Manó ma sem jön, megint anyagi okokra hivatkozva, megint annak ellenére, hogy felajánlottam a vonatjegy fizetését.
Reménykedtem, hogy mégis maradt valami, örültem a napi két hívásnak, most megint újra átgondolom, mit akarok, mit akarhat.
Jobb lenne, ha nem keresne, de elhajtani nem akarom, tudomásom szerint nincs senkije rajtam kívül. Nem gyűlölöm, sőt, továbbra is szeretem, a kiskaput ezért tartottam nyitva.
Tovább kell lépnem.
Úgy érzi, segítségre szorulok, pedig az segítene, ha nem hívna többet. Ha nem szólna hozzám. Legalább egy darabig.
Megoldom, megoldom, megoldom.
Valószínűleg úgy, hogy én nem keresem, hagyom, amíg elunja az egyoldalú kapcsolatot.
Gyávaság? Lehet, mégis úgy érzem, hogy nehezebb így.
Több ismerősöm mondta, hogy saját életemet nehezítem. Akkor sem akarok bántani senkit, akkor sem, ha nekem fájdalmat okoztak. Én vagyok a hibás: elvártam, hogy azt kapjam, amit adok, de az élet ezek szerint nem így működik. Megtanulhattam volna már, de nem akarom.
Várok valakire, aki ugyanúgy elég értem, mint ahogy én érte. Akinek annyira fontos leszek, mint ő nekem. Talán van ilyen ember. Talán van még egy ilyen ember.
