EATG konferencia 3.

Nagy hibám, hogy sehogy nem tudom megjegyezni a gyógyszerek és hatóanyagok nevét.
Szegény Honey is már ezerszer megpróbálta a fejembe verni, de sehogy sem sikerült neki a két év alatt, szóval a trainer eleve reménytelen helyzetben volt, amikor próbálkozott. A gyakorlati példák azonban segítettek, az különösen, hogy olyan, valóban megtörtén eseteket dolgoztunk fel, ahol a beteg szociűlis háttere legalább olyan fontos volt a diagnózis felállításában, mint a későbbi terápia megállapításában. A mi túlterhelt orvosaink esetében esély sincs ilyen finomságokra. És itt lenne szerepe a civil tanácsadóknak. Ha lennének Magyarországon.

Már-már mesébe illő a szerencse, ahogy sokadik alkalommal olyan kiscsoportba kerülök, ahol rajtam kívül mindenki beszél oroszul. Némileg megnehezítette a kommunikációt, hogy az orosztanulással töltött nyolc év ablakon kidobott időnek tűnik, csoporttársaim ugyanis az egyszerűség kedvéért igen gyakran átváltottak oroszra, én pedig kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy legalább töredékeket felismerjek az elhangzott szavakból, azt kell mondanom, egyre több sikerrel. Sajnos holnap megyünk haza, így tudásom, mint főnix, esélytelen hamvából újraéledésre. Félig meddig komolyan formálódik a szándék, hogy azn októberi alkalomra megtanulok oroszul, talán egyszerűbb lesz a megértés.
Furcsa, hogy bár franciául ugyanakkor tanultam, hűsz évvel ezelőtt, mégis sokkal egyszerűbben és természetesebben fejezem ki magam, igaz, a vásárláshoz, étkezéshez nincs szükség kiugróan fejlett szúkincsre, ám ami van, kitűnően működik.

Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy valóban kár, hogy képtelen vagyok megszólalni: ex-szovjet társaim ugyanis olyan fajta látásmóddal, tapasztalattal rendelkeznek, amit kár nem ismerni, nem érteni. Máris egy csomó ötlettel lettem gazdagabb, az aktivisták felkutatásától a motiválásukon keresztül a "titkos" felhasználásáig, reklámötleteket, fel sem tudnám sorolni, mennyi mindent.

Maguk az előadások, feladatok, maga a tréning inkább gondolatébresztő. Elképesztő felismerni, hogy míg eddig azt gondoltam, milyen jó helyzetben vagyunk, rá kellett döbbennem, hogy a szexuális felvilágosítás, a HIV megelőzése, szűrése, HIV fertőzöttek szociális és mentális ellátása témájában Magyarország igen csak lemaradt a keleti blokktól, a középsőtől, a nyugatiról inkább nem beszélnék...
Igaz, sok országban fizetni kell a gyógyszerért, a melegeket üldözik, sokkal nehezebb szociális helyzetben vannak az átlagemberek mint nálunk egy kisnyugdíjas, mégis, állammi pénzzel vagy anélkül, de létrehoztak egy szociális hálót, ha lehet, együttműködnek a hatóságokkal, ha nem lehet, kikényszerítik nyílt harccal vagy rejtett aktivitással azt, hogy foglalkozzanak velük, a problémáikkal és a szükségleteikkel.

Lettországban mostanság futott egy kampány: Az embert lásd, nem a betegséget. A kampány a stigmatizációra kívánta a figyelmet irányítani, de nekem az az érzésem támadt, hogy Magyarországon ugyanilyen kampányt lehetne folytatni: ne csak számok legyünk a statisztikákban, melyekkel világszerte villoghatnak, hanem vegyék észre az embereket, azt, hogy lassan a fejünkre szakad az ég, mert nem elég, ha gyógyszert kapunk, mert van lekünk, HIV-en túli életünk is van, és ezekkel senki sem foglalkozik. Hiába beszélünk a női magazinokban a "biztonságos" szexről, ha senki sem törődik vele, senki sem veszi komolyan, mert "vele nem történhet meg".

Annyi tennivaló lenne, hogy azt sem tudom, hol kezdjem, és csak annyit tudok mondani, hogy meglátjuk... Függ attól, hogy a Plussz hagy-e dolgozni, akar-e dolgozni. Függ a pozitív emberek hozzáállásától, támogatásától, hányan és miből tudjuk elkezdeni...

EATG konferencia 2.

Végre van egy pici szünet, senki nem sertepertél körülöttem, nem kell angolul csevegni, szóval pihenhetnék, de mindek :-)
Háromnegyed hétkor gyülekező vacsihoz, mindig környékbeli étterembe megyünk, viszont az eddigi étkezésekre egyetlen szavam sem lehet, a kaja több, mint kitűnő, viszont szerény véleményem szerint baromi drága. vagy csak én vagyok nagyon szegény... Tegnap egy gombás csirkemell - a legolcsóbb tétel az étlapon - 15 euro volt, a menü 24, egy korsó sör 4 euro. Mellesleg eddig még rossz sört sem fogtam ki.
Délelőtt ismerkedés gyanánt két csoportban átbeszéltük országaink helyzetét, kezelés, NGO-k, stb. témakörben. Honfitársam volt olyan kedves, hogy javasolja két csoport létrehozását, mivel a legtöbb országból ketten vagyunk, így elméletileg gyorsabb lehetett volna. Természetesen megint kifogtam, a csoportomban rajtam kívül csak ex-szovjetek voltak, így rajtam kívül mindenki beszélt oroszul. A végén még én is, mert időnként váltottak, tekintet nélkül arra, hogy sem a moderátor, (Stefan), sem én nem értettük, na jó, egy-két szuó eszembe jutott.
Meg kellett állapítanom, hogy a legtöbb helyen komolyan veszik a civil kezdeményezéseket, ők is komolyan vaszik önmagukat, valóban ég bennük a tettvágy, nem úgy mint nálunk. Ami még jó, hogy alapvetően nem a melegek jelentik a központot, legalább annyira törődnek a drogosokkal és a prostituáltakkal. Nem úgy, mint nálunk, ahol szegény Márti ellen a legfőbb érv az volt, hogy nő - még ha nem is mondták ezt ki.
A második szekció némileg nehéz volt: gyakorlatilag a terápiák, gyúgyszerek, fejlesztés alatt lévő gyógyszerek; csupa olyan dolog, amit már szegény Honey is megpróbált a felyembe tömni, eddig sikertelenül, de legalább annyit megértettem, hogy melyik kombinációval lenne a legérdemesebb kezdeni majd a gyógyszerszedést. A neveket már elfelejtettem természetesen, de kaptunk tájékoztató füzetet, szóval a képről legalább felismerem.
A harmadik szekció tulajdonképpen a téma, ami miatt jöttünk, bár csak vázlatosan, a bategjogokról, hogy mindenkinek joga van az egészséghez, ezáltal az ellátáshoz. Sok újdonság nem volt, viszont a tudás, amit átadnak, széleskörű és rendszerezett, olyan aspektusokat is kiemel (pl. emigránsok, marginalizált csoportok), amelyek felett egy magyar átsiklana.
Végre azt is megértettem, miért jó, hogy eljöttem: ötleteket gyűjteni, arcomat megmutatni, egy jövőbeni, működő és ütőképes szervezet létrehozásához.
Az utóbbi időmben teljeses agykapacitásom ezen pörög, remélem, nem hiába. Falakat talán nem tudok bontani.

EATG konferencia 1.

At érkezés nem ment valami zökkenőmentesen, elpször is, elfelejtettek, tehát nem volt jegyem, más géppel jöttem mint Feri. Mivel minden költséget fizetnek, egy szavam sem lehet, bár jelen anyagi helyzetemben némileg mellbevert, hogy hatezer forintot kell a laptop miatt fizetnem. Annak sem örültem túlzottan, hogy negyven percet kellett buszoznom a reptérről, mivel a fapados a Charlesroi-ra érkezett. A csomagom viszont megvol, igaz, a pici hátizsákom az utolsők között jött ki.
Hab volt a tortán, hogy amikor megkérdeztem az információnál, honnan indul a busz, az épület mellett lévő, feltételezem leendő buszpályaudvarra irányítottak.
Szegény szervező, Ana Lucia pedig igazán nem tudhatta, hogy erről a reptérről nem a központi pályaudvarra érkezik a kelet-európai emberfia, hanem a GAre Midi-re.
Az áktala elkészített itinerárium így viszont szart sem ért. Semmi bajom nincs a különböző színesbőrű etnikummal, de egy idő után gyanús volt hogy én vagyok az egyetlen fehér bőrű az utcén, ahogy az is, hogy bár előástam rég eltemetett franciatudásom, mindenki más irányba küldött. Végső kétségbeesésemben már beültem volna az első arra járó taxiba, kerül amibe kerül, ha lett volna egyetlen taxi is az utcákon.
Szerencsére józan eszem felülkerekedett, így visszamentem a kiindulási pontra, ahol némi keresgélés után találtam egy metróállomást, további röpke fél óra után már arra is rájöttem, melyik vonalra kell szállnom, majd egy segítőkész helybéli kiszúrt egy talponálló mellett, és azt is elárulta, melyik irányba kell mennem.
Miután így átkeverdetem a városon, már csuklóból felismertem a megálló nevét, ami tök más volt, mint a kapott Google térképen, gondolom, a készítők valahol eltévedtek a vallon-flamand-francia-holland-angol Babilonban...
Minden jó, ha avége jó, a metrómegállóbál már csak pár száz métert mentem az ellenkező irányba, áma attól kezdve csalhatatlan szimattal megtaláltam a szállodát, majd a már erüteljesen a vacsorához készülődő társaságot is. Magyar társam volt olyan kedves, hogy japán túravezetőként röpke három óra alatt véres kardként körbehordozott a városban, így, hajnali egy környékén immár csak ezt kell kitalálnom, hogy az ágytakaróm retró vagy csak egyszerűen ittfelejtették...
Lassan leragad a szemem, amiben némi szerepe talán van a rendkívül finom gombás csirkemellnek - ezzel nem lehet sehol mellényúlni -, valamint annak a négy koró remek belga sörnek, amit folyadékpótlásként magamhoz vettem.
Szóval megyek csicsikálni, holnaptól indul a munka... Vagy valami olyasmi.