2008. november 29., szombat

Idill

Attól tartottam, hogy Kittikém ûrt fog hagyni maga után, mégsem így történt. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy tömegközlekedek, a programjaimat a menetrendhez igazítom, mint minden szegény ember.
Eddig nem nagyon volt problémám a BKV-val mint intézménnyel sem, nekem természetes, hogy a buszon mindenféle ember utazik, fiatal, öreg, illatos és büdös. Még azt is elfogadom, hogy megszorítások vannak, ezért nincs fûtés. Az azonban egy picit kellemetlen, hogy ott állok a buszmegállóban, egyedül a havasesôben, a busz pedig megállás nélkül továbbmegy, ami miatt még fél órát kell várnom a következôre. Amikor végre az megérkezik, a padlón hatalmas tócsa. Egyértelmû, hogy valahol beázott, a folyásirányból megpróbáltam meghatározni a forrást, aztán az ellenkezô oldalon leültem. Bele a szivacsos plüssülésbe, ami felért egy ülôfürdôvel. Ezt követône óvatosan újabb helyet kerestem, végigtapogatva az összes ülést, aztán összekuporodva melengettem a kezem. Mivel a végállomás közelében szálltam fel egyedül voltam, aztán ahogy gyûltek az emberek, próbáltam figyelmeztetni az elsôket, eredménytelenül. Az út végére már tudtam, melyik ülôhely milyen állapotban van, ahonnan rémült arccal felpattantak az emberek, vizes volt. Gyakorlatilag a fél busz, valamilyen számomra átláthatatlan rendszer szerint. Vagy jó volt a szigetelésük a kedves utastársaknak.
Félig átázva átszálltam volna a következô járatra, kímélendô nem túlzottan vízálló bakancsomat, csak öt percet kellet várni egy másik buszmegállóban. Ami elôtt húsz centis pocsolya volt. Ex-autóstársaim természetesen fékezés nélkül hajtottak rajta keresztül. Elismerem, mókás látvány lehettem vékony ámde hosszú lábaimmal, ahogy esélytelenül menekülök a két méter magas vízfal elôl, szorosan a falhoz préselôdve, átugrálva az alacsonyabb tereptárgyakat, de a reggeli zuhanyzás forró vízzel és ruhátlanul jobban esett. Minden esetre nagyon sok édesanya csuklott ma reggel, mert míg én elnézô mosollyal veszem az emberi bunkóság ilyen megnyílvánulását, másnál jóval hamarabb szakadt a cérna.
Most pedig itt ülök az irodában, lassan száradok ahelyett, hogy a kégliben a falat vakarnám. és be kell vallanom, Kittike egy csöppet hiányzik.

2008. november 28., péntek

Sweet Home

Vasárnap költözöm.
Kedden lesz internetem.
Konyhám még nincs, de ezennel megadom magamnak a lakhatási engedélyt.

2008. november 23., vasárnap

Hó, hahó

Négy hét. Négy évszázad. Nagyon öreg vagyok.
Drágaszágom havazáskor olyan volt, mint egy gyermek, a lakásban elhúzta a függönyöket, bámulta a hópelyheket, aztán rövid idô elteltével muszáj volt sétálni menni, pedig utált gyalogolni. Beültünk egy kávézóba, ahonnan látni lehetett a havazást, idônként kiszaladt érezni az arcán a vizes cseppeket. Tavaly télen alaposan meg is fázott, mert erôs szél fújt, a hó meg rögtön elolvadt, természetesen az ember ruháján.
A hétvégéim az irodában bôsz számolással telnek, minden héten ugyanaz: források, kiadások. Próbálok biztonsági kereteket felállítani, kollégám megjósolta: elôbb utóbb az egyik tányér le fog esni. Megtörtént, tehát újra kell számolni az egészet.
Jövô héten jön a személyes felújítóbrigád, apukám és az öcsém. Költségkímélô megoldás, de szerencsétleneket csak az új, félkész lakásban tudom elszállásolni. Hogy ez mûködjön, a mestert sürgetni kell, hogy legalább a fûtés és részlegesen a fürdôszoba üzemkész legyen. És ágyat kell venni. A sürgetéshez pedig nem lenne pofám, ha nem tudnék fizetni. Viszont ha fizetek, nem lesz sem ágy, sem lámpa, sem mosdó. Kompromisszumok, de más farkával nem verem a csalánt.
Így holnap hívom a kereskedôt, Kittike árát csökkentjük, gyorsan el kell adni. Eggyel kevesebb bútordarab. A konyhát majd januárban csinálom meg, egy hónapja elvagyok fôzés nélkül, kibírok még két hónapot hamburgeren.
Tegnap eszembe jutott, hogy tulajdonképpen négy hónapja vagyok egyedül. Az utóbbi négy hét csak az egyedüllét mélységében volt más.
A tegnapi nap más szempontból is különös volt. A hó, a szél, a légnyomás: nem tudom, minek köszönhetôen, a libidóm olyan erôvel támadt fel, hogy a szó szoros értelmében remegtek a térdeim. Igaz, jó ideje nem voltam pasival, nem mondom, hogy nem jutott eszembe, de sokadlagos volt az egyéb bajaim mellett. Tegnap viszont mint egy kankutya, körbeszaglásztam az összes ismerôst, hátha valaki hajlandó. Persze nem volt. Miért is lenne. Eljátszottam a gondolattal, hogy összeszedek valami ismeretlent, aztán önuralmam maradékával inlább sétáltam egy nagyot a hideg szélben, lakás nélkül elég körülményes zuhanyozni. Este pedig moziba mentem a változatosság kedvéért egy agyzsibbasztó filmre. NE nézzétek meg a Katasztrófilmet. De arra pont jó volt, hogy kisöpörjön a fejembôl minden gondolatot, utána már képes voltam hazamenni és aludni.
Nem mondom, hogy a szél továbbfújta, de inkább elmegyek az Ikeába még egyszer bútort nézni. Tegnap megtaláltam a Kikában a foteleimet és a lámpáimat meg a függönyeimet, papíron már kész a berendezés. Csak sok-sok pénz kell. Jó kisfiú leszek.

2008. november 22., szombat

Tél

Duffy-t hallgatok, annyira nem érfelvágós, illik a hangulatomhoz.
Tegnap burkoltan megvádoltak, hogy nem gyászolok. Igaz, nem vagyok depressziós. Nem bôgöm el magam minden másodpercben. Élek, mozgok, járok, dolgozok, beszélek, érintésre vágyakozom, horribile dictu: nevetek. Pedig csak holnap lesz négy hete, hogy drágaszágom meghalt.
Tegnap elôtt vele álmodtam. Nem szoktam álmodni. Nem az a hosszúnak tûnô akármi volt, ami ébredés elôtt éri az embert. Egész éjszaka velem volt, pedig többször felébredtem. Jó lenne még mindig aludni.
A túlélésre hajtok: tovább kell nyújtózkodnom, mint ameddig a takaróm ér, minden energiámat a lakásfelújításba fektetem, a munkahelyemen örömmel és dalolva túlórázok, ami pedig nem volt jellemzô rám.
Egyszer régen a mesterem azt mondta, hogy túl gyorsan élek. Olyan tempóban váltok és változom, amire másnak egy élet kevés. Már akkor is igazat adtam neki. Lehet, hogy felelôtlen vagyok, lehet, hogy olyan intuíció vezet, amelynek nem lehet ellentmondani. Még egyik ilyen döntésemet sem bántam meg, igaz, ez inkább tudatos választás: a múlton nem tudok változtatni, csak elfogadni, értelmezni, tanulni belôle.
Most életben maradtam, nem én választottam, szívesebben elmentem volna helyette. Vagy vele, hogy ne fájjon neki. De nem így rendeltetett. Az ürességem senkire sem tartozik. És úgy szereltek össze, hogy a ösztönösen a legkisebb súrlódást keresem, a gyász pedig kellemetlen élmény másoknak. Az örömeimet sem osztottam meg soha senkivel, a bánatommal miért tenném. És ahogy magam elôtt is álcáztam mindig az érzéseimet, ügyesen elrejtve, elfalazva, kontrollálva és szabályozva, mások elôl is elrejtôztem.
Ha pedig már itt maradtam, kénytelen vagyok dolgozni azon, hogy a következô éveim, ha lesznek, emberiek legyenek. Lakás kell, tehát intézem a hitelügyeket, a felújítást. A hitelt ki kell fizetni, tehát a munkahelyemen helytállok, ha beledöglök akkor is. És mivel drágaszágom volt életem központja, nem voltak barátaim, gondosan ápolgatom a kapcsolatomat azzal a két emberrel, akik némi hajlandóságot mutattak arra, hogy kapcsolatban maradjanak velem ebben az idôszakban. Ôk a barátaim. Vagy azok lesznek.
Mindez nagyon hideg, nagyon realista. Mint a tél. De a gyüjtögetô állatokat is ez hajtotta: a telet csak túlélni lehet, a túlélésre pedig fel kell készülni. Mindent össze kell gyûjteni még most, mielôtt a hó betakarja. Félek, nem lesz elég idôm, nem kezdtem el idôben. Csak a hó és a fagy még néhány hétig ne jöjjön. Csak találjak még egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Aztán alszom.

2008. november 19., szerda

Zárás

Bármennyire is készültem, ismét nem voltam felkészült. Nem készültem fel arra, hogy nem tudok a szemükbe nézni. Nem tudtam felkészülni arra, hogy a szívem összeszorul minden kidobásra ítélt tárgy láttán, arra, hogy valamiféle gyermekes büszkeséget érzek minden dolog miatt, amit elszállításra méltónak találtak. Nem készültem fel arra sem, hogy egyetlen kérdés sem hangzott el drágaszágom magánéletérôl, egyetlen miért, egyetlen hogyan, egyetlen mikor. A cégügyeket némi türelmetlenséggel végighallgatták. Nem tudtam, hogy ennyire fog fájni, amikor közös életünk maradványai között turkálnak. Nem tudtam elôre azt sem, hogy drágaszágom mûvét, munkáját féredobják, feledésre ítélik.
Néhány óra volt az egész, mégis szédültem amikor eljöttem, a sírás a torkomban és a könnyzacskóimban feszült. Valami ismét véget ért. Legszívesebben leittam volna magam, de I már várt. Jót tett nekem mímelt keménysége és érzéketlensége, annyira kedves, mint egy tetanuszoltás. Míg én bársonyfalakkal védem a világot magamtól, az érzelmeimtôl, ô csonttal és tüskével bástyázta körül magát, hogy megvédje az érzelmeit a külvilágtól. Jót tett a bunkósága, nem sírhattam ki magam a vállán, nem panaszkodhattam, a páncélom ismét megkeményedhetett.
Még egy fejezet lesz, mindent elszállíttatok, drágaszágom ittlétének minden emlékét eltörlöm. Néhány hét, és valami végleg eltûnik.

2008. november 16., vasárnap

Mazochista

Ha nem lenne zárt a fórum, erre a címre is bizonyosan ötmillió találatot hozna. Kivételesen megértem. Állítólag mazochista vagyok, ha nem is a szó hagyományos értelmében. Keresem a komplikációkat, keresem a lelki fájdalmat, tûrök, amikor más már feladná.
Rohangálok a mindennapok mókuskerekében, aggódok azokon a dolgokon, amelyekhez nincs közöm, mindenki anyja, apja, gyóntatója és szeretôje vagyok. Feltéve, hogy igénylik. Nekem így jó.
A saját életemet annyira sivárnak gondoltam, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Most, hogy mégis szükséges, nyögvenyelôsen, de megteszem, természetesen a prioritások listájában legalább második helyen.
Már egészen biztos, hogy számítógép- és netfüggô vagyok: ki más jönne be azért a munkahelyére hét végén, hogy bámulja a monitort. A nikotinfüggôségbôl nem csináltam titkot. Lehet, hogy problémafüggô vagyok? Csak akkor érzem magam jól, ha van valami, amin agyalhatok üres perceimben.
Még egy hét eltelt drágaszág nélkül. Tegnap csempét vettem, a szívem szakad meg, hogy még nem engedhetem meg magamnak azt a mosdószekrényt és mosdókagylót, ami megkoronázná a fürdôszobám. De vagy azt veszek, vagy ágyat. Kollégám szerint az egyik tányér elôbb vagy utóbb le fog zuhanni. Kár, hogy maximalista vagyok. Különösen, ha fillérekbôl kell lakberendezni egy zsebkendônyi lakást.
A csempevásárlás után leadtam a drága kis kocsimat, Kittit, a csúnya kereskedônek. Ígéretet kaptam arra, hogy egy-két héten belül elviszik. Megkérdezték, miért adom el, kb. annyira van lestrapálva, mint egy megkíméltebb tesztautó. Ha már választani kell, akkor inkább a konyhaszekrény. Igaz, hogy a városi forgalomban nem sokra megyek vele, de több emberrel hoz össze. Ahogy gyalogoltam a világ másik végérôl - Egérút -, megcsapott a szabadság szele: sütött a nap, friss levegô, mellettem rohantak az autók, én meg csak sétáltam és sétáltam, és nem hiányzott a fûtés, a rádió, a sebesség érzése. Gyalogosként lelassul az idô, kevésbé rohanós a tempó, különösen, hogy nem kellett idôre odaérnem sehová. Kissé leárnyékolta a kedvem, hogy a téli cipô- és kabátvásárlást így nem tudom elkerülni, mert a buszmegállóban, a jövô hétre ígért mínuszokban és hóban nem lesz annyira kellemes a szabadság érzete.
Így viszont nem suhantam el a Diego mellett sem, ahol végre megnézhettem a leendô parkettámat, a döntést természetesen majd a Mesterre bízom, olyat ugyanis nem találtam, amilyet megálmodtam. Persze van az a pénz. Csak nem most, kivéve ha nyertem a lottón.
Délutánra telefonos konferenciát beszéltem meg drágaszág fiával. Kedden jönnek. Látnak. Visznek. Csak fél órát késett. Viszont végre édeklôdni látszik a javaslataim iránt. Meglátjuk, meglátjuk. A felszámoláshoz azért elmentem a T ügyfélszolgálatára, ahol elmondtam, hogy vagy felszámolnak, vagy nem kapnak pénzt. Így talán megúszhatják hagyatéki végzés nélkül. Ha már ott voltam, szerettem volna én is saját T csomagot, de nem lehet. A házban csak T telefon van, a vezetékek régiek, nem bírják el a nagy sebességû internetet. Sem az IPTV-t. Marad a kinemond. Mert van rosszabb a T-nél.
Hosszú idô után ismét moziba mentem, az Árvaház volt terítéken. Mivel mindenki a Quantum csendjére gerjedt, egész családias volt a hangulat, lényegesen kevesebb telefoncsörgéssel és zacskózörgéssel mint premierfilmeknél  általában. A film poénjait nem lövöm le, a vége nekem vagy most egy leheletnyit amerikás volt, de nincs mit tenni, ôk is beszálltak a forgatás költségeibe. Az utóbbi idôkben az ízlésem egy lehelletnyit a sötétebb témák felé fordult, pár hónappal ezelôtt még a Madagaszkár 2-re vettem volna jegyet. Most fejeztem be a Végsô halál címû remekbe szabott cyberpunk regényt, a jelenlegi áldozat az Angyalgyár, az Árvaház pont illett a sorba. Még akkor is, ha a del Toro visszafogta magát, és csak egyetlen szörnypofa hozott frászt a nagyérdemûre a teljes mûsoridô alatt. Halottak viszont voltak.
Film után folytattam a "Supersize me" remake-jét, az utóbbi három hétben annyi hamburgert és sült krumplit ettem, mint egész eddigi életemben. Alapvetôen semmi bajom a junk food-dal, néha gusztusom is támadt rá, de lassan elhalnak az ízlelôbimbóim. És az említett film kiötlôjével ellentétben én nem hízok el ettôl sem. Viszont rohadt drága, az árából vendégestôl jóllaknék a saját konyhámban.
És a bolgtalálkozó maradt, még lefekvés elôtt. Már régi tervem volt megmutatni az arcomat, nem mintha annyira bájos lennék. Amikor elôször olvastam Gus bejegyzését, még nem volt aktuális, a második figyelmeztetésnél már sejtettem, hogy ott leszek. Furcsa volt olyan emberekkel találkozni, akiket eddig csak virtuálisan ismertem - az egyszem Gus kivételével. Persze a jelenlévôk nem hallottak rólam, miért is hallottak volna egy zárt egoblog szerzôjérôl. Nehezen oldódtam, viszont mertem alkoholt fogyasztani, és nem omlottam össze, pedig tartottam tôle. Még antiszociális késztetésemet is sikerült leküzdenem, igaz, ha Gus nem szúr ki, egy sör után elhúztam volna. És képes voltam még beszélgetni is. Hihetetlen.
A világ egyik végére kijutni Kitti nélkül kalandtúra volt, de sikeresen abszolváltam. És ismét felmerült a melegebb lábbeli és felsôruházat beszerzésének égetô szükségessége és idôszerûsége. Elsô a gardróbszekrény.
Összességében a falaim kiállták a próbát, enyhe alkoholos befolyásoltság hatására sem tör ki belôlem a zokogás, már nem beszélek folyton drágaszágról. Már el tudok tartalmasan tölteni egy hétvégi napot. Már nem függök a tévétôl. Az önfegyelem diadala. Az ötletesen sorbarendezett pótcselekvések iskolapéldája. Az önbecsapás non plusz ultrája. Ha a szívem nem zsibbadna, azt gondolhatnám, hogy minden rendben van, az élet egyre szebb. De zsibbad, és szorongok: mi lesz, ha a Lidocain már nem hat?


2008. november 10., hétfő

Keresem a bajt

Mivel drágaszág családja nem hívott, én hívtam ôket. Azt mondják az ismerôseim, marha vagyok, miért foglalkozok velük, biztosan kicsesznek velem. Lehet, de akkor is drágaszágom családja. Minden lépésükrôl tudok tíz éve, ott voltam az esküvôkön, kísérgettem ôket itthon. Drágaszágom miattuk nem maradt velem. Ha neki fontosak voltak, nekem is azok. Az anyagiakon már nem parázok, rajtuk áll.
Egészen furcsán megnyugodtam, nem vagyok topon, de nem is kerülget folyton a sírhatnék. Thia azt mondta, úgy beszélek róla, mintha itt lenne. Pedig nincs. Tudom, hogy elment. Tudom, hogy boldogan ment el, de úgy érzem, onnan fentrôl lenéz rám, és mosolyog. Minden közös emlék velem maradt, ez is boldogság, még akkor is, ha csak kicsi boldogság.
A hét a hitelelügyintézésé, nekem is lesz motorhitel, felnihitel, a metált is bírom. Csak a hitelt is bírjam visszafizetni. Azért a húsz év elég durva. Még azt sem mondhatom, hogy majd a gyerekeimnek lesz, a macskám meg nem éri meg azt a kort, hogy élvezhesse.
Minden esetre, ha lezajlik a következô néhány hét ôrülete elkezdek valami mellékállást keresni. Este, hajnalban, hét végén. Takarítást nem vállalok, tisztában vagyok a korlátaimmal, egyébként minden megoldás érdekel.
Néhányszor az is megfordult a felyemben, hogy egyedül mennyire nehéz: az egész kecót rendbevágtuk volna ketten, kettônk fizetésébôl vígan megéltünk volna. Egyedül pedig szívás. Azért nem fogok bepasizni, hogy valaki beszálljon a költségekbe.
Érdekes módon néhány embernél persona non grata lettem, azt gondolják, szalmaszálba is kapaszkodó fuldokló vagyok, nincs kedvük mentôövet játszani. Megértem, tudomásul veszem: hoz még az élet biztosan nehéz helyzeteket, rájuk nem számíthatok. Pedig nincs félnivalójuk, megoldom a problémáimat, igyekszem nem terhelni senkit. Drága jó szállásadóm meg is jegyezte, hogy egy picit tartott attól, hogy fogunk kijönni, de inkább az a baj, hogy észrevehetetlen vagyok. Valamelyik nap megleste, mikor érek haza, és a bejárati ajtóban elémugrott, kezembe nyomott egy Breezert, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit.
Az utóbbi idôszak persze több ôszinteséget hozott néha a kelleténél, a hugom után kolléganôm és jóanyám is megtudta a nagy hírt, hogy Dementia bizony már nem lesz HIV pozitív. Tulajdonképpen örülök. Kicsit kabáton kívül hordom a szívem, de nem zavar. 
Ide tessék célozni.

2008. november 8., szombat

Szombat este

Habár drágaszágommal az utolsó idôkben alig beszéltünk, most mégis hiányzik. Az utóbbi két hétbôl egyet letargiában, egyet pedig eszement pörgéssel töltöttem, ez az elsô olyan estém, amikor sehová sem kell mennem, senki nem vár. És nem ülök otthon abban a tudatban, hogy bármikor hívhat. Ma zuhant rám, hogy jelen pillanatban nem tartozom számadási kötelezettséggel senki felé. És ez még jó darabig így marad.
Pedig igyekeztem hasznosan tölteni a napot, kisebb kölcsönre szerzôdtem, aztán elvittem a szép kis autómat vevônek bemutatni - na jól le is fikázta. Merthogy az övébôl enni lehet, az enyém meg macskahúgyszagú, tele van hamuval meg szôrrel, piszkos, használt. Mást nem nagyon tudott mondani, mert egyébként megmosva olyan, mintha új lenne. Ezt mondjuk elhitte. Majd hív, ha leküzdötte az undorát. Minden esetre kívûl-belül kimosattam a járgányt, és kényszerszállásom mellett most az autó is füstmentes övezetté lett. A hálóhely segítségével lejöttem négy doboz cigirôl egyre, lehetséges, hogy ha elég ideig nem viszik el a kocsit, akkor teljesen leszokom.
Reggel az irodában kezdtem, hónapok óta elôször rendet raktam az íróasztalomon. Autómosás után idejöttem, stratégiai elemzést írni a fônökömnek, amit majd saját verejtékes munkájaként tálalhat a tulajdonosok elôtt.
Most pedig itt az este, és nincs hova mennem, nincs kire várnom, engem sem vár senki.
Mehetnék buzibárba, de terjed a hír, ma már volt egy részvétnyílvánító telefon, még több fogja követni. Én pedig megállom, hogy ne sikoltozzak, amikor elmondják, milyen rossz lehet nekem. Most nem rossz. Most nem tudom, milyen. És igen, nagyon megviselt, de kényszerítem magam a továbblépésre, nem fogok becsukódni, nem tûnök el és nem halok meg. Folyton eszembe jut, hogy az utóbbi idôben drágaszágom többször megkérdezte, mit csinálnék, mit csinálok majd, ha meghal. Mindig azt feleltem: nem tudom. Most megtudtam. Tovább élek.

2008. november 7., péntek

Az alagút és az ô fénye

A mindenható Bank úgy döntött, hogy mégis eladósodhatok életem hátralévô részére, jövô héten szerzôdéskötés, satöbbi. Ha pofátlan lennék, azt mondanám, hogy a többit leszarom: bánja az, aki nekem dolgozik, csak nem verik le a csempét a falról, mert a felújításra kért hitelen még gondolkodnak egy picit, köszönhetôen annak, hogy a frank alapú kölcsön lett majdnem a legdrágább a piacon.
Ha a mester - aki még nem tudja, mennyi pénzem van - tartja a tempót, karácsonyra már a saját konyhámban sütögethetném a pecsenyémet, feltéve, hogy lesz mibôl konyhát és pecsenyét vásárolni.

Ma voltam a régi lakásban, de szigorúan csak az irodarészben, nem bírtam még idegenként körülnézni. Pedig a Család nem háborgat. Drágaszágom emléke miatt viszont egyre inkább háborgatnám ôket, nem értik, mennyi pénzt buknak azzal, hogy nem hallgatnak rám. Akár az apjuk. Ez naponta eszembe jut. Mellékesen új, az eddigiekhez hasonlóan meglehetôsen idegesítô szokásom, hogy mindenrôl drágaszágom jut eszembe, és azok a dolgok, amiket együtt éltünk meg. És természetesen ezt minden alkalommal, csillogó szemmel, minden beszélgetésbe beleszövöm.

És jelentem, felhagytam - nem merek jósolni, mennyi idôre - a bôgéssel, üres óráimat a barkácsáruházak és bútoráruházak sorrajárásával töltöm, dolgozok ezerrel, rájöttem, mennyi mindent nem tudok ahhoz, hogy a rám bízott feladatot - saját mércém szerint - megfelelôen ellássam.

Szóval Dementia visszatért, de netem és otthonom még mindig nincs, emellett kezd gyanússá vállni, hogy miért ülök itt állandóan munkaidô után...

2008. november 4., kedd

Nihil

Csak a tájékoztatásként: elköltöztem, papíron zuglói, gyakorlatilag óbudai hajléktalan lettem, kollégáimnak köszönhetôen.
Drágaszágom örökösei nagy türelmetlenséggel, pénzre éhesen és tanácsaimra süketen hívogatnak. Ismerôseim enyhén lehülyéztek az otthagyott plazmatévé és egyebek miatt, de képtelen vagyok elvinni bármit is. Amit viszont elviszek, képtelen lennék visszaadni. A ki nem mondott szavak miatt nagy kedvem nincs is oda visszamenni, a leveleim miatt benézek, amúgy csak akkor fogok, ha megkérnek rá.

Amennyiben a minenható bank is úgy gondolja, még van esélyem lábra állni, egyelôre a szerveimet árulom, az autóm senkinek sem kell. Saját - elzálogosított  - lakás talán decemberben, ez egyrészt a banktól, másrészt a kivitelezôtôl függ, az egyeztetések jól haladnak, megoldhatatlan problémát egyik sem jelzett eddig...

Köszönöm mindenkinek a jó és rossz szavakat - mindenkitôl akkor és azt kaptam, amire szükségem volt, ha kellett észérveket, ha kellett simogatást, ha kellett rugdosást. Nagyon kedvesek vagytok.

Új élôhelyemen nincs konyha és net, a világvégétôl néhány méternyire, odaát van, szóval sem virtuális, sem fizikai vendégeket nem tudok fogadni, igaz, csak aludni járok oda. Most hálóvendégeket sem fogadnék.
Az ôrülettôl csak a rengeteg munka ment meg, a béremelésért keményen meg kell dolgoznom, remélem, hosszú távon is megéri. Kétnaponta menetrendszerûen bôgök, állítólag fogytam - a mérleg nem azt mutatja. És esténként elmondhatatlanul fáradtan forgolódom.