Ménkű

Pedig azt mondják, csalánba nem üt. Láttam én, hogy szarul mennek a dolgok. Azt azonban nem gondoltam, hogy az egész céget megszüntetik.
Lapátra kerültem, semmi tartalék, egy hónapom van, hogy olyan munkát találjak, ahol annyit fizetnek, amennyiből ki tudom fizetni a hiteleim és ennivalót is tudok venni.
A hír még friss, még nem tértem magamhoz.
De félek. Egyre vonzóbb az a lehtőség, hogy otthagyva mindent éljek a mának, tart, amíg tart, amíg egy aranylövéssel minden véget nem ér.
Ma három éve halt meg Drágám, sokat gondolok rá. Jó lenne vele lenni. Akár itt, akár ott.

Bűvölet

Nem mondom, hogy nem irigylem a szabadosságot és szabadságot, a felelőtlenséget és gondtalanságot, a pillanatnak élést. Amikor megszűnik a világ, csak test és test, hús és hús. Fülledt, párás, ködös, édes.
De nem merem. Nem csak a gyenge szervezetem, a hónapok óta tartó hasmenésem miatt, a lassan épülő, bizonytalan lábú biztonságom miatt. Félek, ha elkezdem, nem bírom abbahagyni.
Amikor senki nem vár semmit, senkinek sem kell megfelelni és senkinek nem akar megfelelni az ember, amikor csak én számítok, az én érzéseim és az én vágyaim. A gondatlanság és gondtalanság sűrű, izzadt keveréke. Nagyon vágyom rá, pont ezért nem merem bevállalni.
Talán máskor. Hátha addig jön valaki, hogy megmentsen önmagamtól. Addig is, féltem őket és irigylem őket. Nem tőlük félek. Magamtól.

Vadászat ON

A szombati korai ébredésnek köszönhetően piszok sok mindent sikerült elintéznem hétvégén, Emberből is kihúztam, hogy barátom szívesen lenne, párom nem.
Bizonyos szempontból örülök, annyira nem lehetek rettenetes ember, ha barátnak szinte bárki szívesen lát. Ember is komolyan gondolja, kivételesen ő keres, ajánl közös programot.
Azért elgondolkodtató, hogy a HIV mennyire befolyásoló tényező ebben a helyzetben. Szexre jó vagyok, barátnak jó vagyok, társnak nem.
Mivel így a vadászszezon újraindult, az önkéntes cölibátusnak egyelőre vége, természetesen az alkalmi, (saját bevallása szerint) szintén negatív szexpartner akár kapcsolatot is elképzelne velem. Kár, hogy már az első üzenetváltásnál kiderült, én nem. A személyes találkozás ezt tovább erősítette; a szex jó volt, a beszélgetés során azonban egyértelmű lett, nem tudnám páromként kezelni. Akarok társat, de nem minden áron. Szexre jó, barátnak vagy társnak nem.
Nem vagyok a szeroszorting híve, de azért elgondolkodtam, hogy talán egyszerűbb lenne a magamfajták között keresni.
Bármennyien is rinyálnak, a neten lehet ismerkedni. Szexpartnert nagyon könnyű találni, de akadnak olyan értelmes emberek is, akik másra is vágynak. Minden esetben, amikor negatív a beszélgetőpartnerem, fű alatt vagy kimondva ott a kétely: képes lenne egy negatív komoly kapcsolatba bonyolódni egy pozitívval? Eddig azt gondoltam, semmi sem gátolja meg, ha két ember szereti egymást. kezdek azonban afelé hajlani, hogy ez valós probléma mások számára.
Meglátjuk. Az új Ember szintén negatív, nemsokára meglesz az első randi. Azt már tisztáztuk, szimpatikus vagyok, de azt is, hogy a státuszom erős megfontolásra készteti.

Korai ébredés

Szombat reggel, kivetett az ágy. Jó lett volna nem egyedül ébredni, a dög álmosan, meglepetten pislogott amikor villanyt gyújtottam.
Rágom a bagót, immár teával: eddig mindenki hagyott valamit az életemben, ami miatta változott, ez az Embernek köszönhető. Pedig tudomásul vettem, hogy bár nem mondta ki, de ez egy egyoldalú rajongás. Egy kapcsolat, ami csak énbennem élt egy hónapot. Persze találkoznunk kellene, hogy ezt kimondhassa.
Nem nézek tükörbe, a saját arcomra csak homályosan emlékszem. Az átszervezéseknek és szigorításoknak köszönhetően anyagilag talpra álltam. Amikor beteg vagyok, ellátom magam. Az utóbbi tizenakárhány évben kapcsolataim ellenére is sokat voltam egyedül, nem a magánytól félek. Nem az öregedés bánt, bár buzi vagyok, jó lenne szebbnek, ránctalanabbnak, fittebbnek lennem, a korom nem zavar.
Az agyam mégis sorra veszi a szingli, hímnemű ismerőseimet, ki lenne alkalmas társnak, kit hogyan lehetne elérni. A neten addig nem lógok, amíg az Ember nem mond nemet: áltatom magam, hogy ez így tisztességes.
Csak a rend kedvéért van szükségem valakire. Egy címke, hogy ő a párom, az ember, akivel együtt öregszünk meg. Talán. Hogy a pasikat ne aszerint mustráljam, alkalmasak-e együttélésre. Hogy a munkámra koncentráljak. Hogy erőt adjon, ha elfáradnék. Hogy szex nélkül odabújhassak hozzá, ha csak simogatásra van szükségem.
Mindig volt mellettem valaki, akire valamilyen szempontból számíthattam, amikor szükségem volt rá. Csak nem feltétlenül az, akire számítani akartam, nem feltétlenül azért, amire szükségem lett volna. Olyan kellene már, aki akkor és azért van ott, amikor és amiért nekem fontos.
Rendet szeretnék, biztonságot, bizonyosságot. Nyugalmat. Békét. Aludni. Örökre.

Margaréta

Azt mondtam magamról, hogy bizonyos értelemben egyszerű vagyok, mint egy bot.
A képlet nagyon egyszerű: véget ért egy kapcsolatom, szeretnék egy újat. Nem azért, mert kapcsolatfüggő vagyok, bár az is lehet, hanem azért mert hozzá tartozik az általam a világ rendjeként megélt valósághoz a társ.
Az eddigi életem jórész bizonytalansággal és költözésekkel telt, gyakran nem tudtam, mi lesz másnap, nem is érdekelt. Egyre inkább vágyom a rendre és az állandóságra.
Nem a Tökéletest keresem, nem is ŐT, hanem egyszerűen bárkit, akit szeretni tudok, aki elfogadja, hogy szeretem és viszontszeret.
Nagyon egyszerű feltétel, mégis borzalmasan bonyolult. Mivel szinte semmi elvárásom nincs, hamar döntök. Én viszont, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekként, alaposan feladom a leckét.
Az ágyban jó vagyok, meghallgatom a másikat, jól főzök, önálló egzisztenciával rendelkezem egyfelől, HIV pozitív, erős dohányos, csontsovány, levedző-vágott hasú, hónapról-hónapra élő, hiperaktív másfelől.
Bizonyos szempontból főnyeremény, bizonyos szempontból selejt.
Mindezt súlyosbítja, hogy mivel nincs jó és még jobb kategória, egyszerre egy emberre koncentrálok gyakorlatilag áthárítom a döntés felelősségét, míg én a kefét rágom, hogy miért nem keres, miért mindig én hívom, akar-e tőlem valamit, ő is érzi azt, amit én és így tovább.
Mert azt senki sem hiszi el, hogy az internetes csevegés alapján az idiótákat már jó érzékkel kiszűröm, az első találkozás alkalmával pedig azokat, akikkel nem tudnék együtt élni. Ebből következik, hogy számomra a második találkozás már elköteleződést jelent. A jelentkező átment a vizsgán, akár össze is költözhetünk.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy másnál nem ilyen egyszerű, de mivel már az első alkalommal minden rosszat igyekszem elmondani magamról, valóban nem rejtegetek csontvázakat a szekrényben. És hála az alacsony elvárási küszöbnek, én sem csalódok a második-harmadik-sokadik alkalommal.
Bonyolult? Nekem nem az.
A dolog aktualitása az Ember, akivel most fogok ötödször találkozni. eddig egyéb okok miatt sem zargattam, de részemről már messze készen vagyunk az együttélésre. Ő meg azt érzi, hogy alig ismer, és teljesen rátelepszem. Pedig visszafogom magam: nekem természetes lenne naponta megkérdezni, hogy telt a napja, mi volt a munkahelyén, természetes hogy este átölelem, természetes, hogy mindent megbeszélek vele. De nem teszem, mert azt érzem, hogy még korai.
Manapság mennyi idő elteltével lehet azt kimondani, hogy kedvellek, próbáljuk meg együtt?

Búcsú

Haragudtam rád. Miért most kell jönnöd, amikor már mindketten kimondtuk, hogy vége. Miért most kell jönnöd, amikor nem úgy kell együtt aludnunk, hogy előtte beszélgetni sem tudunk. Haragudtam rád, mert amikor mondhattál volna valamit, semmit sem szóltál. Haragudtam, mert továbblépnék, de lezáratlannak érzem még mindig a kapcsolatunkat.
Igen, feltűnt, hogyan akartál megcsókolni. Feltűnt az is, hogy hordod a gyűrűt, amit tőlem kaptál, mintegy eljegyzési ajándékként. Tudom és érzem, mit jelent.
Amikor hazaértem, már aludtál. Hosszan gondolkodtam, dühös voltam. Miért így, miért ismét, miért nem lépsz tovább, miért nem hagyod, hogy továbblépjek. Szerettelek volna átölelni, mint régen, hozzád bújni, de csak feküdtem mereven, az ágy szélére szorulva. Úgy éreztem, te is arra vársz, hogy megtegyem. De ez azt jelentette volna, hogy van folytatás. Lett volna lehetőséged azt mondani, hogy van, de nem tetted. Akkor pedig vége.
Reggel, mintegy véletlenül megemlítettem, hogy van még itt holmid, pulóvereid, jól jönnek télen. Megkönnyebbülést láttam rajtad, ahogy összeszedtük a holmidat. Semmiségekről beszéltünk, pedig jó lett volna néhány szót kimondani. A csöndet most én is kínosnak éreztem, így kényszeresen fecsegtem, amit könnyen lehetett a kávéra fogni. Szépen mindent elpakoltunk, kivittünk, bevásároltunk, mint két régi barát.
Mielőtt elmentél, ugyanolyan rövid, felületes csókot kaptál, mint egy barát, úgy simítottam végig a hátadon, mint egy barátnak akit bátorítok, hogy lesz ez még jobb is. Igen, vége.
Nem tudtál arról, hogy én kétségbeesetten küzdök azért, hogy legyen utódod, a helyzetet mindkettőtökkel szemben erkölcstelennek, tisztességtelennek éreztem. Neki elmondtam, hogy jössz, neked nem mondtam, itt volt. Hagytam viszont jeleket, ha kérdezni akarnál. Nem akartál. De nem beszéltünk sem érzelmekről, sem búcsúzásról, sem jövőről. Itt voltál, elmentél, jó utat.
Manó, légy boldog. Szerettelek, és szeretni foglak, de tovább nem tudok várni, nem akarok várni.

Reménytelen

CD4 415, 25,5%, vírus nincs, szifilsz negatív

Előre-hátra

Amikor beteg vagyok, sokkal jobban hiányzik valaki, aki mellettem van. Nem az ágyba hozott tea kellene, csak valaki, aki időnként megsimítja a homlokom.