Variációk sorsra és hárfára

Minden ugyanaz, de mégsem.
Kettőnek fáj, kettőnek vérzik, mégsem egyszerre dobban. Valahogy ritmuson kívül táncolunk, vagy csak más zene taktusát érezzük. Mint a néma diszkóban.
Mégis, újra és újra összeütközünk, majd folytatjuk a párhuzamos vonalat, míg a sors ismét egymáshoz csap bennünket.
Egyszer vicceltem veled a paraszimpatikáról, mára ez véres versengésnek tűnik, hagyjuk abba, már nem tetszik ez a játék.
Elég volt, fejezzük be, félek. Veled, nélküled, érted és miattad.

Transzformáció

Hogy beszéljek egy olyan emberrel, aki maga sem tudja, mit akar? Azzal kezdődött, hogy megszólított - csak messengeren, szerintem fél, hogy megharapom. Aztán rövid idő utána fejemhez vágta, hogy túl lapos, amit mondok, ő nem a felszínre kíváncsi. Elkezdtem beszélni arról, mit érzek, erre azt mondta, hogy a válaszát nem tudja kifejezni magyarul, lefordíthatatlan. Próbáltam meggyőzni, hogy elég értelmes vagyok, legalább próbálja meg, de azt mondta, most nincsenek erre órái. Aztán "ha nekem annyira fontos" (sic), akkor majd egy másik alkalommal.

Csessze meg nekem egyáltalán nem fontos. Csak azt akartam elmondani, hogy még mindig sokat jelent nekem, hogy nem akarok most más pasit az életembe, a meglévő másfél több, mint elég. Csak azt akartam elmondani, hogy bár szarul vagyok, de valóban emelt fejjel vállalom, mert ez egy tisztességes döntés következménye. Hogy nem jó a szamár, ha ló nincs. És el akartam ismételni, hogy képtelen vagyok ki-be kapcsolni az érzelmeimet.

Így viszont csak egyszerűen megírtam, hogy a magam részéről lezártnak tekintem a beszélgetést, és nincs türelmem a pikírt megjegyzésekhez. Dühös voltam, aztán szokás szerint csak szomorú. Képtelen vagyok a heves érzelmekre.

Dies Irae...

A mai nap fénypontja az volt, amikor Nellyke megkérdezte: együtt jöttek? Majd: akkor legközelebbi ellenőrzés előtt két héttel kérjenek időpontot... Akármilyen hajtás volt ma, bármennyire is korán keltem (igen, én jó kislány vagyok, bezzeg a lusta Honey), még ez tartja a lelkem. Meg a cinkos mosoly... Délután ötkor még pörögtem mint a búgócsiga, pedig olyankorra általában megadom magam a hétvégi hangulatnak és húznék haza.

A nap legsötétebb pillanatáról mégsem. Gyakorlatilag mindenki azt kérdezi, miért vagyok még vele. Mert szeretem. Még mindig, még így is.

Hétfőtől pedig Spanyolország. Ha. Ma volt egy pici szorongás bennem, olyan előérzet-féle. Meglátjuk.

Ha lesz lehetőség írok, ha nem, akkor is, csak később.

Távolságok

Olyasmi történik, ami régóta nem esett meg velem: egyedül vagyok. Még a dög sincs itt, hogy minduntalan bosszantson, tépkedje az irataimat és beleigyon a poharamba, elment a nagyiékhoz nyaralni. És amilyen szemét, két napig ki sem dugta az orrát a ruhásszekrényből, csak miután eljöttem. Még a Nagyon Finom Csemegével sem tudtam kicsalogatni, csak a Vész Esetére Való Legfinomabb Csemege láttán bújt elő, de meg sem ette, csak megszagolta. Ahogy kitettem a lábam, újra játékos kis aranybogár lett. Kurva. És már hiányzik. Egy éve először leszünk hosszabb ideig távol egymástól.

Ha már a távolságnál tartok: nem vártam díszkíséretet, rózsaszirom szőnyeget és könnyezve integető szűzlányokat, de Honey is hiányzik. (Honey, ne olvasd tovább!!!) Ő most igen jól van, pedig nekem is lettek volna terveim vele ma délutánra. Hiába, késő bánat, a meglepetéseknek megvan az a nagy hátránya, hogy sokszor az lepődik meg, aki meg akar lepni.

Drágám pedig fényévekre van. Testben és lélekben is. Úgy érzem, lassan elsodródunk egymás mellől, visszavonhatatlanul. És először a történelem folyamán nem teszek semmit. Csak szemlélelem, ahogy a trópusi napfény ellenére egyre hidegebb és hidegebb lesz. Ha legalább beszélhetnék... Beszélhetnénk... Igaz, önmagam ismételném, már nem tudnék új dolgokat mondani, minden gyötrődésem ismerheti, az egyetlen ember jelen pillanatban a világon, akivel minden vágyamat megosztottam, vagyis megosztottam volna, társaság híján csak elmondtam vagy elordítottam, attól függően, milyen körülmények között és milyen eszközökkel sikerült felhívni magamra a figyelmét. A legtöbbre nem is emlékszik. Félek az előttem álló hetektől, nem akarok bántani és nem akarom, hogy bántsanak.

Rossz

Meglehetôsen lemaradtam az írással. Ez egyfelôl a káosznak köszönhetô, másfelôl annak, hogy a kommunikáció egyéb módja jóval egyszerûbb és gyorsabb.
Ma voltam ellenôrzésen, doktorbácsi azt mondta, a vírusszámom 13 000. Ez jó hír, mert lényegesen kevesebb, mint pár hete. Rossz hír, hogy zörög a tüdôm, feltehetôleg a mértéktelen kátrányletüdôzés miatt, ismét érik egy leszokóhadjárat. A legszebb azért a három kis cicagombóc volt, amit a Lászlóban a lépcsôlejáratnál láttam. Már arra felé haladtamban láttam egy nem túl nagy termetû, sovány, fehér macsekot kisurranni, aztán amikor beléptem, egy pici fehér gombóc pislogott rám az utolsó elôtti lépcsôrôl. Természetesen anyai ösztönöm feltámadt, sürgôs simizési kényszer vett erôt rajtam, ám amikor közelebb mentem észrevettem, hogy a lépcsô alján, a fordulóban, még két pici szürke gombóc van... A fehér pedig lábacskáitól kitellô maximális sebességgel legurult hozzájuk. Szegényeknek nem sok esélyük van a túlélésre egy kórház pincéjében, elôbb-utóbb lebuknak, aztán legjobb esetben jön az Illatos út...

Lehet, hogy ettôl, lehet, hogy a magas galléros ing miatt (khm, Honey), lehet, hogy a koránkeléstôl, de egy kicsit árvának érzem most magam... Olyan igazi, mindenbôlelegemvan feeling. Legszivesebben hazamennék, a fejemre húznám a takarót és nem mozdulnék. Persze a gályának haladnia kell, ehej uhnyem, ehej uhnyem, így erre nem sok esélyt látok. Kezdem elveszíteni az összes csatát, szeretném, ha pár hónap eltûne az életbôl.

Szavak

Nagyon jó nekem, mindenki szeret. Ez nem panaszkodás akar lenni, csak ténymegállapítás. Még azok is szeretnek, akik azt gondolják, hogy nem, mert nagyképû, modoros, sunyi dög vagyok, aki lenézi a másikat, teljesen eltelt önmagával, aki azt érdemelné, hogy valaki jól lerugdalja a veséjét és megeggyelje a fogait, de legalább átszabja a fizimiskáját.
Tegnap nem írtam, mert nagyobb mennyiségû hó szakadt a nyakamba a vártnál, emellett lehetôségem volt az élô beszédre (hajaj, jön a telefonszámla) is. Nem merek beszélgetést mondani, mert általában én beszélek és a másik fél hallgat. Anno ezért sértôdtem meg a BAT-ra, ahová jelentkeztem egy bizonyos állásra. A meg nem nevezendô személyzeti tanácsadó cég pedig rövidesen küldött egy Hubbard-féle tesztet, hogy majd ez alapján felmérik, egyáltalán alkalmas vagyok-e a megpályázott pozícióra. Én kis naív kitöltöttem, visszaküldtem. Aztán elkezdtem nyomozni, ki is az a bizonyos apró betûs úr a lap alján, megtaláltam a tesztet, sôt, annak az automata értékelôs változatát is a neten, így gyorsan leellenôriztem, vajon mi mindent állapíthatnak meg rólam. A legsúlyosabb hiánnyosságaim a kommunikációra való képtelenségem és az erôsen antiszociális magatartásom voltak. Én. Nekem. Ezek után elôször a megbízót akartam hívni, aztán a tanácsadó céget, aztán hagytam a búsba az egészet, nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol egy bizonyos vallás iránti elkötelezettség alapján állapítják meg a szakmai alkalmasságot vagy mérik a teljesítményt. Azért késôbb gonoszkodtam egy kicsit az egyik misszionáriusukkal, aki egy bevásárlóközpontban a kis kütyüvel gyôzködte a jónépet arról, hogy az egyedüli kiút a mindennapi stresszbôl csak és kizárólag az ott kapható remekmûvek és a mögötte álló életmód-tanácsadás lehet. Kis kütyü kézbe, streszes szituációra tessék gondolni, mutató kilendül. Itt lép a képbe a sok évi autopszichogén tréningem, mutatót felengedtem, szépen visszaengedtem, fel, vissza. Aztán közöltem, megvan a saját módszerem a feszültség kezelésére és levezetésére, de éppen szabadalmazás alatt van, ezért nem beszélhetek róla. A kis mutató pedig nem hazudhatott, valóban, szemmel láthatóan tudtam kezelni az életemben jelenlévô problémákat. Arról nem világosítottam fel a kislányt, hogy minden bioelektromosságot mérô készülék becsapható, csak egy kis koncentráció kell hozzá. Nemtelen és gyerekes volt, bosszúnak nem is nevezhetô, de aki hülye, megérdemli. Lehet, hogy tényleg antiszociális vagyok. A beszélôkém viszont naggyon jó. Erre tanú szegény Honey, akirôl még mindig keveset tudok, de nem azért, mert nem beszélne, hanem minden két milliszekundumnál hosszabb szünet esetén beléfojtottam a szót és magamról beszéltem. Persze csak szép és jó dolgokat. Csoda, hogy egyszer-kétszer szóhoz tudott jutni, és tovább jutott az elsô tagmondatnál. Lehet, hogy ezért menkült el? Persze azóta drága párom is megint szeret, pontosabban míg korábban idôszakok voltak a hideglangyosmeleg fokozatokkal, most egyszer szeret, egyszer féltékeny, egyszer elfoglalt, máskor nem lehet lepattintani, de míg régebben ezek az idôszakok napokig-hetekig tartottak, most már egyetlen napon belül változik minden. Én pedig folyamatosan küzdök a szegényes emberi kommunikációs eszközzel, a nyelvvel, mert szeretném megfogalmazni, mi is az, ami történik, de olyan módon, ahogy azt érzem és pontosnak vélem. Erre pedig nem találok szavakat, mert minden alkalmasnak tûnô kifejezés degradálja az egyik vagy a másik felet, sértô vagy bántó, de mindenek felett pontatlan. Most sajnálom, hogy nem vagyok egy képzômûvész alkat, mert esetleg más, nem nyelvi eszközökkel meg lehetne valamilyen módon fogni a dolgot. Az is lehet, hogy nem, és olyan lenne, mint az a szobor, amit egy ifjú és magát nagyon jól menedzselô mûvészpalánta készített, amirôl mindenki azt hitte, hogy egy kéttonás fotel, pedig nem az akart lenni. Most én is így vagyok a szavakkal, leírnám, amit gondolok, de nem azt értenétek belôle, amit szeretnék, hogy értsetek. Így maradnak a felületes benyomások. Mintha egy idegen országban, ismeretlen nyelven kellene elôadást tartanom a relativitáselméletrôl, azzal az apró különbséggel, hogy mind a ketten, akik olvasnak, elméletileg ugyanazt a nyelvet beszélik, amit én. Ha már itt tartunk, ez a kedvenc vesszôparipám: azt mondani, amit gondolok, mégpedig pontosan, a félreértés lehetôsége nélkül, kivéve ha a szándékom a félreérthetôség, vagyis a két- és többértelmûség. Egyenes következmény lenne, hogy lassan és megfontoltan beszéljek, de nem, írásban és szóban egyaránt hadarok, tehát kedves két olvasóm, tessék gyorsabban követni a sorokat, úgy jobban fog hasonlítani arra, amit mûvelni szoktam társalgás szintjén. Mivel itt nincs lehetôségetek közbeszólni, még talán gördülékenyebben is megy. Most tehát gyakorlatilag ismét a semmirôl írtam, vagy mégsem. Mint Pinokkió az új Shrek film elôzetesében. Rájöttem, hogy én, aki eddig rejtôzködtem, befelé és magamnak éltem, hirtelen kifoordultam magamból, megosztom másokkal az érzéseimet és gondolataimat, igaz, még mindig alaposan megszûrve, és törôdni kezdek másokkal. Ez is egyfajta fejlôdés, aminek a katalizátora, nem pedig az oka Honey megjelenése. Azt azért erôsen túlzás lenne állítani, hogy egy épelméjû, egyszerû ember osztja meg életét másokkal, aki be karja bizonyítani, hogy a HIV nem vágja ketté egy ember addigi szokásait. A fertôzésem volt anno az egyik változást elôidézô ok, addig a téma agnosztikusa voltam, most inkább mérsékelt hívôként definiálnám magam. Egyszerûen mesélek magamról mindent, válogatás nélkül, nincs szempont, mert pillanatnyilag egy csomó mindent be kell pótolnom, az önként vállalt bezártságban töltött évek miatt. És bôszen keresem a szavakat, amelyek gyakran kimondhatatlanok, várom a lehetôséget, amikor valaki végre kitalál egy olyan eszközt, ami emóciókat és intuíciókat tesz érzékelhetôvé és átadhatóvá. Jobb lenne, ha addig csendben maradnék.

Suttogások

Nem egyszerű az élet, vannak dolgok, amelyekről még úgy is nehéz beszélni, ha senki sem hallja. A drágám régen tervezett blogját elkezdtem és közben olyan érzésem volt, mintha vele beszélnék, ezért éppen olyan óvatosan és körültekintően fogalmaztam, mintha azonnal olvasná. Nehéz szülés lesz, talán nincs is értelme, de valamiféle bizarr belső kényszer hatására igyekszem egyensúlyt termteni közte és Honey között. Telefon az egyiknek, telefon a másiknak is, üzenet az egyiknek, üzenet a másiknak is, kedvesség az egyikkel, kedvesség a másikkal is, immár pedig blog az egyiknek, blog a másiknak is. Persze amíg jelen állapot tart, nem tudok egyenlő esélyeket biztosítani. Drágám blogja, pedig nem annak szánom, kicsit olyan, mintha búcsú lenne, magyarázat, mi miért történt, történik.
Ha eddig csak hajlamom volt a skizofréniára - hivatalos vélemény -, akkor most magam is igyekszem kettétépni a lelkem.
Közben azt is megtettem, amit már régen kellett volna: két és fél éve vagyok pozitív, de még mindig nem vagyok tisztában azzal, mi mindennel jár ez a fajta élet. Könnyű nekem, eddig teljesen tünetmentes voltam, még a nátha is jobban elkerült, mint régebben, az első telemen meg sem fáztam, pedig korábban októbertől áprilisig sebesre fújtam az orrom. Átböngésztem a többiek blogjait, ami azt illeti, kicsit beparáztam, jobb későn, mint soha. Újabb adalék a kóros soványságom miatti aggodalomhoz - mi lesz, ha mellékhatásként lefogyok? És miből? Eddigi tapasztalataim szerint ha fogyok, gajjra megy az immunrendszerem, mint akkor, amikor megfertőződtem. Mi van, ha a gyógyszer várható mellékhatásaként elkezdek fogyni? Kemény küzdelem lesz... A szteroidoktól, tesztoszterontól pedig amúgy sem hízok, már kipróbáltam. Érdekes módon ez a mellékhatás izgat a legjobban, a többit tudnám kezelni. Lehet, hogy itt is a ló túlsó oldalára kerülök, eddig nem érdekelt a téma, most pedig csak ezzel fogok foglalkozni? Lehet, hogy nem is annyra lenne rossz, végre egy motiváció a leszokáshoz, bár sovány vigasz, a bagót abbahagyva sem híztam el anno. Mondjuk leszokok a dohányzásról, elkezdek sportolni, napi ötször enni, még van kreatinom, aminosavaim a legutóbbi kúrámból visszamaradt készlet. Felszedem azt a bizonyos hiányzó tizenöt kilót, és máris lesz mit leadnom. Álmodik a nyomor.
És járok közben iskolába, dolgozok, edzek és búcsút intek Honey-nak is meg a drágámnak is, mert időm az már nem nagyon lesz rájuk.
Szegény Honey, biztos kiakad, ha meglát: amúgy sem klasszikus arcélű fejemet reggel kezelésbe vette a fodrász, aztán a végeredményt látva azzal vigasztalt, hogy pár hét alatt kinő. Pedig ma sikerült erőt venni magamon, időben felkeltem, kicsit takarítottam, elkezdtem egyetlen barátomnak főzni és nem tapadtam le a tévé előtt. A korábban jellemző állandó vadászattól elment a kedvem, hála annak, hogy még nekem is túl sok a nyüzsgés a saját életemben. A bűbájdobozról való leszokás lenne a legnagyobb fegyvertény, mivel gyakran vagyok egyedül, majdnem a legjobb társam lett, időnként nem lehet kicsavarni a kezemből a távirányítót, válogatás nélkül nézek mesét, dokumentumfilmet és szappanoperát. Most új heppem a blogírás, de még nem űbereli a tévét, az olvasás már régen nem, egyedül a szex volt és most is az egyetlen valós konkurrencia, csak hát, több nap mint kolbász, amit a szegény ember vízzel főz. Magányosan nem az igazi. Jobb szeretem a csapatjátékot. Az is igaz, ha csendesebb és értelmesebb elfoglaltságot választanék a tévétől, még inkább magamba fordulnék, a legszórakoztatób könyvnek is megvan az a nagy hátránya, hogy engedi az ember képzeletét, gondolatait szárnyalni, asszociációkra és azonosulásra késztet. Az általam nézett műsorok nagy részénél pedig csak néznem kell kifelé a fejemből, kívülállóként követni a nem túl szellemes és kiszámíthatatlan fordulatokban nem igen bővelkedő cselekményt. A legjobb szórakozásom az, hogy a dramaturgiai hibákat ixelgetem.
Azért megfordult a fejemben, hogy bár nem túl kellemes, de éppen egy alapos életmegváltozás közepén tartok, lehet, hogy ezért nem a tegnapon és a holnapon rágódom, hanem csak és kizárólag az adott pillanatot boncolgatom. Ami most történik, valamilyen egyelőre ismeretlen okból fontosnak tűnik, kezdetnek, újnak és megfoghatatlannak, mint egy újonnan vásárolt kötet valamelyik sagából, ahol ismerősek a szereplők, de nem tudjuk, ki lesz a főszereplő, mi fog történni és miért.

Nagymosás

A ma esti ereszdelahajamat elôtt még van annyi idôm, hogy azért írjak egy keveset, már semmit sem tudok, de szerintem azért Honey legalább kíváncsi arra, mi minden történik bennem.
A tegnapi igen hosszú beszélgetés jó volt, mert kimondtunk bizonyos dolgokat, amelyeket ki kellett mondani és megállapodtunk abban, hogy mit nem mondunk ki. Persze azért mulatságos így, zsombékról zsombékra ugrálni, olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akiknek megtiltanak valamit, ezért annál jobban vágyakoznak rá. Vétlen témáink is újra meg újra tiltott területre tévedtek.
Volt egy másik üzenetváltásom is, ami néhány dolgon elgondolkodtatott. Hála annak, hogy Honey, közös megegyezéssel, összekapcsolt bennünket, a kezdeti üzenôfal-jelleg megszûnt, immár bárki látja, mit gondolunk és érzünk, persze ne írjon blogot az, aki nem számít erre. Mégis, ebben a történetben azért több szereplô van, akinek a véleményét nem képviseli senki. Nem mintha tartanék attól, hogy bárki elítél, az egész történet vérmérséklettôl függôen lehet romantikus vagy erkölcstelen, lehet a mikistitkunk, bármi, ami az emberi elme zegzugaiban megfordulhat. Mégis, ott az a bizonyos harmadik. Nem tartom magamat, és horribile dictu, olvasóimat egy erkölcsi remekmûnek, a keresztény értékek tükrének, hiszen egy bizonyos kör, beleértve magamat is, jó esetben nem az lenne, ami, ha megfelelne bizonyos szép, de tapasztalataim szerint szinte elérhetetlen eszményképeknek. Korábban sohasem tartottam magam a polyamory mozgalom zászlóvivôjének, de egyre inkább hajlok arra a megállapításra, hogy lehet osztatlanul több embert szeretni. Persze nekem könnyû, nincs háromszög, csak egy egyenes, melyen két végén és a közepén van a személyt jelölô pont. Az egyik végpont ismert, a másik talán nem, és nem is lesz ezen oldalakon. Ezen a ponton ébredt fel régen alvó lelkiismeretem, mert mi van akkor, ha jóakaróm beavatja a vétlen és tudatlan, tehát boldog drágámat. Kissé prematur állapotban, de bekövetkezik az, amit a másik két fél elhamarkodottnak tart. Igaz, ebben a pletyka-, és rosszindulatmentes világban ilyen nem fodulhat elô, kár is ezen spirázni. A társadalom ama jól diverzifikálható szegmenséhez tartozó kisebbség, melynek jómagam is tagja vagyok, ilyen szörnyûségekre képtelen, alapvetô, természetébôl fakadó kényszerítô erôivel ellentétes lenne.
Ebbôl kifolyólag elhatároztam, hogy még idôben elkezdek egy harmadik oldalt, ahol szépen leírok mindent, amit a drágámnak elmondanék. Mindent a szekrényekben porosodó csonvázakról és a padláson kísértô szellemekrôl, mindent amit érzek. Biztosan nem fogja addig olvasni, amíg már minden mindegy nem lesz, de legalább meglesz az a halvány elégtételem, hogy a nehezen kimondható és megfogalmazható dolgokat leírtam, egyszer, valamikor a nagyon távoli jövôben majd el tudja olvasni, ha abban nem is reménykedem, hogy megérti. Attól ô sokkal kétpólusúbban látja a világot.
Ennek nem sok értelme lesz, de ki tudja. talán megadhatom neki a magyarázathoz való jogot. Mert szeretem, mert nem akarom/tudom elhagyni. Most. Itt. Ezt muszály volt leírni.
És itt van Honey, a szép deli vitéz, a hôs lovag, aki mindebbe a kulimászba belecsöppent, akinek drágámhoz hasonlóan nagy szíve amúgy is terebélyes gondjai ellenére mindezt befogadta. Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy választanom kellene, még akkor sem, ha megboldogult erkölcsöm kísértete azt sikítja a fülembe minden alkalommal, amikor valamelyikôjükkel beszélek, akár csak valamelyikôjükre gondolok.

Nem vagyok UFO!

Úgy tûnik, ma romantikus hangulatba kerültem, reggel óta a hétvége reményteli eseményei járnak az eszemben, már megint. pedig ma sem volt egy egyszerû nap, délelôtt egy sor után fel kellett adnom az írást, mert egymás szavába vágva csörögtek a telefonok és rekordgyorsasággal érkeztek válaszok rég elfelejtett kérdésekre. Új megközelítésemnek köszönhetôen nem aggódok, csak megpróbálok csendesen örülni. Lehet, hogy ismét csak a hold miatt, de úgy tûnik, Honey sem ússza meg némi emocionális túlcsordulás nélkül. Igen, megálltam, erôs voltam és egy szót sem szóltam a nyálról.
Persze lehet, hogy a jó napkezdésnek is köszönhetô, igaz, korán keltem de a három vodka-tonik után jól aludtam (politoxikomán vagyok), és ráadásul kora reggel két rendkívül kedves nô csak velem foglalkozott. Két hét múlva eredmény. Ôszintén és férfiasan bevallom, eddig nem nagyon törôdtem vel, nincs gond, nem kell gyógyszer, többet nem kell tudom. Honey és az azóta talált sorstásak javaslatara ígérem, komolyabban veszem (üdv mindenkinek). Excell táblát azért nem fogok vezetni, ha eddig nem volt hatással az életemre, akkor ezután sem lényeges. Na ez így nem igaz, mert ennek köszönhetem Honey-t, enélkül valószínüleg soha nem ismerkedünk meg. Ahogy Hugi tanácsolta, de magam is érzem: ez egy ajándék az életben, megpróbálom egyszerûen elfogadni és örülni neki. Nincs lelkizés és nincs "mi lett volna ha" féle gondolatfüzér.
Másfelôl az állapotom némileg használható információkat jelenthet mások számára. Itt azért meg kell jegyeznem (utalnék jé blogjára, ahol valaki azt boncolgatja, ufók elkaphatják-e), hogy rövid és korántsem átfogó piackutatásom alapján nálam természetesen ez is máshogy mûködik és jelentkezik, legalábbis ebben a fázisban. Vagy csak annyira vájkáló üzzemmódban vagyok már néhány éve (34.5), hogy egyszerûen nem tûnnek fel olyan fiziológiai elváltozások, olyan tünetek, amelyek mások számára intô jelként jelentkeztek. Igen, tudom, Hugi is mindig azt mondja, különleges vagyok. Tudom, sôt szerény és szép is vagyok, és okos, meg intelligens, és qrva jó az ágyban. A cikkben szereplô állítások valóságtartalmáért a kiadó semminemû felelôsséget nem tud vállalni. Ahogy már írtam, nem, nem vagyok ufó. Vagy mégis? Morg hívja Orsont, Orson jelentkezz! Iti haza.

Hétfô/Szerda

Szép az élet pamparam, szép az élet pamparam, pamparam, pamparam pamparam - mondta a nyuszika a síneken, ígérem, nem fogok vicceket írni. Azt mondják, a tett halála az okoskodás. Ezen logika szerint a vicc halála az, ha én interpretálom. Nem hittem volna, hogy ennyire boldog leszek attól, hogy dolgozok ma. Persze ehhez hozzájön a tegnapi kellemes telefonok sorozata, a jó alvás a tiszta ágynemûben, a reggeli dugó, a napsütés és a telihold is.
Túl szép lenne, ha olyan lendülettel tudnék írni, ahogy elkezdtem, de reggel óta nincs megállás, így második nekifutás. Késôbb. Este,

Szenvedélyek

A tegnapi takarítás projekt természetesen átcsúszott a mai napba, kis eséllyel majd holnap megcsinálja más. Úgy látszik, a szenvedélyesség nem mindenre terjed ki. Volt egy film ahol a főhős (Kuki) húga mindent szenvedéllyel csinált, egy jelenetben, miután az édességek helyett átszoktatták a zöldségekre, egy kis csővel felszippantotta az orrába a zöldborsót, aztán megjelent az elragadtatás az arcán. Zseniális és groteszk jelenet volt, annak idején hajlamos voltam azt hinni, hogy én ugyanígy állok az élethez, ugyanilyen szenvedéllyel és extázissal, most rá kell döbbennem, távol állok én ettől. Védem a magam kis nyugalmas, semmittevő életét, ahol két szalmaszálat sem teszek keresztbe. Ezt a négy napot elmélkedésre és tisztulásra szántam, de leszámítva(?) a sorokat, semmi maradandót nem alkottam. Honey legalább értelmesen töltötte az idejét, habár rettenetesen fáradtnak tűnik. Irigylem a munkamániáját, számomra a munka mindig a munkaidő kezdetétől annak végéig tart, ugyanígy a magánélet munkaidő végénél kezdődik. Talán ezért voltam annyira besózva az elmúlt hetekben, mert ez a természetes életritmusom felborult. Másfelől megismerkedtem egy csomó különös figurával, beszélgettem egy sor érdekes emberrel, szóval, valamit csak nyertem. Most kicsit fáradt és éhes vagyok, állandó várakozásban, de még most sem vagyok képes feladni a vizsgálódást, mit, miért, hogyan. Szerintem ez már betegség, értelmetlen és hatástalan, hiszen sehonnan sehová jutok, megoldást nem keresek és nem találok, csak a pillanatnyi lelkiállapot krónikáját vezetem. Előbb-utóbb elolvassa egy agyturkász, aztán majd jól bezárnak mint társadalomra és önmagára abszolut közveszélytelen alakot. Persze milliónyi hozzám hasonló ernyedt alak kóricál a nagyvilágban, de ők legalább nem vájkálnak saját mindennapjaikban. Mint egy japán filmdráma, ahol a főhős szembesül az örök feladattal: nem elég a jót látni, tenni kell. A tetthez pedig elhatározás és akarat szükségeltetik. Főhősünk pedig nem találja ezt az erőt, így csak nézi, ahogy világa lassan a semmibe enyészik körülötte, ő pedig egyre csak azt kérdezi: miért? Nem látja át, ha ő megtenné azt a keveset, ami a kötelessége, amitől jobb emberré vállhatna, az egész mindenség átalakulna és megmaradna. Így csak a bukás marad meg. (copyright by me)
Persze az én tespedésem nem okoz világméretű katasztrófát, még csak a saját világom sem omlik össze, hiszen a restség az egyik alappillére. Hazugságok és bűnök alkotta szövedék, önmagam és mások becsapása, szándékosan és akaratlanul, mert a hazugság mint a rák, terjed, osztódik, saját életet él.
Még a szenvedélyeim sem őszinték, a játékban az újdonság, a könyvben az izgalom, a szexben a kielégülés/kielégítés kettőssége, a dohányzásban pedig a megadás, ami vonz. Ha hiányzik a fő összetevő, eldobom a szenvedélyt, keresek másikat. Elkezdek egy új játékot, hajnalokig, napról napra, míg el nem érem a teltség érzését, amikor már nem új, nem kihívó, akkor abbahagyom és évekig nem érdekel a játék. Elkezdek olvasni, falom a könyveket napról napra, hétről hétre, aztán megcsömörlök, és bár megveszem az újakat, fel sem ütöm. Megtörtént az aktus, mindkét fél kielégült, mosolygok és aludnék, nem kell nekem hosszas összebújás, udvarias búcsúbeszéd, szia, ennyi volt, kösz, felejtsük el egymást. Néhány napig vagy hétig nincs szükségem rád. A dohányzás legalább annyiban őszinte szenvedély, hogy a nikotinhiány, mint fiziológiai jelenség valós. Álltatom magam, hogy könnyedén abba tudnám hagyni, de nincs miért, napi rituálévá vállt, nincs motiváció, amiért abba kellene hagynom, az egészség és hasonló szép szövegek nem hatnak meg. De elszívtam a cigit, más köt le, érdekes módon órákon át elvagyok, nem nézem az órát, mint a munkahelyemen, hogy hoppá, idő van, cigiszünet.
Korábban azt írtam, hogy nem kötődök anyagi dolgokhoz, sajnos azt kell látnom, hogy egy valamire való szenvedélyem sincs. Egyszer, egy állás-stresszinterjún azt mondta rám a nem túl kedves hölgy, hogy nem érthetek semmihez, mert túl sok mindennel foglalkozok. Akkor ezen kiakadtam, de valószínűleg igaza volt. Akit minden érdekel, azt semmi sem érdekli. Ez vagyok én.
Azért néhány dolgo érdekel, a holnap utáni vizsgálat eredménye például. Annak idején két évet adtam magamnak, de az már lejárt, bőszen várni fogom az eredményt. Persze az semmit sem fog megváltoztatni, de mint oly sok mindenben, ebben is meglehetősen hiányos a tudásom, így majd megkérdezem újdonsült kedves barátaimat, mi is az, amiben vagyok és merre tart.
Egyébként ez a módszerem: ha valamit nem tudsz, akkor sziklaszilárdan védem a saját igazamat, véleményemet. Ha tudsz valamit, akkor megtanulom tőled és másoknál már szakértőként osztom az igét. Idegesítő? Hajaj, de még mennyire. Érdekel? Nem.

Szombat esti láz

Mielőtt nekilátok a szép hosszú hétvégés programsorozatnak, amelynek része a vasam szétkapása, gondoltam, nem hagyom Honeyt olvasnivaló nélkül (úgyis csak hétfőn fogja olvasni). A korán kelés ma is sikerült, a bevásárlás kevésbé, természetesen minden eszembe jutott, amit kedvezményesen akartam megvenni a bónuszomra, csak éppen a nagytakarítás leginkább használható vegyszerei nem. Még csodálkoztam is a kasszánál, hogy olyan keveset fizettem. Ez az első olyan honeymentes hétvégém, amikor elmehetnék rosszalkodni, de erős kétségeim vannak, hogy kell-e az nekem. Nem prüdéria vagy erkölcsi megfontolások, egyszerűen a nagy zűrzavarban még ezt sem tudom. Korábban hasonló hétvégéken már vagy fix programom volt, vagy reggel óta a neten lógtam és vadásztam, az végképp nem jutott eszembe, hogy esetleg szétkapjam a számítógépem, mert akkor oda a vadászmező. Nem, Honey, nem leszek monogám, legalábbis szándékosan nem, és te se légy, próbáld jól érezni magad, minél jobban érzed magad, nekem annál jobb. Ha nem akarod, akkor is megmagyarázom. Drágám fejébe az elmúlt tíz évben nem sikerült belevernem, hogy van különbség szex és szerelem között, a kettő nem zárja ki egymást de nem is feltételezi egyik megléte a másik jelenlétét. Persze szükségeltetik a szexhez is vonzalom, egyébként elhányod magad, bár van, aki erre gerjed. A szex alapvetően biológiai igények kielégítése, meglehetősen élvezetes és addiktív módon, kellemes fogyókúra és jó edzésterv, első osztályú stresszoldó, ha orvos lennék, mindenkinek felírnám. Viszont alapesetben ennyi és nem több. Bonyolítja a helyzetet, ha szereted a szexpartnert, viszont a kárpótlás a gubancokért az összebújás intimitása, a jóleső hosszú csókok, a másik arcán megjelenő gyönyör ragyogása. Érdekes, ha egy "szimpla" szexpartnerrel egyszerűen szexelünk, ezek a dolgok zavarnak, alig várom, hogy abbahagyja vagy csupán funkcionális okokból, előjátékként csinálom. Egy szeretett ember mellé jó odbújni szex előtt-alatt-után, egy szexpartnerrel vége, öltözés, aztán csá. Lehet, hogy itt rontottuk el, Honey. Nem kellett volna összebújva feküdni az ágyban és megtörni a szokásaimat, miszerint szexpartnerrel nem alszok. Lehet, hogy ami köztünk kialakult egy betegség, ami alvással terjed. Erről jut eszembe, még a kezdeti magam-sem-értem állapotban arra gondoltam, hogy csak én spirázom túl a dolgot, de úgy tűnik, hogy a.) te is ugyanúgy belekreültél a mókuskerékbe; b.) átragadt rád a lelkesedésem, és mire észbekaptál, te is a mókuskerékben rohangáltál.
Még jó, hogy csak figyelmeztetni akartalak, hogy ha két napig nem írok, az nem azt jelenti, hogy elgázolt egy néni a járókeretével, nem is azt, hogy olyan háromnapos partyt találtam, hogy szétszívott agyam nem tudott magához térni, hanem hogy olyan sikeresen megjavítottam roskadozó számítógépemet, hogy semmi sem működik, a szerelő meg hosszúhétvégézik, tehát legközelebb a munkahelyemről írok, szerdán.
P.S.: Érezd jól magad. Ismersz, milyen perverz vagyok, ha jól sikerült, már a részletek elmesélésével is feizgathatsz! Keserű méz?

Zsongás

F..ck the market share, mert különbözô platfomokon különbözô módon vagy mértékben tudok írni és szerkeszteni, emellett az egységes betûkép sem igazán stimmel, attól függôen, hogy hol írtam az anyagot. Szabvány természetesen nem létezik, mert akkor oda lenne a kizárólagosság. Errôl ennyit.
Ismét visszatérve a racionalitás biztos talajára rá kellett jönnöm, hogy Honey nem álompasi. Na jó, nem is rémálompasi. Legalábbis ami külsô jegyeit illeti, mert ha átgondolom milyen karakter az, amire biztosan begerjedek, akkor hiányzik róla kb. 20 kiló izom és túl hosszú a haja, nem elég szôrös a melle és a combja, ráadásul nem hord szegecses bôrszerkót sem. Na jó, én sem vagyok az a matyóhímzés, erôs szélben jól hallhatóan zörögnek a csontjaim, arcomon hagyott egy-két barázdát a kor és a nikotin, az orrom pedig krumpliszedésrôl maradt vissza, de mégis. Miért nézem izgatottan, hogy mikor ír már? Az biztos, hogy jól festenénk egyforma öltönyben a malagai anyakönyvezetô elôtt, ez azonban nem szempont.
Mi lenne, ha a várakozással eltöltött években mindketten átformálnánk magunkat, az lenne az igazi testépítés. Én még szakállbeültetésre is elmegyek, ha arra gerjed. Pár év múlva pedig ott lesz két izmos (éljenek a szteroidok), magas, jóképû (ismer valaki egy jó plasztikai sebészt?), szexisen deres halántékú muksó, kéz a kézben, porcelánfehér tökéletes mosollyal (fogász is kell) ragyog az éjszakai élet egén. Mi leszünk a budapesti Peak Twins.
Humor Haroldot sürgôsen ki kell köpni, a szép idô és a madárcsicsergés, no meg az iménti telefon teljesen összegabalyította a hormonháztartásomat.

Pedig én nem olyan lány vagyok...

Lassan elcsitulnak a hullámok, most még idôm is van, igaz, ennek a böjtje késôbb lesz meg. Egyszerûen megdöglött a szerver, jönnek a mélek, küldeném a munkát, csak azért nincs parasztlázadás, mert legalább a net mûködik. Illetékes elvtárs pedig csak késôbb tud jönni. Hurrá. Azért irigylem Honey-t, jó lehet olyan helyen dolgozni, ahol nem vagy székhez kötve, legalábbis nem állandóan. Egyszer majd jól elbeszélgetünk arról, mit is csinál (add a listához, Honey). Egy kicsit perverz az egész: egymásnak írunk, egymás mellett, lehet, hogy egyszerûbb lenne levelezni. Azt azonban mindketten tisztáztuk az elején, hogy nem vagyunk nagy levélírók... miben más publikusan megbeszélni az álmainkat? Lehet, hogy a környezet teszi érdekessé, lehet, hogy csak egyszerû exhibicionizmus, lehet, hogy a kötelezô lépések miatt van, hiszen úgy kell fogalmaznunk, hogy a másik értse (elsô alkalommal az életemben félreértéstôl nem tartok), de csak és kizárólag a címzett tudja, milyen üzenet van elrejtve a sorok között.
Nem akarom Honey idegeit borzolni legújabb parapszichotikus (sic) felfedezéseimmel, így azzal a témával leállok (még egy pont az egyre hosszabb listán).
Persze a két fél összeállítva sokkal informatívabb lenne.
Közben hívtam a drága nôvérkéket, olyan természetességgel kaptam meg újra az idôpontot, ami felveti bennem a sejtést, hogy nem csak az én agyam ilyen rosta. Természetesen a tippem most sem jött volna be, egy-null a lelkiismeret javára.
Tegnap az angol verzió írása közben nagy felfedezést tettem: igaz, hogy tízéves korom óta dolgozom, de gyakorlatilag két rövid idôszakot leszámítva soha nem a megélhetésért kellet pénzt keresnem. Mindig volt mellettem valaki, aki ha rosszul mentek a dolgaim, szó nélkül segített. Lehet, hogy ennek köszönhetô, hogy nem kötôdök anyagiakhoz és ezért élek az alapvetôen materiális és racionális beállítottságom ellenére inkább belsô keresésben. Maga a tény, hogy erre most döbbentem rá, felveti a gyanút, hogy még önmagam elôtt is vannak fehér területek az életemben. A hiúságom porban hever, nagyfokú önismeretemre és önuralmamra voltam a legbüszkébb. Nem akartam a csitrirôl beszélni, miután Honey is a bôrébe bújt, de a tény, hogy elôkerült az életemben, számomra is új fejlemény és erôsen megkérdôjelezi az önuralmam szilárdságát. Ki vagyok, honnan jöttem (nem, nem vagyok ufo!), mit akarok az élettôl? Eddig azt hittem, tudom.
Az sem túl szép, hogy drágám különbözô módszerekkel történô eliminálása jár az eszemben. El tudod képzelni, milyen érzés ott ülni valaki mellett az autóban, kétszázzal az autópályán, és azt kívánni, hogy tekeredjünk fel a szalagkorlátra? Mert nekem ez járt az eszemben. Azt mondtam, hogy döntést hoztam, minden marad a jelenlegi állapotban, de határozottan és erôvel kell visszafognom magam, hogy ne bántsam a drágámat. Mert nem érdemel bántást. Milyen egyszerû lenne az élet, ha egy rongy ember lenne... Persze akkor nem élnék vele. Vagy ha mégis, akkor esélyem sem lett volna egy Honey volumenû pasival találkozni. Vagy a találkozást nem követte volna másik. Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

Boldog szomorú dal

Fantasztikus dolog órákon át semmirôl írni. Kicsiny lelkem kicsiny szárnyalása hátha érdekel bárkit. A komolyabb dolgokat - még - nem akarom leírni, a kevésbé komolyak pedig semmitmondóak. Vagy csak úgy tûnik. Az idô is felhôs, hideg, Honey, hozd vissza a tavasznyarat!
Ciki, de elfelejtettem, melyik napon megyek böködésre. Egyszer már mentem rosszkor, csak néztek rám, aztán került egy idôpont azonnalra (hogy ez hétfôn miért nem jutott eszembe!), ha már ott vagyok. Pirultam rendesen, de megkaptam, ami járt. Majd jól fel kell hívnia drága hölgyeket, az is ciki lesz, de telefonban nem látszik a pirulás.
Érdekes volt az elején: úgy bántak velem, mintha bármikor kiugornék az ablakon (ezért vannak a földszinten?) vagy szíven szúrnám magam egy injekciós tûvel. Kedvesek, figyelmesek, együttérzôk. Legutóbb, amikor ellenôrzés volt, Doktorbácsi megkérdezte, hogy vagyok. Udvariasan mondtam, hogy köszönöm, jól. Erre megkérdezte, hogy miért. Na, elsô alkalommal az utóbbi két évben, akkor megijedtem. Mi okom lenne rosszul lenni? Mindenem megvan, van családom, drágám, Dögöm, Honey, autó és (majdnem üres) bankszámla, mindig van két italra pénzem, mindig van két tányér ételem, ha meghalok, megsiratnak. Kell ettôl több?
Igen, jó lenne, ha a teret és az idôt az akaratom hajlítaná, a valóság vágyaim szerint alakulna, de nem így van. Jó lenne, ha az eszem és a szívem egyszer kibékülne, de erre sincs sok esély. Marad a szokásos félmegoldás és a fej folyamatos falbaverése, hogy miért kell nekem gondolkodnom, miért nem lehetek egyszerûen boldog, miért akarok mindig többet és jobbat.

Újabb nap

Az a bizonytalanság van bennem, hogy a pókfonál másik végén tudom, hogy mi történik. Lehet, hogy csak azért, mert keveset aludtam, az is lehet, hogy egyszerûen belekerültem egy túlmisztifikált-túlködösített gondolati hurokba és most nem tudok kiszabadulni. Csak a játék kedvéért: Honey tegnap, érkezés után, mire elhelyezkedett, odaért, bár feltett szándéka volt, mégsem olvasta el azt, amit írtam, tehát a tegnapi kérdéseire ma kapja meg a választ. Reggel ettôl ingerült volt, mert nem engedték rögtön gép közelébe, üdvözölték, kérdezték, aztán meg azért, hogy ott van és nem itt. Amúgy meg a feje búbja sem látszik ki a munkából.
Ismétlem, ez játék.
Ha minden igaz, most egy darabig nincs állandó olvasóm.
Gondoltam arra is, hogy esetleg nem egy gondolat-naplót írok, hanem a tényeket rögzítem: felkeltem, megetettem Dögöt, rutinbunkó stílusban eljöttem dolgozni, hazamegyek, eszek, alszok. Azt hiszem, túl siralmas lenne. Annyira nem érdekes az életem. Annyira depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek. Vagy csak aludnom kéne.

Búcsú

Különös érzések mozgolódnak bennem. Az elalvás/ébredés határmezsgyéjén mintha bennem lett volna. Nem úgy, ahogy gondolsz valamire, nem úgy, ahogy az anya érzi a gyermekét még csak nem is úgy, mint a dupla steaket érzel egy kiadós vacsora után. Úgy éreztem magamban, mintha a részem lenne, körülvettem, mint egy amôba a papucsállatkát, csak éppen nem szívogattam ki a citoplazmáját. Aztán megszûnt ez a benyomás és egyfajta bizonyosságot éreztem, hogy Honey valamit eldöntött. Persze, izgatott, de valahol béke született benne.
Tudom, hogy marhaság, így, éber állapotban bôdületes ostobaság, de maga az érzés nagyon jó volt, elôször bennsôséges (morbid az adott kondíciók mellett, de nincs rá jobb szó), aztán pedig keserédessé változott.
Amúgy is túl sokat gondolok rá, lehet, hogy a tudatalattim visszacsatolása volt: ideje új lapot kezdeni és lepattanni a témáról.
Az is igaz, hogy mintha bennem is a helyére kattant volna valami, aminek végképp ideje lenne, mert drágám már kérdezte, hogy mi a bajom, mi történt velem, a munka meg nem megy úgy, ahogy kellene: csak bámulok ki a fejembôl, alvajáró vagyok, de legalábbis megcsípett egy cecelégy és kitört rajtam az álomkór.
Minden esetre a távolság bármilyen furcsa, de fizikailag is érezhetô, még akkor is, ha nem látom a távol lévôt, nem mindegy, hogy a szomszéd szobában, egy másik kerületben vagy egy másik országban van az, akivel valamilyen láthatatlan fonál köt össze. Érezni lehet, hogy a szál megfeszül, elernyed, remegés fut rajta végig. Ilyet még nem tapasztaltam. Igaz, nem nagyon találkoztam még olyan emberrel sem, akivel nem empátiára, pszichológiára és tapasztalatra lett volna szükség ahhoz, hogy megtippeljem, mit gondol, amikor mond valamit, amikor egy bizonyos kifejezés megjelenik az arcán, amikor tesz egy mozdulatot. Életemben elsô alkalommal mintha tükörbe néznék. Azt gondolja, amit én gondolnék a helyében, persze ez a másik irányba is mûködik, legalábbis azt veszem észre, hogy teljesen egy rugóra jár az agyunk. Milyen unalmas lehet így együtt élni valakivel, mekkora lebukások lehetnének, ha tudja hogy melyik hangsúly mit jelent és miért. Úgy pókerezünk, hogy a kártyák hátlapja néz felénk.
P.S.: túl sokszor használom az "érzem" szót. Ha van valakinek egy jó szinonimája, kérem segítsen. Kezdek belefulladni a saját nyálamba.

La vie devant soi

Igen, szeretném megszorongatni Honey buksiját, és jól összeborzolni azt a tüsifrizuráját, ami nem tudom, mitôl áll égnek. Az én hajam még a hyper-super-ultra-extra strong fixálóktól is lekonyul.
A cím lopott, eredeti nyelven nem tudom olvasni a könyvet (hajrá Honey!), akit érdekel magyarul:
http://mek.oszk.hu/01300/01352/01352.htm
Az egyik kedvenc regényem, nem a sûrû visszafojtott erotika és nem a fatalizmusa miatt, inkább a részletekben rejlô humor és tárgyilagosság miatt. Szeretnék ilyen lenni, szeretném azt hinni, hogy ilyen vagyok.
Igen, vár rám egy hosszú beszélgetés, amitôl nem tartok annyira, mint egy másik, régóta érlelôdôtôl. Elôttem az élet, a dolgok csak úgy történnek velünk, nem jók és nem rosszak, csak vannak. Mi tesszük a dolgokat, eseményeket ördögivé és magasztaljuk fel csodákká. Minden nézôpont kérdése, a tó vize sima vagy dermedt, a szél simogat vagy arcul csap, a nap átmelegít vagy perzsel.
Rájöttem, hogy magamról a nagy sietségben, hogy az üzenôfal-funkció teljes lehessen, alig írtam. Vagy pótolom, vagy nem.Mindig kerültem az állandóságot, a kiismerhetôséget, most sem lesz másképp, nem vetem le a bôrömet.
Ami azt illeti, ennek az oldalnak a léte maga az önellentmondás: azért van, hogy segítsen tisztábban látni és láttatni, mégis, létével éppen hogy elfed és megvakít. Hmmm...

Hétvége

Ma is egy szokásos, hétvégét megelôzô nyelvlógós péntek. Ha nem lenne Honey, az orromat sem dugnám ide, de még ma elutazok, ha pedig nem írok, eggyel több napját töltené nélkülem. Szívesen is megyek, meg nem is: végre lesz egy kis pihenés, végre lesz néhány órám, amikor elérhetem azt a fokú objektivitást, amit a belsô zûrzavar felszámolásához feltétlenül meg kell szereznem. Persze garancia nincs semmire, nem is lehet. Olyan perverz és önzô gondolataim támadnak, hogy tud-e rám öt-tíz évet várni, akkor is, ha ezen idô alatt egyszer sem találkozunk. Nem, azt a szót nem akarom kimondani. Az már visszavonhatatlan, eddig két ember hallhatta tôlem ôszintén. Marad tehát a kétely, a röghöz kötött gondolkodás, a megkötözött szárnyak. Jobb így. Jobb így?
Biztosan a korán érkezett tavasz, nyár, vagyis az a valami, ami most van, az oka, hogy ennyire zsong a fejem. A munkámmal haladok, muszály, egyre több van belôle, viszont alig várom a percet, amikor írhatok. Jó érzés tudni, hogy végre elkezdtem, jó érzés, hogy van valaki, aki olvas. Már rajzanak a fejemben a gondolatok, hogy mi mindent írhatnék még, ha elkezdem, majd jól meglátjátok. Ezzel egyszerre meg is oldódott a magányos esték kérdése: olyankor fogom kiélni újból feltámadt szenvedélyemet. Ráadásul az eddigiekkel ellentétben hasznosan, eddig ugyanis lógtam a neten és vártam, mint a pók, hogy valaki a hálómba gabalyodjon. Szédült legyekbôl pedig szerény volt a választék. Másfelôl a jelenlegi zûrzavarhoz nem hiányzik újabb. Lehet, hogy megjavulok?
Büszke voltam a nagy, sima tükrû tóra, lelkemre, melynek felületét egyetlen hullám sem borzolta, melyben a kövek lassan süllyedtek el, nem is fodrozva a felszínt, melynek mélyérôl örök nyugalomban tekingetett kifelé a kis Buddha, kezeivel örök mozdulatba dermedve áldva a világot. Most pedig megkaptam az évszázad viharát, felkavarodott az iszap, Buddha nyugodtabb hely után nézett, én pedig, szerencsétlen, két kézzel kapaszkodom a csónak széleibe, nem tudom eldönteni, evezzek vagy ússzak vagy hagyjam, hogy a szél a szárnyaira kapjon és elragadjon messze, föl, míg semmibe vész a világ, amit ismerek.

Ébredés

Elsô megállapítás: utálok korán kelni. Legszebbek azok a nyári reggelek, amikor ezerrel tûz a nap, fekszel az ágyon a kedves mellett, lustán ébredeztek, összebújtok és finoman, lassan és álmosan elkezdtek szerelmeskedni. Utoljára mikor is volt ilyen? Reggel Drágám korán kelt (értsd: normálisan én ébredek elôbb, én készítem a kávét, elmegyek dolgozni, aztán valamikor, késôbb ô is kitámolyog), így zajra ébredtem, lett volna idôm még ide is írni, de Honey-val ellentétben (láttam ám!) nem vitt rá a lélek, hogy ébredés után rögtön írni kezdjek.
Második megállapítás: az írás nem pótolja a hangot és az érintést. Tegnap megtudtam, hogy Honey két hétre eltûnik, én pedig csak egy hétre számítottam. Drágám ugyanebben az idôszakban lesz távol. Semmi sem lehet tökéletes. Amikor ismerkedem a neten valakivel, találkoznánk, elôbb-utóbb elôkerül egy lehetséges találkozó megbeszélése. Ez az a pont, ahol fel szokták adni. Nem vagyok munkamániás, de szeretem a munkám és nem hanyagolom el, tehát munkaidôben nem. Szeretem a drágám és nem akarom elhanyagolni, tehát akkor sem, ha ô velem van. És ott van Gazdi, akivel jó lenne már végre találkozni, csak éppen neki is van munkája és neki is van Drágája. És ott vannak a kedvenc sorozataim, élnék, olvasnék, takarítanék... Jobb lenne, ha a hónapok hosszabbak lennének, vagy elérnék az életszentség azon szintjére, amikor már képes lennék egyszerre két helyen tartózkodni... Más megoldást most nem látok magam elôtt.
Reggel eszembe jutott, amikor Honey átölelt, néha megsimogatta a buksimat és aludt, aztán amikor én öleltem át és éreztem a meztelen bôrét a hasamon és az ágyékomon.