2011. november 24., csütörtök

Dilemma

Van, amikor azért nem írok, mert magam sem akarok szembesülni a fájdalommal és kínnal, ami bennem van.
Van, amikor azért nem írok, mert túlcsordul bennem a boldogság, és arról sem egyszerűbb írni.
Az utóbbi időben annyi jó dolog történt velem amitől újra "Isten tenyerén" érzem magam, hogy csak kapkodom a fejem.
Amikor minden összedőlt, lehetőséget kaptam, hogy tégláról-téglára újra felépítsem az életem.


2011. november 13., vasárnap

Egy ballada margójára.

Amikor Amszterdam kikötőjéről énekelnek, amikor nem bánt semmi, amikor békében vagyok önmagammal és a világgal, amikor nem vagyok éhes és szomjas, amikor nem aggaszt semmi, amikor nem akarok semmit tenni és semmit megváltoztatni, amikor nem félek, amikor nem fázok, amikor nem kapaszkodom kétségbeesetten a valóságba, amikor nem ragadom meg kétségbeesetten a józan logikát, amikor nem remegnek a kezeim, amikor lassabban ver a szívem, amikor itt vagy a közelemben, amikor vasárnap délután csend van, amikor szeretlek boldog vagyok.

2011. november 10., csütörtök

Est-eb-éd

- Hahó!
- Hmffhmmm...
- Van ott valaki? Illetve tudom, hogy ott vagy, csak nem akartalak zavarni...
- Elnézést, épp vacsorázom. Mit óhajt?
- Nagyon finom illatok jönnek onnan... Mi eszel? Érzem az illatát, az előbb aludtam, aztán megéreztem ezt a finom illatot... Szóval közelebb mehetnék?
- Azt hiszem, hiába is próbálnám távol tartani... Mit tehetek önért? Amennyiben lehetséges, szeretném folytatni a vacsorámat.
- Óóóó... Te kapsz vacsorát? Tudod én csak reggel kapok enni, a Gazdi szerint elhíznék, ha folyton ennék... Te szép kövér vagy... Már ne vedd sértésnek. És szép fényes a bundád... Közelebb mehetek?
- Köszönöm. A megfelelő táplálkozás mellett a gondos ápolásnak köszönhetően ilyen a szőrmém. Amúgy minden csak idomítás kérdése. A jól idomított Gazdi mindig ügyel arra, hogy a cica tálkája ne legyen üres.
- Akkor én valamit biztosan elrontottam... Pedig mindent megtettem... Mégsem kapok este enni. Pedig úgy igyekszem jó lenni, meg okos, meg figyelmes, meg engedelmes, meg nagyon-nagyon-nagyon szeretem a Gazdit... Lehet, hogy ez tényleg így a jó nekem... Mmm.... milyen finom illatok... Várj, felállok... tényleg tele van a tálkád, mind a kettő... nagyon jól néznek ki... Vajon miért rakták olyan magasra?
- Mégis, mit gondol? Amióta betolakodott az életembe, egyetlen falat étel sem maradhat érintetlenül a szokásos helyén... Ahogy elfordulok, ön már el is tüntet mindent az utolsó morzsáig. Mire való ez a mohóság?
- Én nem vagyok mohó, csak éhes... Uh, mennyire éhes vagyok... hallod, ahogy korog a gyomrom? Mert én hallom, folyamatosan. Ó, ha csak egy kis kajám lenne... nem kellene sok, csak épp az íze kedvéért...
- Ahogyan már mondottam volt: minden csak idomítás kérdése. Idomítsa úgy a Gazdiját, hogy mindig legyen a tálkájában étel... Ehhez nem kell sok ész, talán még önnek is menne...
- Én nem tudom, hogy kell idomítani. Én csak azt tudom, hogy a Gazdi szeret engem, még akkor is, ha nem ad vacsorát... mindig elvisz sétálni, meg játszik velem, meg vakargatja a fülem tövét. Meg a hasamat... Olyankor a boldogságtól nem érzem, hogy éhes vagyok... Ó, de finom illatok jönnek onnan föntről... Nem tudnál adni egy kis ennivalót?
- Ezt nem tartom jó ötletnek. Nem elég, hogy kitúrt az ágyamból, most már a vacsorámra fáj a foga?
- Nem fáj a fogam, csak éhes vagyok. Oúúú, de éhes vagyok, megnézhetem még egyszer? Igen, még rengeteg kajád van, és még mindig nagyon jól néznek ki... Ó, bárcsak nekem is lenne valami ennivalóm...
- Tudja mit: ha már a saját Gazdiját nem tudja megnevelni, próbálkozzon az enyémnél. Évek kitartó munkája eredményeként minden rezdülésemet ismerni, elég egyszer szólni és már tálalja is a csemegét. Ha jól láttam, ezt az oldalát már ön is ismeri. Próbálja ki, menjen oda hozzá, jelezze, hogy éhes. Meglátja, nem kell sokat győzködni. Még önnek sem. Na ezt nevezem én idomításnak.
- Megpróbálnám, de itt van a Gazdim, ő pedig biztosan nem engedné. És nem szeretném, ha a Gazdi elégedetlen lenne velem. Amikor megszid, akkor már nem vagyok éhes, sőt, olyan, mintha kavics lenne a gyomromban, és nagyon szégyellem magam. Oúúú, csak ne érezném azt a finom illatot. Közelebb mehetnék egy kicsit? Látod, épp elérem a párkányt! És így kényelmesebb is, jobban látom a tálkáidat. Mennyi étel! Nem adnál egy keveset? Ó, kérlek, csak egy falatot... Csak egyetlen apró falatkát...
- Khhh... Mégis, mit képzel már megint? Azonnal vigye innen a mocskos mancsát!
- Bocsánat, nem akartalak megbántani. És nem is mocskos a tappancsom, csak egy picit poros, mert az előbb voltunk sétálni. Szóval adnál egy kis ételt, neked olyan sok van, és olyan finom az illata... Oúúú, ígérem, legközelebb megtörlöm a lábam, mielőtt a párkányra teszem. Légyszi-légyszi, egy kicsike falatocskát...
- Még mit nem! És velem mi lesz később, éjszaka, amikor megéhezem? Azt képzeli, hogy ön miatt hajlandó leszek reggelig éhezni? Nézzen rám: ön szerint ez a bunda magától ilyen dús, selymes, fényes?! A titka a helyes, gyakori táplálkozás és a rendszeres tisztítás. Nem kívánok úgy kinézni, mint ön. Nézzen magára: hát hogy áll a szőre? Úgy néz ki, mint egy súrolókefe! Nem kívánhatja, hogy az elégtelen táplálkozás következtében én is odig süllyedjek.
- Azért ilyen a bundám, mert szálkás szőrű vagyok. De valóban, neked sokkal gyönyörűbb a bundád... És sokkal finomabb az illatod... és a vacsorádnak is nagyon finom az illata... Óúúú, nem adnál legalább egy harapást? Kérlek szépen, aztán ígérem, békén hagylak, nem is zavalak tovább, észre sem fogsz venni...
- Azt erősen kétlem. Sajnálom, elláttam tanácsokkal, ebben a kérdésben csak magára számíthat. Próbálkozzon a Gazdiknál. És ha most megbocsát, folytatnám a vacsorámat. Teljesen megszárad.
- Óh. Bocsánat, nem akartalak zavarni. Akkor én most elmegyek... Pedig még mindig éhes vagyok. biztos, hogy nincs egy kis felesleges kajád valahol?
- Egészen biztos. Már az összes tartalékomat megtalálta és felzabálta. Még szerencse, hogy ide nem tud feljönni.
- Sajnos tényleg nem... Pedig olyan szívesen megkóstolnám a vacsorádat!
- Afelől szemernyi kétségem sincs. Nos, ha megbocsát...
- Igen, igen, megyek már. Jó étvágyat! Oúúú... Megyek, megpróbálok aludni, de szerintem az éhségtől már az ágyig sem jutok el... Valahol félúton össze fogok esni, talán épp az ajtóban...
- Jó próbálkozás. De én sem most jöttem le a falvédőről. További szép estét!
- Szia, még találkozunk!
- Vállalom az elkerülhetetlent. Jó pihenést!
- Szia. Akkor én most elmegyek...
- Mffmmhmmm...

2011. november 9., szerda

Túl sok öröm

Ajándékozok neked egy rózsát,
Egy vörös rózsát, mindent lefesteni.
Egy rózsát minden könnyedért, hogy megvigasztaljon,
És egy rózsát, hogy szerethesselek.
Ajándékozok neked egy rózsát,
Egy fehér rózsát, mintha a menyasszonyom lennél,
Egy fehér rózsát, segítsen neked elfelejteni
minden kis fájdalmat.

Antonio vagyok és őrült.
'54-ben születtem és itt élek gyermekkorom óta:
Azt hittem, démonokkal beszélgetek,
Így negyven éve bezártak egy elmegyógyintézetbe.
Azért írom neked ezt a levelet, mert nem tudok beszélni.
Bocsáss meg a kisiskolás kézírásért -
És meglepődök, hogy még van bennem érzelem -,
De a kéz bűne, mely nem szűnik remegni.

Olyan vagyok, mint egy zongora törött billentyűvel,
Részegek zenekarának disszonáns akkordja.
A napok és az éjszakák egyformák
Az opálos üvegeken átszűrődő kevés fényben.
Magam alá csinálok, mert félek.
Az egészségesek társadalmának mindig söpredék voltunk,
Vizelettől és fűrészportól bűzlők:
Ez egy mentális betegség és nem létezik gyógymód.

Ajándékozok neked egy rózsát,
Egy vörös rózsát, mindent lefesteni.
Egy rózsát minden könnyedért, hogy megvigasztaljon,
És egy rózsát, hogy szerethesselek.
Ajándékozok neked egy rózsát,
Egy fehér rózsát, mintha a menyasszonyom lennél,
Egy fehér rózsát, segítsen neked elfelejteni
minden kis fájdalmat.

A bolondok kérdőjelek mondat nélkül,
Űrhajók ezrei, amelyek nem térnek vissza a bázisra,
Babák, melyeket kiterítettek a napra száradni.
Az őrültek egy olyan Isten apostolai, aki nem akarja őket.
Havat barkácsolok magamnak polisztirolból,
A kórképem az, hogy egyedül maradtam.
Most vegyetek egy távcsövet…. mérjétek fel a távolságokat,
És nézzetek rám és magatokra… ki veszélyesebb?
A kórtermekben titokban szerettük egymást,
Kihasítva egy sarkot, mintha csak a miénk lenne.
Néhány pillanatra emlékszem, amikor élőknek éreztük magunkat,
Nem úgy, mint az archívumokba zsúfolt kórlapok.
Az emlékeim közül az utolsó leszel, ami elszáll:
Olyan voltál, mint egy radiátorhoz kötözött angyal.
Mindazonáltal én még mindig várlak,
És ha lehunyom a szemem, érzem a kezed ahogy végigsimít.

Ajándékozok neked egy rózsát,
Egy vörös rózsát, mindent lefesteni.
Egy rózsát minden könnyedért, hogy megvigasztaljon,
És egy rózsát, hogy szerethesselek.
Ajándékozok neked egy rózsát,
Egy fehér rózsát, mintha a menyasszonyom lennél,
Egy fehér rózsát, segítsen neked elfelejteni
minden kis fájdalmat.

Antonionak hívnak, és a tetőn állok.
Kedves Margaríta, húsz éve várlak.
Mi vagyunk az őrültek, amikor senki sem ért minket,
Amikor még a legjobb barátod is megcsal.
Itt hagyom neked ezt a levelet, mennem kell.
Bocsáss meg a kisiskolás kézírásért.
Meglep téged, hogy vannak még érzelmeim?
Lepődj meg újból, mert Antonio tud repülni!

2011. november 8., kedd

Apró örömök

Ébresztő: 6:45.
Dög és Butus a lábamnál bámulnak a jutifalat helyére: 6:46.
Dög és Butus simit kér: 6.47.
Rádió bekapcsolása: 6:55
Gombócz megjelenik az ajtóban álmosan, a kávé illatára: 6:56.
Az érzés: időtlen.

***

Álláshirdetésre jelentkezésről viszaigazoló e-mail ékezése: 11:01.
Fejvadász hívása: 11:11.
Fizetési igényemnek a jelenlegitől magasabbat jelöltem meg.
Augusztus óta nem tudják betölteni a pozíciót, az önéletrajzom alapján engem kerestek.
Az érzés: megfizethetetlen.

2011. november 4., péntek

A találkozás

- Ó mennyi szín és illat, mennyi forma, ez csodálatos, elképesztő, gyönyörű; még soha nem jártam itt, miért nem jártam itt, vajon most miért vagyok itt? És igen, ott is, érzem, van itt valaki, érzem az illatát, puha és meleg, biztos szívesen játszana velem, vajon hová bújhatott? Jajj de kedves, hagyott nekem ennivalót, nagyon finom, jó és kifinomult ízlésre vall, nem mintha nem ennék meg bármit, egész nap egy falatot sem ettem... És ez a fűszeres illat! Vajon honnan jöhet? Ó igen, annyira elbűvölt a környezet, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztem... csípős, erős, aromás, vajon mivel ízesítették? Khm. Khm. Ez nem valami finom, de legalább az illata jó. Meg kell találnom, hol lehet? Biztosan alig várja, hogy megismerhessen, egy ilyen jóképű, barátságos fickóval, mint én, mindenki szívesen megismerkedne, mindenki szívesen barátkozik... Vajon merre lehet, itt kell lennie valahol. Vagy ez is a játék része? Nekem kell megtalálnom? Jövök már, kedves! Ott mi lehet? Biztos van ott valami, nem úgy áll az a textil, mintha rögzítve lenne... Ó... Jó napot... Te ki vagy? Éreztelek korábban is, szép helyen laksz. Szeretnél játszani?
- Hmmm... én vagyok a Ház Úrnője.
- Van kedved játszani? Én nagyon szeretek játszani, gyere, játsszunk együtt!
- Amennyiben nincs ellenére, inkább itt maradnék.
- Ó, akkor jöjjek közelebb? Az előbb is éreztem a szagodat, nagyon jó szagod van, puha és meleg, meg megtaláltam a dobozodat, aminek olyan fűszeres és erős az illata. Megszagolhatlak, hogy tényleg a tiéd, vagy van itt még valaki más is?
- Khhh. Uram, megkérném, hogy távozzon. Jelenléte felzaklat.
- Ó. Bocsánat. Nem akartam udvariatlan lenni. Már itt sem vagyok. Elmegyek. De nem megyek messzire, ha mégis meggondolnád magad, csak szólj. Megyek már. Nem akarod, hogy maradjak? Úgy tűnik, nem. Kár. Pedig szép vagy, szívesen játszanék veled. Nem kell megijedni, nem maradok... De itt leszek a közelben, jó?
- Köszönöm. Hihetetlen, hogy ide milyen alakokat engednek be. Az ember már a saját házában sem maradhat nyugton. Ideje elbeszélgetnem a személyzettel.
- Megyek már.
- Alig várom.
- Szia, majd még kereslek!
- A lehetőségnek még a gondolata is elborzaszt.
- Viszlát!
- Minden jót.

***

- Ön mit csinál ott?! Ezt hogy képzeli?!
- Szia! Végre előjöttél játszani? Gondoltam, hogy nem bírod ki sokáig, én sem bírnám egy olyan sötét és zárt helyen. Alig győztelek kivárni, elálmosodtam és lefeküdtem. Tudtad, hogy olyan szaga van, mint neked? Puha is meg kemény is, ahogy szeretem, mondjuk egy kicsit igazgatni kellett... nem jössz ide?
- Inkább nem. Azt kérdeztem, hogy ön mit csinál ott.
- Ó, már mondtam. El is felejtetted? De butus vagy! Nem baj, elmondom még egyszer: miután találkoztunk, még körülnéztem, aztán unatkoztam, aztán megint körülnéztem, aztán elfáradtam, és lefeküdtem ide.
- Azt látom. És ezt hogy képzelte?!
- Micsodát?
- Az az én ágyam!
- Ó. Tényleg? Gondolhattam volna. Pont olyan szaga van, mint neked. Legalábbis, mint a többi dolognak, amit megszagoltam, mert téged nem szagolhattalak meg, emlékszel? Pedig szívesen megszagolnálak közelebbről! Nem akarsz idefeküdni mellém?
- Nem. Az az én ágyam.
- Igen, ezt már az előbb is mondtad. Jó puha ágyad van, kicsit furcsa, de jól el lehet benne helyezkedni. Biztos, hogy nem akarsz idejönni?
- De igen. Oda fogok menni. És azt akarom, hogy mire odaérek, elhagyja az ágyamat. Ne akarja megvárni. Tudok én nagyon goromba is lenni, eddig eltűrtem a tolakodását, zajongását, rohangálását, de ami sok, az sok! Önnek semmi se szent?!
- Ó, de igen, félre ne érts, nem akartalak megbántani, csak ahogy már mondtam, elfáradtam, és lefeküdtem, mivel más olyan hely nem volt, ami kellően kényelmes lett volna és el is értem, így ide feküdtem. Mondtam már, hogy nagyon kényelmes? És nagyon széles, elférünk kényelmesen ketten is rajta. Nem akarsz hozzám bújni?
- Nem nem akarok. És kezdem elveszíteni a türelmemet. Az az én ágyam és az én takaróm. Hagyja békén a tulajdonomat. Tűnjön el innen, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok!
- Ó. Akkor elmegyek, nem kell gorombáskodni. Nem tudtam, hogy ennyire érzékeny vagy. Pedig meg sem rágcsáltam, minden úgy van, ahogy hagytad, csak éppen aludtam egy kicsit. Te nem vagy álmos, nem akarsz mellettem aludni egy kicsit?
- Kifelé!
- Jól van, jól van, megyek már. Pedig én kedvellek téged. Nem kell úgy nézni rám, tudom ám, hogy milyen, amikor valaki el akarja venni az embertől, ami az övé. Már itt sem vagyok, Gazdi úgyis rám nézett az előbb, biztosan szüksége van rám. Csak azért, hogy tudd: egyáltalán nem félek tőled. Nem azért megyek el, mert percek óta bámulsz és gorombáskodsz; jó nevelést kaptam, tudom, hogy mi az illem. Ez a tiéd, én pedig itt hagyom neked érintetlenül. Vagyis majdnem.
- Ez a szerencséje, de vigyázzon, önön tartom a szemem. Nem tűröm, hogy így betörjenek a magánszférámba.
- Nem is törtem, hoztak, én csak kedves akartam lenni. Meg szerintem elfértünk volna ketten is...
- Még mindig itt van?!
- Már megyek is. Majd játszunk később, ha kipihented magad?
- Viszlát.
- Szia, még találkozunk.
- Én is attól tartok.
- Szia!
- Minden jót. És máskor kérjen tőlem engedélyt, ha a holmimat használni kívánja! Micsoda otromba fráter. És még mindig itt eszi a fene. De legalább az ágyamat visszaszereztem. Ha ez így megy tovább, előbb-utóbb még ideköltözik. Sürgősen tennem kell valamit. Erre a tökfilkóra semmi hatásom sincs, fel sem veszi a fenyegetést, fel sem fogja, mekkora veszélyben van. De majd én megmutatom neki! Fog ő még sírva könyörögni előttem, hason csúszva a bocsánatomért esedezni... Nála különbeket is megtörtem már. Ott van a gazdi, a barátai, a családja. Nem hagysz békén? És ahhoz mit szólsz, ha az imádott Gazdid engem fog simogatni? Elvetted az ágyamat?! Akkor én is elveszem, ami a tiéd, ami a legkedvesebb a számodra! Habár a hátamon is feláll a szőr a gondolattól, de mégis megteszem. Nekem senki sem tud ellenállni. Majd én megmutatom neked! Holnapra a Gazdád boldog lesz, ha hozzám érhet, egy hét múlva már az én gondolataimat fogja lesni. Még ilyet! Hogy van pofája az én ágyamra feküdni?! Rendben, a kesztyűt felveszem, ha harc, hát legyen harc! Esélyed sincs, kisapám...

2011. november 3., csütörtök

Degusztáció

Kap.
Ajándékot, az élettől. Valamit, amiért nem fizetett és nem fizethetett, értéke felbecsülhetetlen; nem szolgált rá és nem is érdemli meg. Részese és birtokosa lesz egy másik életnek, felelőse egy mosolynak, egy tekintetnek, egy érintésnek. Ha elfogadja. Ha képes elismerni, hogy egyedül elérni képtelen. Ha képes megalázkodni és megérteni, hogy szüksége van, hiányában van valaminek, ami teljessé teszi. Ha képes kitárulkozni és befogadni, magáévá tenni és eggyé olvadni. Test a testből, lélek a lélekből, fény a fényből. Ha képes egygyé lenni.
Kapocs.
Összeköti azt, ami természetéből fakadóan külön létezik, akár a természet tréfájaként, akár önként vállalt, dacos büszkeségből. Bilincs melyből sérülés nélkül nem szabadulhatsz. Híd, ami átvezet a mélység fölött, ég és föld között. Megtart, ha zuhannál. Visszatart, ha mennél. Összetart, ha egyedül lennél. A részed és a részem, lelkünkbe és szívünkbe vág, pillanatonként fájón édes kínnal emlékeztetve arra, hogy már nem vagyunk egyedül, nincs már "te" meg "én", csak két vérző fél, melyet összefog, míg a sebek beforrnak.
Kapcsolat.
Egy közös gondolat. Egy összenézés. Egy leheletnyi érintés. Tudom és tudod, szavakra nincs szükség, bár egy nyelvet beszélünk. Értesz és értelek, megértesz és megértelek. Nem számít, mekkora idő vagy távolság választ el, nem számít a némaság. Tudom, hogy vagy és tudod, hogy vagyok. Tudom, hogy itt vagy és tudod, hogy itt vagyok. Amikor nekem kell és amikor neked kell. A mérlegnek egyetlen nyelve van, bővülő javainkkal egymást gazdagítjuk. Egymás mosolya fénylik az arcunkon, egymás tükörképe ragyog szemünkben, egymás érintése ég a bőrünkön, egymás hangja zeng a fülünkben, egymás neve pihen a szívünkön.
Kapcsolatban vagyok.
Végre kimondtam.
Végre elhittem.
Végre élek.
Végre.

2011. november 1., kedd

Ménkű 2

O.K., nem így terveztem, nem így szerveztem, nem így akartam. Kedves, figyelmes, engem akar.
Nem lennék én, ha nem kételkednék abban, hogy valóban jól esik a jelenléte, és nem csak a fene nagy párkeresős projekt miatt lélegzek fel, hogy végre ismét kellek valakinek, és nem csak barátként.
A kutyáját bemutattuk a Dögnek, meglepő módon a hiszti elmaradt, a távolságtartás érthető volt mindkét részről: A dög sértődötten elvonult, fújt, amikor a kutyus a közelébe ment, de nem történt tragédia és nem stresszelte agyon magát.
Már csak és csupán azt szeretném, hogy egyszerre legyen rendes munkám, rendes párkapcsolatom és rendben az egészségem. Nagy kérés?

2011. október 26., szerda

Ménkű

Pedig azt mondják, csalánba nem üt. Láttam én, hogy szarul mennek a dolgok. Azt azonban nem gondoltam, hogy az egész céget megszüntetik.
Lapátra kerültem, semmi tartalék, egy hónapom van, hogy olyan munkát találjak, ahol annyit fizetnek, amennyiből ki tudom fizetni a hiteleim és ennivalót is tudok venni.
A hír még friss, még nem tértem magamhoz.
De félek. Egyre vonzóbb az a lehtőség, hogy otthagyva mindent éljek a mának, tart, amíg tart, amíg egy aranylövéssel minden véget nem ér.
Ma három éve halt meg Drágám, sokat gondolok rá. Jó lenne vele lenni. Akár itt, akár ott.

2011. október 25., kedd

Bűvölet

Nem mondom, hogy nem irigylem a szabadosságot és szabadságot, a felelőtlenséget és gondtalanságot, a pillanatnak élést. Amikor megszűnik a világ, csak test és test, hús és hús. Fülledt, párás, ködös, édes.
De nem merem. Nem csak a gyenge szervezetem, a hónapok óta tartó hasmenésem miatt, a lassan épülő, bizonytalan lábú biztonságom miatt. Félek, ha elkezdem, nem bírom abbahagyni.
Amikor senki nem vár semmit, senkinek sem kell megfelelni és senkinek nem akar megfelelni az ember, amikor csak én számítok, az én érzéseim és az én vágyaim. A gondatlanság és gondtalanság sűrű, izzadt keveréke. Nagyon vágyom rá, pont ezért nem merem bevállalni.
Talán máskor. Hátha addig jön valaki, hogy megmentsen önmagamtól. Addig is, féltem őket és irigylem őket. Nem tőlük félek. Magamtól.

Vadászat ON

A szombati korai ébredésnek köszönhetően piszok sok mindent sikerült elintéznem hétvégén, Emberből is kihúztam, hogy barátom szívesen lenne, párom nem.
Bizonyos szempontból örülök, annyira nem lehetek rettenetes ember, ha barátnak szinte bárki szívesen lát. Ember is komolyan gondolja, kivételesen ő keres, ajánl közös programot.
Azért elgondolkodtató, hogy a HIV mennyire befolyásoló tényező ebben a helyzetben. Szexre jó vagyok, barátnak jó vagyok, társnak nem.
Mivel így a vadászszezon újraindult, az önkéntes cölibátusnak egyelőre vége, természetesen az alkalmi, (saját bevallása szerint) szintén negatív szexpartner akár kapcsolatot is elképzelne velem. Kár, hogy már az első üzenetváltásnál kiderült, én nem. A személyes találkozás ezt tovább erősítette; a szex jó volt, a beszélgetés során azonban egyértelmű lett, nem tudnám páromként kezelni. Akarok társat, de nem minden áron. Szexre jó, barátnak vagy társnak nem.
Nem vagyok a szeroszorting híve, de azért elgondolkodtam, hogy talán egyszerűbb lenne a magamfajták között keresni.
Bármennyien is rinyálnak, a neten lehet ismerkedni. Szexpartnert nagyon könnyű találni, de akadnak olyan értelmes emberek is, akik másra is vágynak. Minden esetben, amikor negatív a beszélgetőpartnerem, fű alatt vagy kimondva ott a kétely: képes lenne egy negatív komoly kapcsolatba bonyolódni egy pozitívval? Eddig azt gondoltam, semmi sem gátolja meg, ha két ember szereti egymást. kezdek azonban afelé hajlani, hogy ez valós probléma mások számára.
Meglátjuk. Az új Ember szintén negatív, nemsokára meglesz az első randi. Azt már tisztáztuk, szimpatikus vagyok, de azt is, hogy a státuszom erős megfontolásra készteti.

2011. október 22., szombat

Korai ébredés

Szombat reggel, kivetett az ágy. Jó lett volna nem egyedül ébredni, a dög álmosan, meglepetten pislogott amikor villanyt gyújtottam.
Rágom a bagót, immár teával: eddig mindenki hagyott valamit az életemben, ami miatta változott, ez az Embernek köszönhető. Pedig tudomásul vettem, hogy bár nem mondta ki, de ez egy egyoldalú rajongás. Egy kapcsolat, ami csak énbennem élt egy hónapot. Persze találkoznunk kellene, hogy ezt kimondhassa.
Nem nézek tükörbe, a saját arcomra csak homályosan emlékszem. Az átszervezéseknek és szigorításoknak köszönhetően anyagilag talpra álltam. Amikor beteg vagyok, ellátom magam. Az utóbbi tizenakárhány évben kapcsolataim ellenére is sokat voltam egyedül, nem a magánytól félek. Nem az öregedés bánt, bár buzi vagyok, jó lenne szebbnek, ránctalanabbnak, fittebbnek lennem, a korom nem zavar.
Az agyam mégis sorra veszi a szingli, hímnemű ismerőseimet, ki lenne alkalmas társnak, kit hogyan lehetne elérni. A neten addig nem lógok, amíg az Ember nem mond nemet: áltatom magam, hogy ez így tisztességes.
Csak a rend kedvéért van szükségem valakire. Egy címke, hogy ő a párom, az ember, akivel együtt öregszünk meg. Talán. Hogy a pasikat ne aszerint mustráljam, alkalmasak-e együttélésre. Hogy a munkámra koncentráljak. Hogy erőt adjon, ha elfáradnék. Hogy szex nélkül odabújhassak hozzá, ha csak simogatásra van szükségem.
Mindig volt mellettem valaki, akire valamilyen szempontból számíthattam, amikor szükségem volt rá. Csak nem feltétlenül az, akire számítani akartam, nem feltétlenül azért, amire szükségem lett volna. Olyan kellene már, aki akkor és azért van ott, amikor és amiért nekem fontos.
Rendet szeretnék, biztonságot, bizonyosságot. Nyugalmat. Békét. Aludni. Örökre.

2011. október 19., szerda

Margaréta

Azt mondtam magamról, hogy bizonyos értelemben egyszerű vagyok, mint egy bot.
A képlet nagyon egyszerű: véget ért egy kapcsolatom, szeretnék egy újat. Nem azért, mert kapcsolatfüggő vagyok, bár az is lehet, hanem azért mert hozzá tartozik az általam a világ rendjeként megélt valósághoz a társ.
Az eddigi életem jórész bizonytalansággal és költözésekkel telt, gyakran nem tudtam, mi lesz másnap, nem is érdekelt. Egyre inkább vágyom a rendre és az állandóságra.
Nem a Tökéletest keresem, nem is ŐT, hanem egyszerűen bárkit, akit szeretni tudok, aki elfogadja, hogy szeretem és viszontszeret.
Nagyon egyszerű feltétel, mégis borzalmasan bonyolult. Mivel szinte semmi elvárásom nincs, hamar döntök. Én viszont, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekként, alaposan feladom a leckét.
Az ágyban jó vagyok, meghallgatom a másikat, jól főzök, önálló egzisztenciával rendelkezem egyfelől, HIV pozitív, erős dohányos, csontsovány, levedző-vágott hasú, hónapról-hónapra élő, hiperaktív másfelől.
Bizonyos szempontból főnyeremény, bizonyos szempontból selejt.
Mindezt súlyosbítja, hogy mivel nincs jó és még jobb kategória, egyszerre egy emberre koncentrálok gyakorlatilag áthárítom a döntés felelősségét, míg én a kefét rágom, hogy miért nem keres, miért mindig én hívom, akar-e tőlem valamit, ő is érzi azt, amit én és így tovább.
Mert azt senki sem hiszi el, hogy az internetes csevegés alapján az idiótákat már jó érzékkel kiszűröm, az első találkozás alkalmával pedig azokat, akikkel nem tudnék együtt élni. Ebből következik, hogy számomra a második találkozás már elköteleződést jelent. A jelentkező átment a vizsgán, akár össze is költözhetünk.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy másnál nem ilyen egyszerű, de mivel már az első alkalommal minden rosszat igyekszem elmondani magamról, valóban nem rejtegetek csontvázakat a szekrényben. És hála az alacsony elvárási küszöbnek, én sem csalódok a második-harmadik-sokadik alkalommal.
Bonyolult? Nekem nem az.
A dolog aktualitása az Ember, akivel most fogok ötödször találkozni. eddig egyéb okok miatt sem zargattam, de részemről már messze készen vagyunk az együttélésre. Ő meg azt érzi, hogy alig ismer, és teljesen rátelepszem. Pedig visszafogom magam: nekem természetes lenne naponta megkérdezni, hogy telt a napja, mi volt a munkahelyén, természetes hogy este átölelem, természetes, hogy mindent megbeszélek vele. De nem teszem, mert azt érzem, hogy még korai.
Manapság mennyi idő elteltével lehet azt kimondani, hogy kedvellek, próbáljuk meg együtt?

2011. október 16., vasárnap

Búcsú

Haragudtam rád. Miért most kell jönnöd, amikor már mindketten kimondtuk, hogy vége. Miért most kell jönnöd, amikor nem úgy kell együtt aludnunk, hogy előtte beszélgetni sem tudunk. Haragudtam rád, mert amikor mondhattál volna valamit, semmit sem szóltál. Haragudtam, mert továbblépnék, de lezáratlannak érzem még mindig a kapcsolatunkat.
Igen, feltűnt, hogyan akartál megcsókolni. Feltűnt az is, hogy hordod a gyűrűt, amit tőlem kaptál, mintegy eljegyzési ajándékként. Tudom és érzem, mit jelent.
Amikor hazaértem, már aludtál. Hosszan gondolkodtam, dühös voltam. Miért így, miért ismét, miért nem lépsz tovább, miért nem hagyod, hogy továbblépjek. Szerettelek volna átölelni, mint régen, hozzád bújni, de csak feküdtem mereven, az ágy szélére szorulva. Úgy éreztem, te is arra vársz, hogy megtegyem. De ez azt jelentette volna, hogy van folytatás. Lett volna lehetőséged azt mondani, hogy van, de nem tetted. Akkor pedig vége.
Reggel, mintegy véletlenül megemlítettem, hogy van még itt holmid, pulóvereid, jól jönnek télen. Megkönnyebbülést láttam rajtad, ahogy összeszedtük a holmidat. Semmiségekről beszéltünk, pedig jó lett volna néhány szót kimondani. A csöndet most én is kínosnak éreztem, így kényszeresen fecsegtem, amit könnyen lehetett a kávéra fogni. Szépen mindent elpakoltunk, kivittünk, bevásároltunk, mint két régi barát.
Mielőtt elmentél, ugyanolyan rövid, felületes csókot kaptál, mint egy barát, úgy simítottam végig a hátadon, mint egy barátnak akit bátorítok, hogy lesz ez még jobb is. Igen, vége.
Nem tudtál arról, hogy én kétségbeesetten küzdök azért, hogy legyen utódod, a helyzetet mindkettőtökkel szemben erkölcstelennek, tisztességtelennek éreztem. Neki elmondtam, hogy jössz, neked nem mondtam, itt volt. Hagytam viszont jeleket, ha kérdezni akarnál. Nem akartál. De nem beszéltünk sem érzelmekről, sem búcsúzásról, sem jövőről. Itt voltál, elmentél, jó utat.
Manó, légy boldog. Szerettelek, és szeretni foglak, de tovább nem tudok várni, nem akarok várni.

2011. október 4., kedd

Reménytelen

CD4 415, 25,5%, vírus nincs, szifilsz negatív

Előre-hátra

Amikor beteg vagyok, sokkal jobban hiányzik valaki, aki mellettem van. Nem az ágyba hozott tea kellene, csak valaki, aki időnként megsimítja a homlokom.

2011. szeptember 6., kedd

Mindennapok

Manó ma sem jön, megint anyagi okokra hivatkozva, megint annak ellenére, hogy felajánlottam a vonatjegy fizetését.
Reménykedtem, hogy mégis maradt valami, örültem a napi két hívásnak, most megint újra átgondolom, mit akarok, mit akarhat.
Jobb lenne, ha nem keresne, de elhajtani nem akarom, tudomásom szerint nincs senkije rajtam kívül. Nem gyűlölöm, sőt, továbbra is szeretem, a kiskaput ezért tartottam nyitva.
Tovább kell lépnem.
Úgy érzi, segítségre szorulok, pedig az segítene, ha nem hívna többet. Ha nem szólna hozzám. Legalább egy darabig.
Megoldom, megoldom, megoldom.
Valószínűleg úgy, hogy én nem keresem, hagyom, amíg elunja az egyoldalú kapcsolatot.
Gyávaság? Lehet, mégis úgy érzem, hogy nehezebb így.
Több ismerősöm mondta, hogy saját életemet nehezítem. Akkor sem akarok bántani senkit, akkor sem, ha nekem fájdalmat okoztak. Én vagyok a hibás: elvártam, hogy azt kapjam, amit adok, de az élet ezek szerint nem így működik. Megtanulhattam volna már, de nem akarom.
Várok valakire, aki ugyanúgy elég értem, mint ahogy én érte. Akinek annyira fontos leszek, mint ő nekem. Talán van ilyen ember. Talán van még egy ilyen ember.

2011. augusztus 29., hétfő

Státusz

Nyíltan és bevallottan paranoiásnak tekintem magam.
Mivel egy kolléganőm felmondott, egyelőre nem várható a kirúgásom, bár nyugtával dicsérjük a napot.
A kórházba vonulás előtti eredményeim:
CD4: 24%, 432
CD8: 39%, 702
vírus: határérték alatt.
A labor szerint szar a májam és gyenge az immunrendszerem. Mintha nem tudnám.
És továbbra sem tudom, ki vagyok, mit akarok. Csak azt tudom, hogy így nem akarom folytatni.

2011. augusztus 19., péntek

Káosz

Az utóbbi idők rövid rezüméje:
- elvállaltam egy melót, ahol szar a légkör, szar a fizetés, gondolván, hogy kibírom valahogy, ketten eléldegélünk,
- hosszas kínkeserv után egyedül maradtam a szar munkahellyel, lakáshitellel; az éjszakák még magányosabbak,
- megint felvágtak, megint nem a tervezettek szerint alakulnak a dolgok,
- jelenleg 12 különböző tablettával konzerválják a testem, aminek következtében elértem a teljes sterilitást; saját sejtjeimen kívül egyetlen mikroorganizmus sem maradt életben a szervezetemben.

Van, aki a maga módján próbál segíteni, van aki inkább félreáll. Mindkét magatartásformát megértem és megköszönöm.
Anélkül hogy túlzottan paranoiásnak érezném magam van egy olyan érzésem, hogy még mindig nem vagyok a gödör alján, mire visszamegyek a szarul fizető és szar légkörű munkahelyemre, a felmondásom fog várni.
Szebb jövőt!

2011. augusztus 7., vasárnap

Második

Nőttön nő bennem a bizonytalanság. Csinálok egyáltalán jól is valamit?
Én, az örök második. Arra vágyom, hogy valaki életében első legyek, közben tudatosan az élet minden területén vállaltan a második pozícióra törekszem. Nem a felelősség elkerülése miatt, hanem mert tudatosan alárendelem saját érdekeim mások érdekeinek.
Közben azzal biztatom magam, hogy ez a nehezített akadálypálya mindenkinek a legjobb.
Semmihez sem értek, legfőképpen magamban nem bízom.
Tennem kellene valamit, saját magam kötözöm le, bénultan figyelek, ahogy összedől minden körülöttem.
Széthullik a világ.

P.S.
A Google egyre jobban céloz. Úgy érzem, most éppen engem gúnyol.


2011. augusztus 3., szerda

Szeretni, elengedni

Talán lezárult megint egy korszak. Bizonyosan egyedül maradtam.
Bizonyosan tudtam volna többet is tenni azért, hogy Manó velem maradjon. Bizonyosan elveim ellen lett volna.

A szeretet része az elengedés. Szeretem annyira, hogy ne kössem magamhoz, hogy elengedjem, ha menni akar.
A szeretet része a szabadság. Azért van velem, mert velem akar lenni.

Lehet, hogy ez nagyon kevés valaki megtartásához. És lehet, hogy néha vissza kellene tartani azt, aki elvágyódik, a saját érdekében, a saját érdekemben.

Elég erősnek érzetem magam ahhoz, hogy mégse tegyem. Túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy mégis megpróbáljam.

És "most itt ülök, mint fák tövén a bolondgomba". Várom, hogy megint vágjanak, nem tudom, mi lesz holnap, ki lesz holnap. A barátok nem biztos, hogy barátok még.

Senkinek sem kell egy nyöszögő, búskomor Dementia, senkinek sem kell egy önsorsrontó bolond, aki kéjjel veti magát a pusztulásba. Mindenki a racionális és nyugodt, kiszámítható, mosolygó embert várja vissza.

Én is. A racionalitás megmaradt, csak így éltem túl, jelenleg azonban nem túl sok gondolkodnivaló maradt. Nem tudom miből fogok élni, nem tudom élek-e, nem tudom, kivel fogok élni.

Megint rám szakadt a fene nagy szabadság, leszámítva a tényt, hogy inkább gubbasztok a gép előtt, vágyok arra, hogy elfelejthessek végre minden vélt vagy valós kötelezettséget, elrepüljek messze-messze, ahol senki se ismer, senki sem vár tőlem semmit, senkiért nem kell felelősséget vállalnom, legfőképp nem önmagamért.

Megint nem tudom, ki vagyok.

2011. június 18., szombat

2011. május 15., vasárnap

Memento mori

Ma gyertyagyújtás volt, még az öregek sem emlékeznek olyan évre, amikor ennyire sokan halnak meg két megemlékezés között. Huszonegy név.
Utána a metrón nem tudtam nem észrevenni a szülést reklámozó plakátot. És nem tudtam kiverni a fejemből Tóta W írását.
A gyerekeknek nem reklámozzuk az óvszert, mert akkor szexelni fognak. Nem reklámozzuk a fogamzásgátlást, mert akkor csökken a születések száma.
Hány embernek kell még meghalnia?
Közben a felvilágosító program munkatársa nyilatkozza a hiradóban, hogy a munkájuknak szinte semmi eredménye, a gyerekek egyre korábban, hihetetlenül tájékozatlanul és felkészületlenül kezdik a szexuális életet.
Egy év alatt huszonegy halott, egyre fiatalabbak. Értelmetlenül.
Megértem én, hogy spórolni kell. Megértem, hogy növelni kell a népességet. De van, aki elhiszi még, hogy azt csak így lehet megoldani? Betiltjuk (aka szabályozzuk) az abortuszt és nem beszélünk a szexről a gyerekeknek.
Már sokszor számoltam, egy évnyi gyógyszerem árából hány kondomot lehet venni. Elég egy kisebb kampányhoz. Egyre többen vagyunk regisztrált és gyógyszert szedő HIV fertőzöttek. Azt mondják, ma már senkinek sem kell AIDS-ben meghalnia, én is ezt mondom mindenkinek.
Mégis, huszonegy halott egy év alatt. Egyszerűen későn jutottak gyógyszerhez, sem ők, sem orvosaik nem ismerték fel a betegséget. Ez Magyarország.

2011. május 14., szombat

Jajj nekem

Kezdem megérteni a dolgozó nők mindennapjait. Most, hogy ismét van munkám, Manó pedig nagylelkűen rám bízta a főzést (továbbra is), reggel rohanok gályázni, munka után haza főzni, a hétvége pedig mosással, takarítással és bevásárlással telik.
Mi lesz így a színes, szélesvásznú, munkanélküliként dédelgetett terveimmel?

Ha hétvégén nem vásárolok be egész hétre, akkor üresen tátong a hűtő, a mindennapi főznivalót gálya után kell még beszerezni, így későn lesz kész a vacsora, arról nem is beszélve, hogy egész nap azon törhetem a fejem, hogy mit főzzek este.
mivel a pénz továbbra sem vet fel, marad a piac, meg a gondos háziasszonyok diszkontjai, ahol a minőség olcsó és mindig mindent olcsón adnak. Meg a hétvégi cipekedés.
A jövő heti menü:
- pirított rozmaringos csirkemell görög salátával,
- juhtúrós sztrapacska,
- füstölt sajtos-tejszínes csirkemellcsíkok fokhagymás rizzsel,
- fűszeres csirkecombok tepsis burgonyával és uborkasalátával,
- gyümölcsös tejberizs
- négysajtos pizza.

A lakás méretéből adódóan csak korlátozott mennyiségű vendéget tudok fogadni.

A lógósként felhalmozott vasalnivalót kivégeztem, de hihetetlen mennyiségben termelődik újra, tehát az is állandó program. Pedig Manó mosogat és segít a takarításban.
De jó világom volt egyedül, amikor csak akkor főztem, amikor kedvem volt, kirángattam a kupacból valamit, majd vígan elrobogtam otthonról. Két ember iszonyú rendetlenséget tudna csinálni a lakásban állandó beavatkozás nélkül. A szekrényben is több a hely, hogy minden vasalva és hajtogatva van benne. Még a balkonládába is vetettem virágot, pedig két évig csak készültem rá. A macskaalom rendszeresen takarítva, macskaszőr kefélve, szóval ihaj-csuhaj de nagy rend lett, csak éppen nem járok színházba, ahogy terveztem, nem írok könyvet, ahogy szerettem volna, meg folytathatnám.
Még mindig irigylem Thiát, aki mindemellett még tanulni is képes volt, meg táncolni, meg naponta blogolni, meg cigánykerekezni, meg ki tudja, mi mindent...

Közben a vadiúj munkahelyemről kirúgtak egy csomó embert, kisebb irodába költözünk, szóval pont ott tartok mint egy éve, pedig szerettem volna legalább két évet lehúzni itt is. A fizetésemet csak azért nem csökkentették, mert eleve az alsó határt adták, amiért még mozdultam. A fő főnököm legalább megvette az egyik ötletem, ha összejön, hallelujah, megmenekültem, nem mellékesen a cég is. Ha nem, ismét megyek a húspiacra. Attól sem vagyok boldogabb, hogy megint mennem kell a vágóhídra, azt mondták, csak szépen, kényelmesen, majd megbeszélünk egy időpontot. Nyilván örültek neki a gályán, amikor jeleztem, hogy el kell tűnnöm egy időre. Ha emiatt megköszönik a szolgálataimat, akkor ráadásul semmit sem tehetek, még jó darabig próbaidős vagyok. Hurrá.

Szóval zajlik az élet, annyi mindent leírnék, annyi minden történik, de valahogy mindig elmegy az idő. Vagy egyszerűen csak öregszem.

2011. április 13., szerda

Csikicsuki

Amíg a bennem rejlő potenciálokról is beszéltem az interjúkon, senki nem volt hajlandó alkalmazni. Amikor taktikát változtattam, csak a pozíciónak megfelelő tapasztalatról, elmúlt dicsőségről beszéltem, az első helyre felvettek. Sajnos értem. Ahogy azt is, hogy nem túl kevés voltam a megpályázott helyekre, hanem túl sok. Szokás szerint.
Azért örülök.

2011. április 9., szombat

Apokrif

Az ember először Istent szerette, izzó, fényes, odaadó szeretettel. Isten pedig viszontszerette az embert, szeretetének fénye pedig meghaladta az emberét, átjárta azt, felfedve az ember szívében bujkáló sötétséget. Az ember ekkor elszomorodott, mert megértette, hogy nem képes viszonozni azt a szeretetet, amit Istentől kap, ezért elfordult Istentől. Úgy gondolta, hogy ha nem képes Istennek megfelelni, akkor olyat kell keresnie, aki nem fedi fel a sötétségét, ezért szeretetét egy másik ember felé fordította, ugyanazt az izzó, fényes, odaadó szeretet. A másik embernek azonban túl fényes és túl izzó volt ez a szeretet, nem bírta elviselni, kettejük fénye pedig elmélyítette szívükben az árnyékokat, így végül mindketten magukra maradtak. A magány pedig árnyékot vetett az emberre, a keserűség elhomályosította szeretetének fényét, míg az teljesen kialudt, és nem maradt más, csak a sötétség.

2011. április 8., péntek

Amikor körülöttem minden összeomlott, építkezésbe kezdtem, falakat emeltem, hogy óvjanak, ablakot rá, hogy bebocsássa a fényt, és ajtót, hogy beengedje kedvesem. Kétségbeesetten nézem most, bénán, mozgásra képtenel, ahogy viszi a szél a tetőt, elmossa az eső a falakat, én pedig ismét itt vagyok, magányos, meztelen.

2011. március 1., kedd

Frusztráció

Újabb állásinterjún vagyok túl, hosszú idő óta az első alkalom, amikor nem stresszelt le az, hogy stresszelem az interjúztatót. Kivételesen tulajdonos volt, tehát nem tudnám kitúrni, legfeljebb kivásárolni.
Hogyan mondjuk azt diplomatikusan és etikusan, hogy korábbi munkahelyünk többek között a helytelen gazdálkodás miatt ment csődbe?
És azt, hogy tök mindegy mi a meló, csak fizessenek érte és ne itthon rohadjak?
R szerint örülnöm kéne, hogy engem legalább hívnak interjúra. Örülök.

2011. február 21., hétfő

Vallomás

Magamat elsősorban gondolkodónak tartom egy identitását kereső országban, néha előtör belőlem a leküzdhetetlen késztetés, hogy gumiszobám falára írjak.

2011. február 12., szombat

...

Tudtam, hogy mit fog mondani, mégis azt akartam, hogy kimondja. Nem azt, amit hallani szerettem volna, hanem azt, amit érez. Amikor megtette nem lettem boldogabb. Ő sem.
Az őszinteség akkor is fontos, ha fáj. Mindkettőnknek. Erős vagyok, túlélem ezt is.

2011. január 21., péntek

Húspiac

Hivatalosan már csak a hentes verdiktjére várok, aztán megyek a vágóhídra, de lényegesen nyugodtabb lennék, ha úgy tenném, hogy van némi biztonság arra nézve, hogy amikor hazajövök és ismét képes leszek saját lábamon eljutni a villamosig, nem kell itthon bámulnom a képernyőt nap nap után.
Hála Manónak a lakás kezd otthon jelleget ölteni, a dög pedig boldog, újabb kárpitokon élesítheti a karmait, valamint kialakításra került az a pozíció, ahonnan végre az egész birodalmát kényelmesen szemmel tarthatja anélkül, hogy mozdulnia kellene, ráadásul hála a narancssárga szövetnek, mind a fekete, mind pedig a fehér szőrszálai megfelelően jelölik a területet, alig kivakarhatóan.
Még fontosabbnak érzem, hogy kicsit távolabbra nézzek, saját, nemrég elkezdett játszmáim (a kollégák kedvéért: faláb, igen de) már számomra is unalmasak, önvédő hatásuk egyre gyengébb, de kapaszkodok még beléjük tíz körömmel, mint az altatóba, ami nélkül jól meglennék, de biztos ami biztos.
Úgy tűnik, nem csak én pörgök az álláskeresésen, bár a bérvitára még egyszer sem került sor. Az utóbbi két hónapban három interjúra jutottam el. Az elsőnél több, általam sikeresen vett akadály után úgy döntöttek, nem töltik be a pozíciót, inkább átszerveznek. A másodiknál mire a fejvadászhoz jutottam, megváltoztatták a kiírást, a korábban követelt két nyelv ismerete helyett hármat kérnek, sok sikert, nem hiszem, hogy sok jelentkező akadna, a fejvadász azonban rendes volt, készült más ajánlatokkal, majd a beszélgetést követően úgy döntött "maga olyan kis speciális" (sic), és azokat már meg sem mutatta, némi győzködés után mégis, aztán egyet kellett értenem, nem nekem valók voltak. A harmadik nemrég történt, ahol közölték, az csak az első kör, a következő alkalom mostanában várható. Kénytelen voltam elárulni, hogy mostanság egészségügyi intézményben fogok tartózkodni, pár hétig nem egészen munkaképes állapotban. A sajnálkozó pillantásból megértettem, hogy nem kell visszahívásra várnom.
Ma ismét találtam egy "személyre szabott" ajánlatot, természetesen rögtön rárepültem, aztán leesett, hogy jó eséllyel épp bódult állapotban vegetálok majd amikor hívni fognak, viszont már nem lehet visszaszívni.
Úgy tűnik, saját csapdámba estem: annak idején úgy gondoltam, a végzettség hiányát megfelelő szakmai tapasztalattal sikeresen ellensúlyozhatom. Eddig működött a stratégia. Most viszont amennyiben a végzettségemnek megfelelő, alacsonyabb pozíciókra jelentkezek, eleve gyanakodnak, volt, ahol kézzel foghatóan éreztem, hogy leendő főnököm már eleve attól tart, hogy kitúrom a helyéről. Ahol viszont a szakmai tapasztalatomnak megfelelő a pozíció, túl kell jutnom a szűk látókörű előszelektálókon, akik a motivációs levél első két (nem túl terjengős) bekezdését hajlandóak elolvasni, majd egy pillantás után a kukában landoltatják az önéletrajzomat.
Anno próbálkoztam azzal is, hogy magamat hirdetem, kreatívan és egyedien, ám az ajánlatok kivétel nélkül olyanoktól jöttek, akik maguk sem tudták, kit keresnek, nekem kellett a számukra megfelelő szakember ismereteit és felkészültségét definiálnom, de az az ember nem én voltam.
Nem mintha nem lenne más lehetőségem, hiszem és tudom, hogy vannak olyan értékeim, olyan tudásom, olyan lehetőségem amivel tudnék pénzt keresni, ám abban az életkorban és élethelyzetben vagyok, amikor a biztonság a legfontosabb, márpedig ez az életforma, habár vonzó, a biztonság-igényemet nem elégíti ki, arról nem is beszélve, hogy a mindenható bank nem tűri a törlesztések halasztását, én pedig amikor idejöttem megfogadtam, hogy most pár évig nem költözök. Másfelől Manóval sem tehetem meg, hogy az ő biztonság-érzetét ingassam meg, ő sem mai csirke, épp elég kihívás volt számára a felvállalásom, a bohém, carpe diem lét már nem neki való, és már nekem sem.
Valamelyik nap beszélgettünk, csak félig tréfásan megjegyeztem, hogy a "jóban-rosszban" kitételből mi sajnálatos módon a másodikkal kezdtük közös életünket. Vigasztalja a tudat, hogy az első rész még hátra van.

2011. január 11., kedd

Született feleség

Nem nagyon megy nekem ez a szerep... Az agyamat már lefoglalja a következő műtét és az azt követő időszak, Manó dolgozik, nekem pedig a legnagyobb fejfájást az okozza, hogy mit főzzek, mire hazaér a munkából. Rettenetes. Megyek vasalni.

2011. január 10., hétfő

Új év

Amikor szilveszter éjjelén átkaroltuk egymást, csak annyit mondtam, nagyon szeretem, és mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem. Nekem ez volt az újévi fogadalmam. Amikor tegnap késő este hazaértem, égett a lámpa az előszobában, hogy egyszerűbben kinyithassam az ajtót, az ágyban álmosan hozzám bújt és átölelt, megcsókolt és tovább aludt. Még csak hetekben mérhetjük együtt élésünk idejét, de amióta megismertem megvolt az állandó helye a térben, hiányzott, amikor nem volt itt. Mostantól Manó hivatalosan is része lett a mindennapjaimnak.
Biztosan nem lesz könnyű, neki semmiképpen, nem vagyok egyszerű természet, én csak azt érzem, hogy helyreállt a világ rendje, újabb apró mozaikdarab került a helyére az életemben. Nem lettek egyszerűbbek vagy könnyebbek a rám váró terhek, de már nem egyedül kell cipelnem mindent.
Egyszer valaki azt mondta, azért nem nyerek soha a lottón, mert nincs rá szükségem. Most ismét úgy érzem, igaza volt.