2010. december 20., hétfő

Babona

Azért vannak jó dolgok is, de nem szeretném elkiabálni... Napok óta tűkön ülök, amit lehetett, megtettem, a többi nem rajtam múlik.... Adom a nyugodtat és megfontoltat, közben majd szétvet az izgatottság.

2010. december 13., hétfő

Helyzet

Habár még van pár hét hátra, az utóbbi napokban folyamatosan az eltelt időszak összegzése körül járnak a gondolataim.
Ha az elmúlt éveket nézem, folyamatos lejtmenet.
Amennyiben a lassan befejeződő évet, akadnak sikerek is, kudarcokat még így sem találok, az akadálypálya azonban lényegesen bonyolultabbá vállt.
Sikernek könyvelem el az éve elején kezdett tanfolyamot, a beilleszkedésemet egy új közösségbe, amiben ezáltal növekedtem, még ismeretlen, de biztos céllal bír.
Határozottan sikernek nevezhető a gépgyárban eltöltött utolsó időszak is, bár már rohadt minden, hat év munkája érett be, önmagam és mások számára is eredményesen bizonyítottam, hogy értek ahhoz, amit csinálok, többre vagyok képes, mint amire évekig kárhoztattak. Bizonyíték arra, hogy nem az erőszak a legjobb megoldás, hosszú távon a lassú és türelmes építkezés biztosabb alapot biztosító stratégia.
Ugyanezért tartozik a "jó dolgok" oszlopba kapcsolatom Manóval: tégláról-téglára épül kapcsolatunk, minden egyes újabb szintért meg kell küzdenem, de hiszem, hogy az egyre bővülő ellentábor véleménye ellenére szilárd és kikezdhetetlen építményt emelünk.
Kudarcaim azért nincsenek, mert hosszú távon valóban nem várok senkitől semmit: minden okkal történik. Minden szónak és történésnek csak később érthető meg a jelentése, az tart vissza a kétségbeeséstől, hogy tapasztalataim csak bővítik a tudásomat, a megértés mélységét, minden által csak közelebb kerülök valami végső nyugalmi állapothoz, az egység-lét-tudat újabb állomásához. Vannak persze reményeim, pillanatnyi elvárásaim, mivel azonban ezek belőlem fakadnak, könnyű elengedni mindegyiket, midőn aktualitásukat vesztik. Mint a lottóötös: jó lenne, ha az általam választott számokat húznák, de ilyen csak kevés emberrel történik, és egyhez sem volt még szerencsém.
A labirintusban újabb falakat húzott először munkanélküliségem: reméltem, hogy kellek valakinek, az elmúlt évtizedben rám rakódott tudás értékét felismeri valaki és becsüli, ám ez már a jövő évre marad. Mivel szponzorom már nem tartja annyira jó ötletnek a korábban általa is méltatott gondolataim formába öntésének finanszírozását, ez is kétségeim egyre népesebb csapatát növeli.
Falnak tekintem a cluster fejfájást is, ugyan a Divascan hatására egészen elviselhető mértékű lett, nyolc hét alatt szépen véget is ért, de előrejelzések szerint ezután rendszeres vendégem lehet. Erről nem fogok egy állásinterjún sokat beszélni.
Az elmúlt néhány hét csak hab volt a tortán: a clusternek épp vége volt, végre bizonyíthattam volna legalább magam előtt, ám amennyiben volt bármiféle számítás bennem, az érvényét veszítette. Nincstelennek, értéktelennek éreztem magam, a percek számolása volt a legfőbb szórakozás, a lépés lépés után, a tudat, hogy még egyszer újra kell kezdeni, ismét olyan helyzetbe kerültem, amikor a világra semmiféle befolyással nem bírok.
Annak idején sokat tanultam az önfeladásról, szép, hangzatos szó. Nemes cél. Megérthetetlen maradt, míg minden irányítást ki nem kellett engednem a kezemből. Nagy csönd és a semmi. válasz a lepkére és álmodójára. Amikor semmi sem zavar többé, minden jelentőségét veszti, benne önmagam.
Aztán újraindult a világ, ismét létezik a jövő, ismét tervezem a holnapot. Tudva és értve hogy hiábavaló és értelmetlen. Soha nem néztem a lábam elé, a cipőim orra mindig elkopott. Ez nem változik.

2010. december 12., vasárnap

2010. december 10., péntek

Tarot

Elalvás alatt a lapok pörögtek az agyamban. Kardok egytől tízig, a Botok lovagja, a Főpapnő, a Világ.
Meg az, hogy a lelki prostituálódás mennyiben különbözik a testitől. Melyik jelent nagyobb fokú önfeladást, megaláztatást.
Jó lenne már rendesen aludni.

2010. december 9., csütörtök

Variációk sorsra és hárfára

Minden ugyanaz, de mégsem.
Kettőnek fáj, kettőnek vérzik, mégsem egyszerre dobban. Valahogy ritmuson kívül táncolunk, vagy csak más zene taktusát érezzük. Mint a néma diszkóban.
Mégis, újra és újra összeütközünk, majd folytatjuk a párhuzamos vonalat, míg a sors ismét egymáshoz csap bennünket.
Egyszer vicceltem veled a paraszimpatikáról, mára ez véres versengésnek tűnik, hagyjuk abba, már nem tetszik ez a játék.
Elég volt, fejezzük be, félek. Veled, nélküled, érted és miattad.

2010. december 6., hétfő

Illumináció

Nem nagyon emlegetem ifjúkori tévelygéseimet, most az egyik ismét eszembe jutott.
Egyszer, nagyon régen, részt vettem egy versmondó versenyen, ezt választottam, azóta is emlékszem a megaláztatásra, én magam sem bíztam a sikerben de továbbjutottam, viszont mással nem készültem, tehát részemről a vetélkedés ennyiben maradt.
Igaz, ezt az egyet sokat próbálgattam, fejtegettem, próbálkoztam a különböző, szövegnek és értelmezésnek megfelelő hangsúlyozással, átéléssel. Húsz év múltán, múlt éjjel viszont megértettem.

2010. december 5., vasárnap

Éjszaka

Míg hatni kezd az újabb adag Xanax jár az agyam.

Kör

Szolga.
Szolgál.
Kiszolgál.
Kiszolgált.
Kiszolgáltat.
Kiszolgáltatott.
Kiszolgáltatottság.

***

Nem az a rettenetes, amikor valaki a gödör alján érzi magát, hanem amikor odaérve rémülten tapasztalja, hogy csak a lejtő kezdeténél tart, bénultan egyre lejjebb csúszik miközben látja maga alatt a szédítő mélységet.

***

A büntetés magában hordozza a megbocsátást és a feloldozást, a próbatétel pedig az üdvözülés lehetőségét. Az a tudat viszont elviselhetetlen, hogy az események láncolata csupán fatális véletlenek temporális koincidenciája, mert így semmi sem garantálja a befejezést.

Agyzsibbasztás

A rajzfilmek, sorozatok, szappanoperák tengerében kezd az agyam leállni.
Alvás hiányában amúgy sem jellemző rá a túlzott aktivitás, de az már a vég kezdete, amikor egy dél-amerikai, több csatornán naponta futó remekmű izgalomba hoz és a fotelhez szegez. A vég kezdete, a korábban emlegetett szobanövény szintje valóban közeleg, bár öntözésemet még magam végzem, ha így megy tovább, már nem sokáig.
A dilemma azért marad, mennyire vagyok önmagam, mi tudható be a fáradtságnak, mi fakad valós fizikai állapotomból, mennyi az önsajnálatból fakadó tehetetlenség, mennyi az önmagam elől jól elfalazott kétségbeesés szivárgása a pajzson. Kár, hogy ezek mérésére nem létezik sem módszer, sem műszer.
Minden esetre, ha valakinek a tudomására jut egy ritka, nem gyógyítható betegség, tartsa meg magának. Huszonöt év után visszavonhatatlanul az orvosok kezére jutottam, helyzeti előnyüket kihasználva kéjelegnek a lehetőségekben, kézről-kézre adnak, nem szabadulok tőlük. Saját, meglehetősen élénk fantáziám és újrarendeződő szerveim pedig boldogan szolgáltatják számukra és önmagam számára az alapanyagot.
Állapotom ellenére tegnap kísértésbe estem, nem bírtam magammal, talán a karácsonyi kirakatok karácsonyi csillogása, talán csak a mardosó hiányérzet esetleg az önjutalmazás tudattalan motivációja vezérelt, de képtelen voltam ellenállni a vágynak. Hosszú kihagyás után ismét könyvet vettem.

2010. december 2., csütörtök

Anya csak egy van

És már harmadik hete itt van velem. A lakás még soha nem csillogott ennyire, naponta port töröl, főz, takarít. És rettenetesen unatkozik, mondogatja, nehéz lesz visszaszokni a munkához, ha hazamegy. Szégyellem bevallani, amit naponta művel, az nálam heti vagy évi program volt.
Könyvespolcra kivaxolva, könyvek a dobozból a polcra kerültek két év után, a vakolatot lemosta az ablakról, sajnálja, hogy a rossz idő miatt nem lehet az ablakokat rendesen megpucolni.
A barátaim imádják, ő mindenkiért rajong, persze nem fejtegetem, hogy mindegyiket bibliai értelemben ismertem meg először, aztán a személyiségüket.
Holnap végre hazamegy.
Olyat tettem érte, amit még soha senkiért: bariköztet néztem. Minden nap.

2010. december 1., szerda

AIDS világnap

Úgy gondolom, hogy bármiféle program a megelőzésben csak akkor működhet hatékonyan, ha három pilléren nyugszik: felvilágosítás, szűrés és kezelés.
Magyarországon valamilyen formában mindegyik létezik.
De mit ér a felvilágosítás, ha még az óvszer forgalmazója is csak a terhesség megelőzésére alkalmas eszköznek tartja az eszközt, az évek óta gumi nélkül szexelő, amúgy értelmes fiatal ember pedig kétségbeesetten tapasztalja magán a HIV fertőzés összes tünetét?
Mit ér a szűrés, ha az orvosok többsége hosszan kezeli betegét anélkül, hogy eszébe jutna egy HIV teszt ajánlása, mígnem az AIDS stádiumba kerül vagy meghal? Mit ér a szűrés, ha az ország nagy részén nehezen hozzáférhető, csak személyes adatok megadásával elérhető?
Mi ér a kezelés, ha megkapjuk kellő időben a gyógyszereket - manapság ezért is hálásnak kell lennünk -, de a fertőzöttek rettegnek a kiközösítéstől, a megbélyegzéstől, az esetleges büntetőjogi felelősségtől, ezért fertőzöttségüket még szexuális partnereik előtt sem vállalják fel?
Ezen a helyzeten persze lehetne változtatni, ám hiányoznak mind az anyagi források, mind a kellően képzett tanácsadók.
Az Epinfót figyelők jól láthatják, hogy a regisztrált HIV fertőzöttek száma évről-évre nő. A fönti hiányosságok miatt azonban bizonyos vagyok abban, hogy a ténylegesen fertőzöttek száma lényegesen magasabb. A legutóbbi felmérések szerint egy átlagos magyar hetente legalább egyszer szexuális kapcsolatot létesít. Ha valakinek van kedve, számolja ki, hogy hány, még nem regisztrált HIV fertőzött adja tovább a vírust nap nap után.
Előzetes hírek szerint, ma országszerte figyelmet kap az AIDS, tán még az X-faktor és a Megasztár is részt vesznek a figyelemfelkeltésben, de az év 364 további napján felejtjük a témát.
Nyilván nekem sem a Mikulás hozta a vírust. Nem volt választási lehetőségem, a felelőtlenségemnek, mint oly sokszor, megvolt a megfelelő következménye. Az ember alkalmazkodóképessége bámulatos, minden körülmények között képes életben maradni, tanulni tapasztalataiból, továbblépni. Én is azt tettem.
Azt mondják, az okos ember tanul a hibájából, a bölcs a máséból. Nem kell mindent kipróbálni, én csak tudom.

2010. november 28., vasárnap

HIV pozitív buzi a kórházban

A dolog úgy kezdődik, hogy pasi kíséri. Nem, nem rokon, nem lakótárs, nem kolléga, egyszerűen barát. Ettől kezdve ez a barát naponta ott áll az ágy mellett, érdeklődik a nővérektől a változások felől, mosdatja a beteget, kíséri és koordinálja a vendégeket, konzultál az orvossal.
Mivel a beteg hozzájárult, a lázlapon szép nagy piros betűkkel ott áll: HIV POZ.
A nővérek időnként eldugják a lázlapot, ha más betegekhez látogató jön.
Az egyetlen ágy az osztályon, ami mellett gumikesztyű és ipari mennyiségű fertőtlenítő található, az egyetlen, ahol a a kukában a veszélyes hulladékot jelző sárga zsák van. Még a kezdet kezdetén, biztos ami biztos, behoznak egy védőköpenyt és védőszemüveget is, amelyek árván lógnak hetekig a sarokban, senki sem használja, ahogy a fertőtlenítőket sem.
Már a műtét másnapján megindul az áramlás, naponta többször további férfiak érkeznek, csöndesebbek, hangosabbak, van, aki fényképez a telefonjával, van, aki utóbbi szexuális élményeit ecseteli színesen, a legújabb meleg témájú könyv hever az éjjeliszekrényen.
A beteget a nővérkék a keresztnevén szólítják, gyakran benéznek, van aki odahúzza a széket és amikor nincs látogató cseveg a a munkáról, a HIV-ről, a váratlan gázszámláról.
Amikor a beteg panaszkodik a kényelmetlen párnára megengedik, hogy saját párnáit használja.
Amikor a beteg panaszkodik az ágy kényelmetlen dőlésszögéről karbantartó érkezik, megszereli.
Amikor a beteg panaszkodik a vékony matracról fél órán belül a főnővér egy másikkal új matracot cipel, ettől kezdve az egyetlen ágy ebben a kórteremben vagy talán az egész intézményben dupla matraccal rendelkezik.
Amikor a beteg jelzi, hogy nehéz lehúzni a vécét, kicserélik a tartályt.
A beteg munkanélküli, tehát senkit sem fizetett le.
Persze nem mindenki hódol be: a második műtét másnapján a beteg hisztizik a gyomorszonda miatt, irritálja a torkát, ám a doktornéni és a nővérke is hajthatatlan, aztán megérkezik a váltás, a szonda pedig eltűnik.
Amikor a beteg injekciókat kezd kapni a tachikardiájára, az egyik nővérke összebalhézik az osztályos orvossal, mert megmutatja, mit lehet tenni, hogy injekció nélkül megszűnjön.
A műtétek után más betegeket kirúgnak a lehető leghamarabb, ágyhiány van, sok a beteg, van, akit hazaküldenek műtét nélkül, ám a buzit nem engedik, a doktornéni kijelenti, nem vállalja a felelősséget egy esetleges szövődményért.
Egy-egy betegnek feltűnik a nagy forgalom, átjárnak a buzihoz beszélgetni: az ő szobájukban nincs értelmes társaság, mondják.
A HIV pozitív buzi úszkál az ismerősök és ismeretlenek szeretetében. Nincs ereje tiltakozni, csak tűri csöndesen.

2010. november 27., szombat

Ébredés

Vágva, darabolva, szorongva, kétkedve.
Boldogan, szomorúan, gyengén, erősen.
Végre itthon vagyok.
Sok mindent megtanultam, például azt, hogy amikor az ember a gödör alján érzi magát, korántsem biztos, hogy ott is tartózkodik. Mindig van még lejjebb.
Amikor két napig meztelenül, becsövezve feküdtem megtanultam, hogy nincs mit szégyellni a testen.
Amikor más mosta a seggem, finoman, szivaccsal, gondosan, megtanultam, hogy lehet az ember erőtlen, gyenge, tompa agyú vegetáló szobanövény.
Amikor napokon keresztül, alvás nélkül bámultam a plafont megtanultam, hogy nem kell mindig valamit csinálni. Az idő eltelik akkor is, ha csak az utcáról beszűrődő zajokat hallgatom.
Amikor egy hét után enni kaptam megtanultam, hogy az étel csak a test üzemanyaga, az íz és az állag lényegtelen, az éhezés pedig csak agyi érzet, magától megszűnik, ha türelmesen kivárjuk.
A kedves szavak nemtől, identitástól, HIV státusztól, anyagi helyzettől függetlenül mindenkinek járnak.
A barátok nem azok, akik társaságában jól érzem magam, hanem azok, akik akkor is az ágyam mellett ülnek, ha egy szót sem szólok.
Az elviselhetetlen, locsogó anya akkor is anya, ha egy másik világban él. A gyermek pedig ráncokkal, ősz hajjal is gyerek marad.
A tervek mindig csak tervek, az álmok csak álmok, a valóság relatív. Egyetlen biztos pont, az érzékelés pillanatnyi állapota az, ami számít. Nincs idő.
Létezik a HIV fertőzöttek pozitív diszkriminációja.
Vannak jó emberek.
Nem kell mindent megoldani.
Nem kell mindent egyedül megoldani.
Nem én vagyok a világ közepe, nélkülem is forog a Föld.

2010. október 19., kedd

2010. október 2., szombat

Romkocsma

Tegnap romlátogatáson voltam, először ex-munkahelyem ex-kollégáival, akik már egy kivételével nem az exen dolgoznak. Aztán egy külföldi, nagyon aranyos és kedves emberkét vittem romlátogatásra, miközben jól kitárgyaltuk exeinket, hosszan vitáztunk arról, hogy ami neki mesterséges művészkedés, az Magyarországon még szegény ember szegény vállalkozása, fiatal művészek megjelenési lehetősége, nem azért járunk romkocsmába, mert az annyira menő, hanem azért, mert olcsó. Náluk ez már a gazdagok exkluzív kiváltsága.
Jövő héten zár a Gang, lejárt a szerződésük, a csapat folytatja bizonytalan ideig a Bemben.
És jó gyerek voltam, három pálesz és két pohár fehérbor hét óra alatt elhanyagolható mennyiségű alkoholnak számít, és olyan jó volt az este, hogy a fejfájást is megérte, amire ébredtem. Most ezt így gondolom, amikor fájt megpróbáltam ördögűzni magamból.
A Divascan a többi szarral együtt már elviselhetővé teszi az életet, viszont amíg a szezon véget nem ér, nincs pia. Vagy csak akkor, ha nagyon megéri.
Tegnap megérte, pezsgett a város, a már-nem kollégák jó fejek voltak, az utcán cigit, információt, időt kértek a fiatalok, élőnek éreztem magam és élőnek a várost.
Csesszék meg a választást, ezt a várost nem lehet elkúrni.

2010. szeptember 22., szerda

Csalódtam

A fájdalomcsillapító nem vállt be. Vagy nem tudom. Kicsit korábban jött a szokásos karóbahúzás, kivételesen brutál is volt, kezdés után tíz perccel bennem volt a cucc, majd ötven percnyi kín, pici szünet, majd még negyven perc, igaz, finomabban. Mivel az ágyon fetrengtem a végébe belealudtam, feltételezem a szorongásoldónak hála. Persze a telefon abban a pillanatban csörgött.
Szóval a cucc vagy nem jó, vagy kevés, viszont egyelőre nem kapok többet.

2010. szeptember 21., kedd

Kérem a következőt!

Mondhatni kipihenten, mert ma csak egyórányi közepes fejfájásom volt, aztán az elqrt nap miatt érzett lelkiismeret-furdalásomnak köszönhetően befejeztem egy munkát amit amúgy is ma kellett volna elküldenem.
Fejfájás nélkül már láttam, hogy a leletem szerint is cluster-fejfájásom van, habár az EEG még hátravan és az MR is ajánlott.
A kapott gyógyszer Imigran Sprint tabletta, és már azt is értem, hogy miért csak néhány szemet kaptam belőle: nem lehet folyamatosan alkalmazni. Vicces, de a napi, féloldalas, karó-a-fejbe-szemen-keresztül-ki-az-állkapcson-a-fül-alatt típusú fejfájásom egyetlen ellenszere nem alkalmazható naponta. Így máris könnyebb elviselnem. Legalább az árát. Jelen esetben tehát az inkább-folyjon-ki-a-szemem-mintsem-ennyit-fizessek nem költői túlzás: ha nem veszem be naponta, úgy érzem, kifolyik a szemem. Ha beveszem, mellékhatásként megint fájni fog a fejem.
Ezzel értelmet nyert a szorongásoldó Atarax is: panaszkodtam a dokinak, hogy már állandóan azon parázok, mikor tör rám ismét a fejfájás, esti programot csak úgy mondok biztosra, ha délután megvolt a szeánsz. Szóval legalább nem parázok állandóan. A szorongás is a leleteim között van. Igaz, feltételezem ezt nem az elmondásomból szűrte le, lévén neurológus szakorvos.
Egyik jóindulatú ismerősöm megjegyezte: "Na, neked is feltétlenül össze kellett szedned egy másik gyógyíthatatlan betegséget".
Minden vágyam ez volt. Hónapok óta böngésztem a szakkönyveket, próbáltam magamnak valami izgit találni, ezt sikerült. Egy olyat, amit csak elviselni lehet, ha pedig nagyon nem, akkor esetleg néhanapján vehetek be rá gyógyszert.
Ezt is meg lehet szokni. Majd páros napokra időzítem a randikat, tárgyalásokat. Kár, hogy csak akkor lehet bevenni, amikor már fáj. Merthogy a kezdet mindig a durva. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt kezd el hatni. Merthogy az első fél óra az erősebb.
A jóindulatú ismerősömnek igaza van. A HIV-et már megszoktam, megtanultam vele élni. Most megtanulok ezzel is. Aztán mi jön?

Kontroll

Hallgatólagos megerősítést nyert az öndiagnózisom, azt a gyógyszert fogom kapni, ami jó a cluster-re, szorongásoldóval kombinálva a tünetek csökkentése miatt.
Örülhetnék, de a patikában nem volt, meg kell rendelni, a napi adag receptre is ezer forint felett van. Még szerencse, hogy a dohányzásról le kell szoknom a doki szerint az is segíthet. Amit a cigivel spórolok, mehet gyógyszerre.
Lent a gyerek valami zenélő kütyüvel játszik, gyógyszer csak holnap lesz, EEG még hátravan, nekem meg széthasad a fejem.

2010. szeptember 20., hétfő

Outsider

Kívülálló lettem, nyugodt, higgadt, megbízható.
A partvonalról nézem, ahogy mások az én életemet játsszák.

2010. szeptember 17., péntek

Még mindig

Ma rekordot döntöttem, egy tizenöt perces szünettel négy órás szeánsz... Picit lefáradtam... Jóanyámat a szünet alatt hívtam, de a volt kolléganőm kiakadt, szegény kezdés után pár perccel hívott...

2010. szeptember 16., csütörtök

Bameg

Afölött érzett örömömben, hogy tegnap délután letudtam a hosszabb ámde enyhébb fejfájást este eltököltem az időt és nem vettem be gyógyszert.
A nyugodt alvás és kipihent ébredésnek hála annyira boldog voltam, hogy reggel sem.
Jövő héten kontroll, most pedig összeszedem magam és dolgozom. És beveszem most a bogyókat, és áttérek a déli adagolásra.
Az eltelt kilenc hónap alatt kétszer egyáltalán nem, egyszer félnapnyi késéssel vettem be. Ez a harmadik alkalom, hogy elfelejtem.
Ha kialakul a rezisztencia, akkor csak magamnak köszönhetem, a rendszeresség nem erős oldalam.
Ha nem alakul ki, felkötöm a gatyám és napirend szerint fogok élni, egyébként szétcsúszok teljesen. Annál inkább, mert clusterrel nem lehet Stocrint szedni, szóval szűkültek a lehetőségeim, bár be kell vallanom, a fejfájásra ébredések után a rémálmok határozottan kellemesebb lehetőségnek tűnnek.

2010. szeptember 15., szerda

Fejfájás

Az alábbi videó nagyjából tükrözi, miről van szó, van aki ettől durvábban szenved, jómagam kb. így:



Ha valakit érdekel, talál még többet fimet is...
Tudom, a videó hosszú, nálam egy roham másfél, két óra. Ha nem vagyok egyedül, nem nyögök. Egyedül már bőgtem is. Ez egy ilyen időszak.

2010. szeptember 14., kedd

Pandora szatyra

1999.08.19.

Dementia!
Megtaláltam az igazi boldogságot és az igazi érzelmeket - most te jelentesz mindent nekem.
Szeretnünk kell egymást és talán jobban megismerni, de most, az alatt a rövid idő alatt, amióta ismerlek megértettem, hogy te vagy az a személy, akit már régen kerestem.
Megtaláltalak, Dementia, és sohasem hagylak el.
Egy nap te lehetsz az életem, most te jelented számomra a boldogságot.
Szeretlek, Dementia, nagyon szeretlek - szerelmes vagyok beléd.
Bárki is rendezte úgy hogy találkozzunk remélem, együtt tart bennünket mindörökké.
Szia, szeretlek!

Drágád

1999.09.03.

Szia Dementia!
Azért írom neked ezeket a szavakat, mert látom magam előtt ahogy olvasod és közelebb érezhetlek magamhoz.
Szükségem van rád Dementia, az ízedre, a testedre, az ajkadra, a szavaidra.
Nagyon szeretném ha boldog lennél, és nem tudom, hogyan tudnám megadni ezt a boldogságot neked.
Fel a fejjel, Dementia, nemsokára találkozunk. Nagyon kellesz nekem, nagyon szeretlek.
Szia, Drágád.

1999.12.29.

Szia Dementia!
Tudod, miért szeretlek... Mert rendkívül erős érzelmeket táplálok irányodban, aki részévé váltál az életemnek. A szívem és a testem nagy része a tiéd lett. Nem tudom, mindez meddig folytatódik, de remélem, sohasem ér véget. Nem különbözünk mi sem másoktól, de másokkal ellentétben tudjuk mit jelent a jóság, boldogság, szerelem.
Dementia, mindig rád gondolok, még akkor is, ha olyan dolgokra gondolok, amelyekre nem kellene - talán félek, tudod mitől, és te tudhatod csak, hogy kell-e félnem.
Nagyon szeretlek, Dementia. Nagyon sajnálom, hogy nem tölthetjük együtt a karácsonyt és az újévet, de hamarosan találkozunk (remélem).
17.28-kor, amikor hívtál, épp telefonon beszéltem, ráadásul nem a saját irodámban, sajnálom, hogy nem tudtam veled beszélni. Biztos hazaértél már és fáradt vagy. Most végre ehetsz, enned kell, és pihenhetsz. Ha akarsz, gondolhatsz rám, ahogy én is mindig rád gondolok.
Dementia, most hagylak, mennem kell dolgozni, már várnak rám, később hívlak.
Szeretlek.
Szia, kedvesem!

2001.08.04.

Szia Szerelmem, szépséges kedvesem!
Nagyon szeretlek, te vagy a mindenem, akkor is, ha külföldön vagyok a családommal.
Nem hagylak el téged soha, ezt ne felejtsd el, hacsak te nem szeretnéd vagy nem kényszerítesz, hogy megtegyem.
Túl fontos vagy nekem, még akkor is, ha arra gondolok, hogy nem én vagyok a megfelelő ember számodra, jól tudod miért.
Ettől függetlenül nagyon szeretlek.
Szia, Drágád.

Nem akartam, nem kerestem, nem tudtam, hogy megvannak még. Csak néhány iratot válogattam egy ócska reklámszatyorból. Aztán találtam néhány megfakult faxot, halványat, alig olvashatót. Azt gondoltam, az emlékek is megfakultak már. Azt gondoltam, túlléptem már rajta. Régen volt.
Nem kellett volna elolvasni egyet sem, megtartani sincs értelme, rövidesen minden szó eltűnik.
Nem kellett volna elolvasnom egyetlen szót sem, már Manóval játszom ugyanezt.
Nem kellett volna zokognom, azzal semmit sem hozok vissza. Félek megkérdezni, hogy ha megtehetném, visszahoznám-e. Igen. Igenigenigenigen.
De nem lehet. Nem lenne helyes Manóval szemben. Nem lehet, új életem, új szerelmem van.
De nem tudom elfelejteni, nem akarom elfelejteni, remélem nem felejtem el.
Ma harmincnyolc éves lettem, most itt ülök egyedül, néhány megsárgult lappal a kezemben és bőgök, a vízcseppek koppannak a papíron, a szöveg már nem is látszik.
Boldog születésnapot.

2010. szeptember 13., hétfő

Back

Szóval hosszú idő után újra itt, majd kiderül, mennyire kitartóan.
Hiányzott már az írás, de a körülöttem zajló dolgok nagy részéről nem akarok vagy nem lehet írni, így kussoltam.
Időközben munkanélküli lettem, ugyanakkor elfoglaltabb és kiszolgáltatottabb mint eddig bármikor, egyelőre nem tudom, hogy élvezzem vagy sírjak miatta. Vagy sírva élvezzek.
Jelentem, a gyógyszerkezdés után tapasztalt fényérzékenység többé-kevésbé állandósult látásromlássá alakult, egyre durvább, nemsokára kontroll, kénytelen leszek megcélozni a szemészetet is. Annál inkább, mert az utóbbi néhány hetet olyan migrénrohamokkal töltöttem, amelyeket eddig elképzelni sem tudtam. Soha nem volt korábban ilyen fejfájásom. Nem szeretnék többé. Pedig a jelek szerint hozzá kell szoknom. Ahogy még sok minden máshoz.
Jelentem továbbá, hogy személyiségfejlődésem újabb szakaszába léptem, promiszkuisabb és elgondolkodóbb lettem, a miérteket azonban már kezdem érteni, így főleg a hogyan és mit foglalkoztat. Ebből kifolyólag nem tartom kizártnak, hogy még kevésbé leszek érthető, alkalomadtán pedig tizennyolcas karika kerülhet a kezdőlapra. Nem ígérek semmit, előbb szeretném, hogy a nekem tett ígéreteket elkezdjék végre beváltani.
A régen esedékes ráncfelvarrást is tervezem, lassan két éve, tehát kevés lelkesedéssel.
Szóval még élek, és újra írok egy darabig.

2010. május 10., hétfő

Hullámok

Leszek ám még, sok szép és érdekes tervem van, de jelen pillanatban képtelen vagyok írni, annyi minden változik egyszerre körülöttem és bennem.

2010. április 15., csütörtök

Na végre

Végre megvan az utóbbi három hónap végeredménye:
Vírus: határérték alatt, Cd4 331, 23%.
Ha heteró lennék a svájci ajánlás szerint már gumi nélkül szexelhetnék. Hurrá.
Nagyjából fél dioptriányit romlott a látásom, ennyit megér a dolog.

2010. február 23., kedd

Para

Most beparáztam, nem emlékszem, reggel volt-e gyógyszer. Hiába ébredtem nagyon korán, valahogy elmosódik a reggel, telefon Manóval, a farmom rendezése, hiradó, macskasimogatás, zuhany, fogmosás, kávé, sok cigi, de arra nem emlékszem, hogy a tablettát bevettem. Most pótoltam. Vagy dupláztam az adagot.
Mivel a Viramune esetében könnyen alakul ki rezisztencia, ez nem tréfadolog. Nagyon nem szeretnék Stocrint. Egy hónapot pedig így kell még végigcsinálnom, szóval rendszerváltozás lesz.
Jó ötletnek tűnik a gyógyszeradagolóból kivenni, most ismét magamnál hordom, viszont attól rettegek, hogy ha eltávolítom a zsebemből, akkor esetleg otthon marad, és továbbra sem lesz garancia arra, hogy időben a szervezetembe jut.
Most sajnálom életemben először, hogy csak ál-kényszerbeteg vagyok. Nem mennek jól a napi rituálék. Illetve eddig tudatosan kiírtottam valamennyit az életemből. Az evésről pedig eddig is hajlamos voltam elfelejtkezni, illetve addig halasztani a táplálékbevitelt, amíg el nem érkezett a következő étkezés időpontja, vagy annyira késő volt, hogy a pihenés érdekében már végképp lemondtam róla. Nem vagyok anorexiás, csak egyszerűen ha olyan fontos dolgokba temetkezem, mint az éppen aktuális számítógépes játékom, akkor a dohánytermék önmagában elég orális elfoglaltságot nyújt. ha nem dohányzom, akkor a folyadékbevitel.
Minden esetre reggel nyolcra is beállítok egy jelzést.

2010. február 22., hétfő

Update Norbi nélkül

Nem hőemelkedésem, hanem lázam volt, persze ez csak azt követően derült ki, hogy elmúlt, a hőmérsékletem pedig 35 fok körül mozgott. Ez már kihűlés lenne, tehát rossz a lázmérőm. Ettől persze nem érzem jobban magam, de megnyugtat a tudat, hogy némi hőemelkedés nem ver le a lábamról. Már kezdtem kétségbeesni.
És sajnos megvolt az első alkalom tegnap reggel, amikor elfelejtettem a gyógyszert bevenni. Hiába voltam ébren már egy órával korábban, eltököltem az időt, aztán más kabátban mentem el otthonról mint előző nap, így a gyógyszer sem volt nálam, ugyanis az addig viselt kabát belső zsebében hordtam.
Feltételezem, a rezisztencia ennyi miatt még nem alakul ki, de rendszert nem szeretnék belőle csinálni.

Továbbgondoltam a hirtelen fel- majd eltűnő lázat: tavaly övsömöröm volt, a gyógyszerkezdés után az erősödő immunrendszer sorban felveszi a harcot azokkal a fertőzésekkel, amelyekkel korábban nem tudott foglalkozni. Az övsömör herpeszféle, tehát nem távozik a szervezetből, ebből kifolyólag lehetett az egyik célpont.
Minden esetre reménykedem abban, hogy nincs több leküzdendő vírus, elég nyomorultul éreztem magam, fájtak az izületeim és a bőröm, elment az életkedvem, bár az étvágyam szerencsére nem teljesen. Még csak a fogyás hiányozna.

2010. február 18., csütörtök

Nyavaly

Második napja van hőemelkedésem. Nincs láz, nem köhögök, nem fáj a torkom, nem folyik az orrom, nincsenek kiütéseim, csak hőemelkedés. Hívtam az osztályt, orvos nem volt, a nővérke mondta, ha nincs kiütés, nincs gond.
Megint magamnak kell okosnak lennem.
Valószínűleg valamilyen lappangó fertőzést próbál most leküzdeni a szervezetem, mivel az immunrendszerem kezd helyreállni.
Más ötletem nincs.

2010. február 16., kedd

Bebeszélőshow

Cd4:320, 19,5%
A doktorbácsi azt mondta, a fényérzékenység nem lehet a Viramune-tól, mert ilyenről még nem hallott. Az álmosság rendben van, normális, vegyem be később a Kivexát.
A bibi csak annyi, hogy a Viramune betegtájékoztatójában szép nagy betűkkel szerepel a fényérzékenység, mint allergiás tünet, amivel azonnal orvoshoz kell fordulni. Mivel pedig napközben néha még enni is elfelejtek, nem feltétlenül tudom a munkahelyem időrendjébe beiktatni a rendszeres gyógyszerszedést, ebből kifolyólag a reggeli időpont kőbe lett vésve, éppen ezért, hogy tartsam a 12 órás távolságot, az esti is.
Egyébként már szűnőben van, vagy csak megszoktam. Vagy mindkettő, ugyanis nem zavar már, hogy minden vibrál, de alkalmanként tíz centiről nézem a monitort, ám ez már fel sem tűnik...
Az annál inkább, hogy rendszeresen lemondom az esti programokat, amennyiben este nyolc után kellene pontosítani. Ez nem volt eddig jellemző, de az esti bevétel után a mozdulási kedvem szinte érezhetően csökken percről percre, kilencre még az avatatlan szemlélő is látja, hogy nem bírom nyitvatartani a szemem - így történt a múltheti céges ivászaton is, ami így rendkívül rövidre sikerült. És pókerezni sem megyek esténként egy darabig. Megpróbáltam, szó szerint nem éri meg.
Tegnap nőtt rajtam egy kiütés, de egyedül van szegényke, ha nem szaporodik, akkor nem zaklatom vele a túlterhelt kórházi személyzetet. És már csak két hónapot kell kibírnom esténként kómásan, aztán a reggeli gyógyszer is átkerül estére, és szépen áthelyezem olyan időpontra, amikor nyugodt lélekkel leszek álmos.

Hála viszont önkéntesen vállalt absztinenciámnak, végleg eldőlt: nem vagyok alkoholista. Lehet röhögni, de mivel naponta ittam valami alkoholtartalmút, néha nem is keveset, ez komoly dilemmává alakult az évek során. A gyógyszerkezdéskor viszont szerettem volna a májamat kímélni, ha már a Viramune nem teszi, ezért leálltam, és csöppet sem hiányzik. A stratégia működött, a májfunkcióim rendben vannak, Nellike szerint rendeződik a vérképem, márciusban remélhetőleg már lesz valamiféle pozitív változás is. Ha igen, elmegyek valahová, és leiszom magam a sárga földig. Addigra már nem fagyok meg éjjel sem az utcán...

2010. február 1., hétfő

Érzed?

A bioritmusom sikeresen és teljesen felborult, este tízkor fekszem, hatkor kelek, óra nélkül. Juhé. Csakhogy eddig nyolckor kászálódtam ki az ágyból, az ajándék két órát pedig masszív dohányzással töltöm, nyolcra cirka fél doboz összejön.
És még azt is meg kell szoknom, hogy nem látok. Pontosabban nem úgy, mint korábban, a képernyő vibrál, ahogy a fehér billentyűzet is az ujjaim alatt. A konyhaasztaltól már nem tudom elolvasni a tévé képernyőjén a szöveget.
Mivel pedig napi tizennyolc órát ilyen-olyan monitor előtt töltök, ez több, mint állat.
Érdekes módon a negatív szöveg nem zavar. Kár, hogy a könyveket fehér lapokra nyomják.

2010. január 21., csütörtök

Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem

A fegyelmezés jól ment, öt percen a kötelező időn belül az elmúlt két hét alatt mindig megvolt a bevétel. És csodák csodájára még megvan a májam, köszöni, jól érzi magát. Úgy tűnik, az absztinencia sem ártott meg neki. Most jön a második pálya, Viramune napi kétszer.
Mivel drága Nellike is megerősítette, már nem pszichoszomatikus tünet, hogy az adagot követő egy óra múlva piszokul álmos leszek, kábé két-három órán keresztül kókadok, aztán elmúlik.
Eddig ez úgy nézett ki, este nyolckor bevettem, kilenckor leragadt a szemem, ám ha kitartottam tizenegyig, akkor az utóbbi héten már csak altatóval tudtam elaludni.
Most reggel nyolckor veszem be az újabb porciót, jelezném, kilencre járok dolgozni.

2010. január 12., kedd

Zanzazizi

Óriási előny: így, négy nap után, nyugodtan merem állítani, hogy immár altató nélkül is el tudok aludni. Az utóbbi idők legnagyobb királysága. Csak az a kár, hogy több vödör kávé hatására sem ébredek fel rendesen.

2010. január 9., szombat

Apu, kezdődik!

Szóval státusz:
CD4: 331, 18%
És tegnap óta Kivexa és Viramune.
Az elméletem ismét bevált, a CD4-re jó hatással van a stresszmentes élet. Ebből kifolyólag az utóbbi bejegyzés óta csak annyit mozdultam, amennyire muszáj volt, semmi nyüzsgés, gyakorlatilag végigszexeltem a karácsonytól munkakezdésig tartó időszakot - a testmozgás az egyik legjobb stresszoldó - Manó nagy örömére.
Nem mellesleg Facebook függő lettem, levezetendő az addig nyüzsgésre fordított energiákat.
Ahhoz mégis kevés volt, hogy a vadiúj doktorbácsit meggyőzzem fejlődőképességemről, szóval kezembe nyomta a recepteket.
Manónak köszönhetően a gyógyszerfegyelem megoldódott, ha véletlenül felejtettem volna, szólt, így megvolt a két hét fegyelmezett időszak.
Most bőszen féltem a májam, tehát az első két hétben nincs májszétcsapás, de az első három hónapban is csak elkerülhetetlen esetekben. Én pedig kerülni fogom, amit lehet.
Állítólag a kapott kombinációnak nincs mindennapi életre gyakorolt mellékhatása, ám az első adagot követő egy óra múlva határozottan éreztem, hogy függöny ereszkedik az agyamra, mondjuk mint éhgyomorra bedobott két feles után. Ez az érzés pedig, némileg kisebb mértékben, ma is elkísért, a koncentrációképesség szinte teljes hiányával együtt. A leírásban erről semmi nem volt, de Honey természetesen már hallott hasonló esetekről.
Sajnos ez a kommunikációs tréningen kevés volt a boldogságomhoz, főleg amikor az épp elhangzott mondatra kérdeztem rá ismét. Attól kezdve megpróbáltam csak akkor megszólalni, ha biztosan megértettem amit mondtak. Az esti megbeszélésemet ebből kifolyólag lemondtam, nem láttam sok értelmét egy olyan beszélgetésnek, ahol tőlem várják a tutit.
Igaz, estére lassan felhúzták a függönyt, de az újabb adag már ismét hat.
Egy előnye máris van a dolognak, altató nélkül is el tudtam aludni.
Belegondoltam, hogy tulajdonképpen Honey miatt két éve készülök a kezdésre, de mégis ünnepélyes alkalom volt a tegnapi. Véget ért a magam alkotta mítosz, hogy képes vagyok erős maradni, visszaszorítani a vírust külső segítség nélkül, és az életembe, a mindennapjaimba visszavonhatatlanul beszivárgott a pozitívságom, a gyógyszerszedés ugyanis olyasféle napi rutin, amitől valószínűleg életem végéig nem szabadulhatok.
Több kedves ember is felajánlotta, hívjam ha bármi gond van, eddig nem kellett. Ráadádsul ha gond van, az olyan jellegű lehet (magas láz, kiütések, stb), amit magam is meg tudok oldani - valamennyiüknél közelebb lakom a kórházhoz.
Azért jó lenne, ha Manó velem lenne.