pedig maximum harminc, de az is több a semminél. Sőt.
Mivel a nyílászárók cseréje, a cserépkályhák kiváltása központi cirkóval és ebből kifolyólag a bojler leszerelése valamint a hőszigetelt aljaztbetonozás a legdurvább tétel a rám várók közül, ha minden jól megy, akár az összköltség húsz-huszonöt százalékát is visszakaphatom. A támogatás maximális mértéke és az ÁFA-játék között ugyan már nem lenne túl sok különbség, azonban ezek a tételek szinte kivétel nélkül csak számlával működnek, amit amúgy is prezentálni kellene a megfelelő hatóság felé, tehát ráfizetés kizárt. Még egy hivatal, amelyik jóindulata életmentő lehet, még akkor is, ha nem kapom meg a maximális támogatási összeget. Lehet, hogy mégis lesz karácsony idén is? Ha valakit érdekelne, megnézheti, ajánlhatja. Nekem egy pici reménysugárt jelent.
Egy másik nagyon kedves barát ajánlotta, hogy ne éljek bizonytalanságban, kérjek visszaigazolást drágaszágomnak küldött üzeneteimről. Természetesen ez nem jutott eszembe magamtól. Ma megkapta az elmúlt napok termését, de mire hívtam, ismét kikapcsolta a telefonját. Nem lettem boldogabb, még akkor sem ha tudom, biztosan nem volt több ideje és/vagy ereje.
Bűnözőnek, esküszegőnek érzem magam amiatt, hogy nem várok a kéglivel az utolsó pillanatig, hogy félig-meddig vagy teljesen feladtam a reményt, hogy még találkozhatunk, élhetünk és létezhetünk együtt. De parázok, nem tudom, mikor tesz ki a családja az utcára, nem tudom meddig fog tartani a felújítás, nem merek várni. Sokkal egyszerűbb lenne kivenni egy bútorozott lakást, nem menne rá a gatyám, megmaradna a pénzem, de amikor idejöttünk megfogadtam, ha innen költözni kell, azt már a saját lakásomba teszem. Nem így képzeltem, nem ilyen lakást álmodtam meg, de túl öreg vagyok már még egy albérlethez, és egy álomlakáshoz való pénzem csak évek múlva jönne össze, tehát megelégszem azzal, amit a gép dobott.
Másnak ennyi sincs.