2010. december 20., hétfő

Babona

Azért vannak jó dolgok is, de nem szeretném elkiabálni... Napok óta tűkön ülök, amit lehetett, megtettem, a többi nem rajtam múlik.... Adom a nyugodtat és megfontoltat, közben majd szétvet az izgatottság.

2010. december 13., hétfő

Helyzet

Habár még van pár hét hátra, az utóbbi napokban folyamatosan az eltelt időszak összegzése körül járnak a gondolataim.
Ha az elmúlt éveket nézem, folyamatos lejtmenet.
Amennyiben a lassan befejeződő évet, akadnak sikerek is, kudarcokat még így sem találok, az akadálypálya azonban lényegesen bonyolultabbá vállt.
Sikernek könyvelem el az éve elején kezdett tanfolyamot, a beilleszkedésemet egy új közösségbe, amiben ezáltal növekedtem, még ismeretlen, de biztos céllal bír.
Határozottan sikernek nevezhető a gépgyárban eltöltött utolsó időszak is, bár már rohadt minden, hat év munkája érett be, önmagam és mások számára is eredményesen bizonyítottam, hogy értek ahhoz, amit csinálok, többre vagyok képes, mint amire évekig kárhoztattak. Bizonyíték arra, hogy nem az erőszak a legjobb megoldás, hosszú távon a lassú és türelmes építkezés biztosabb alapot biztosító stratégia.
Ugyanezért tartozik a "jó dolgok" oszlopba kapcsolatom Manóval: tégláról-téglára épül kapcsolatunk, minden egyes újabb szintért meg kell küzdenem, de hiszem, hogy az egyre bővülő ellentábor véleménye ellenére szilárd és kikezdhetetlen építményt emelünk.
Kudarcaim azért nincsenek, mert hosszú távon valóban nem várok senkitől semmit: minden okkal történik. Minden szónak és történésnek csak később érthető meg a jelentése, az tart vissza a kétségbeeséstől, hogy tapasztalataim csak bővítik a tudásomat, a megértés mélységét, minden által csak közelebb kerülök valami végső nyugalmi állapothoz, az egység-lét-tudat újabb állomásához. Vannak persze reményeim, pillanatnyi elvárásaim, mivel azonban ezek belőlem fakadnak, könnyű elengedni mindegyiket, midőn aktualitásukat vesztik. Mint a lottóötös: jó lenne, ha az általam választott számokat húznák, de ilyen csak kevés emberrel történik, és egyhez sem volt még szerencsém.
A labirintusban újabb falakat húzott először munkanélküliségem: reméltem, hogy kellek valakinek, az elmúlt évtizedben rám rakódott tudás értékét felismeri valaki és becsüli, ám ez már a jövő évre marad. Mivel szponzorom már nem tartja annyira jó ötletnek a korábban általa is méltatott gondolataim formába öntésének finanszírozását, ez is kétségeim egyre népesebb csapatát növeli.
Falnak tekintem a cluster fejfájást is, ugyan a Divascan hatására egészen elviselhető mértékű lett, nyolc hét alatt szépen véget is ért, de előrejelzések szerint ezután rendszeres vendégem lehet. Erről nem fogok egy állásinterjún sokat beszélni.
Az elmúlt néhány hét csak hab volt a tortán: a clusternek épp vége volt, végre bizonyíthattam volna legalább magam előtt, ám amennyiben volt bármiféle számítás bennem, az érvényét veszítette. Nincstelennek, értéktelennek éreztem magam, a percek számolása volt a legfőbb szórakozás, a lépés lépés után, a tudat, hogy még egyszer újra kell kezdeni, ismét olyan helyzetbe kerültem, amikor a világra semmiféle befolyással nem bírok.
Annak idején sokat tanultam az önfeladásról, szép, hangzatos szó. Nemes cél. Megérthetetlen maradt, míg minden irányítást ki nem kellett engednem a kezemből. Nagy csönd és a semmi. válasz a lepkére és álmodójára. Amikor semmi sem zavar többé, minden jelentőségét veszti, benne önmagam.
Aztán újraindult a világ, ismét létezik a jövő, ismét tervezem a holnapot. Tudva és értve hogy hiábavaló és értelmetlen. Soha nem néztem a lábam elé, a cipőim orra mindig elkopott. Ez nem változik.

2010. december 12., vasárnap

Adok-kapok

Néha addig pofoznak, míg eszméleted nem veszted, néha addig, míg magadhoz nem térsz.

2010. december 10., péntek

Tarot

Elalvás alatt a lapok pörögtek az agyamban. Kardok egytől tízig, a Botok lovagja, a Főpapnő, a Világ.
Meg az, hogy a lelki prostituálódás mennyiben különbözik a testitől. Melyik jelent nagyobb fokú önfeladást, megaláztatást.
Jó lenne már rendesen aludni.

2010. december 9., csütörtök

Variációk sorsra és hárfára

Minden ugyanaz, de mégsem.
Kettőnek fáj, kettőnek vérzik, mégsem egyszerre dobban. Valahogy ritmuson kívül táncolunk, vagy csak más zene taktusát érezzük. Mint a néma diszkóban.
Mégis, újra és újra összeütközünk, majd folytatjuk a párhuzamos vonalat, míg a sors ismét egymáshoz csap bennünket.
Egyszer vicceltem veled a paraszimpatikáról, mára ez véres versengésnek tűnik, hagyjuk abba, már nem tetszik ez a játék.
Elég volt, fejezzük be, félek. Veled, nélküled, érted és miattad.

2010. december 6., hétfő

Illumináció

Nem nagyon emlegetem ifjúkori tévelygéseimet, most az egyik ismét eszembe jutott.
Egyszer, nagyon régen, részt vettem egy versmondó versenyen, ezt választottam, azóta is emlékszem a megaláztatásra, én magam sem bíztam a sikerben de továbbjutottam, viszont mással nem készültem, tehát részemről a vetélkedés ennyiben maradt.
Igaz, ezt az egyet sokat próbálgattam, fejtegettem, próbálkoztam a különböző, szövegnek és értelmezésnek megfelelő hangsúlyozással, átéléssel. Húsz év múltán, múlt éjjel viszont megértettem.

2010. december 5., vasárnap

Éjszaka

Míg hatni kezd az újabb adag Xanax jár az agyam.

Kör

Szolga.
Szolgál.
Kiszolgál.
Kiszolgált.
Kiszolgáltat.
Kiszolgáltatott.
Kiszolgáltatottság.

***

Nem az a rettenetes, amikor valaki a gödör alján érzi magát, hanem amikor odaérve rémülten tapasztalja, hogy csak a lejtő kezdeténél tart, bénultan egyre lejjebb csúszik miközben látja maga alatt a szédítő mélységet.

***

A büntetés magában hordozza a megbocsátást és a feloldozást, a próbatétel pedig az üdvözülés lehetőségét. Az a tudat viszont elviselhetetlen, hogy az események láncolata csupán fatális véletlenek temporális koincidenciája, mert így semmi sem garantálja a befejezést.

Agyzsibbasztás

A rajzfilmek, sorozatok, szappanoperák tengerében kezd az agyam leállni.
Alvás hiányában amúgy sem jellemző rá a túlzott aktivitás, de az már a vég kezdete, amikor egy dél-amerikai, több csatornán naponta futó remekmű izgalomba hoz és a fotelhez szegez. A vég kezdete, a korábban emlegetett szobanövény szintje valóban közeleg, bár öntözésemet még magam végzem, ha így megy tovább, már nem sokáig.
A dilemma azért marad, mennyire vagyok önmagam, mi tudható be a fáradtságnak, mi fakad valós fizikai állapotomból, mennyi az önsajnálatból fakadó tehetetlenség, mennyi az önmagam elől jól elfalazott kétségbeesés szivárgása a pajzson. Kár, hogy ezek mérésére nem létezik sem módszer, sem műszer.
Minden esetre, ha valakinek a tudomására jut egy ritka, nem gyógyítható betegség, tartsa meg magának. Huszonöt év után visszavonhatatlanul az orvosok kezére jutottam, helyzeti előnyüket kihasználva kéjelegnek a lehetőségekben, kézről-kézre adnak, nem szabadulok tőlük. Saját, meglehetősen élénk fantáziám és újrarendeződő szerveim pedig boldogan szolgáltatják számukra és önmagam számára az alapanyagot.
Állapotom ellenére tegnap kísértésbe estem, nem bírtam magammal, talán a karácsonyi kirakatok karácsonyi csillogása, talán csak a mardosó hiányérzet esetleg az önjutalmazás tudattalan motivációja vezérelt, de képtelen voltam ellenállni a vágynak. Hosszú kihagyás után ismét könyvet vettem.

2010. december 2., csütörtök

Anya csak egy van

És már harmadik hete itt van velem. A lakás még soha nem csillogott ennyire, naponta port töröl, főz, takarít. És rettenetesen unatkozik, mondogatja, nehéz lesz visszaszokni a munkához, ha hazamegy. Szégyellem bevallani, amit naponta művel, az nálam heti vagy évi program volt.
Könyvespolcra kivaxolva, könyvek a dobozból a polcra kerültek két év után, a vakolatot lemosta az ablakról, sajnálja, hogy a rossz idő miatt nem lehet az ablakokat rendesen megpucolni.
A barátaim imádják, ő mindenkiért rajong, persze nem fejtegetem, hogy mindegyiket bibliai értelemben ismertem meg először, aztán a személyiségüket.
Holnap végre hazamegy.
Olyat tettem érte, amit még soha senkiért: bariköztet néztem. Minden nap.

2010. december 1., szerda

AIDS világnap

Úgy gondolom, hogy bármiféle program a megelőzésben csak akkor működhet hatékonyan, ha három pilléren nyugszik: felvilágosítás, szűrés és kezelés.
Magyarországon valamilyen formában mindegyik létezik.
De mit ér a felvilágosítás, ha még az óvszer forgalmazója is csak a terhesség megelőzésére alkalmas eszköznek tartja az eszközt, az évek óta gumi nélkül szexelő, amúgy értelmes fiatal ember pedig kétségbeesetten tapasztalja magán a HIV fertőzés összes tünetét?
Mit ér a szűrés, ha az orvosok többsége hosszan kezeli betegét anélkül, hogy eszébe jutna egy HIV teszt ajánlása, mígnem az AIDS stádiumba kerül vagy meghal? Mit ér a szűrés, ha az ország nagy részén nehezen hozzáférhető, csak személyes adatok megadásával elérhető?
Mi ér a kezelés, ha megkapjuk kellő időben a gyógyszereket - manapság ezért is hálásnak kell lennünk -, de a fertőzöttek rettegnek a kiközösítéstől, a megbélyegzéstől, az esetleges büntetőjogi felelősségtől, ezért fertőzöttségüket még szexuális partnereik előtt sem vállalják fel?
Ezen a helyzeten persze lehetne változtatni, ám hiányoznak mind az anyagi források, mind a kellően képzett tanácsadók.
Az Epinfót figyelők jól láthatják, hogy a regisztrált HIV fertőzöttek száma évről-évre nő. A fönti hiányosságok miatt azonban bizonyos vagyok abban, hogy a ténylegesen fertőzöttek száma lényegesen magasabb. A legutóbbi felmérések szerint egy átlagos magyar hetente legalább egyszer szexuális kapcsolatot létesít. Ha valakinek van kedve, számolja ki, hogy hány, még nem regisztrált HIV fertőzött adja tovább a vírust nap nap után.
Előzetes hírek szerint, ma országszerte figyelmet kap az AIDS, tán még az X-faktor és a Megasztár is részt vesznek a figyelemfelkeltésben, de az év 364 további napján felejtjük a témát.
Nyilván nekem sem a Mikulás hozta a vírust. Nem volt választási lehetőségem, a felelőtlenségemnek, mint oly sokszor, megvolt a megfelelő következménye. Az ember alkalmazkodóképessége bámulatos, minden körülmények között képes életben maradni, tanulni tapasztalataiból, továbblépni. Én is azt tettem.
Azt mondják, az okos ember tanul a hibájából, a bölcs a máséból. Nem kell mindent kipróbálni, én csak tudom.