Helyzet

Habár még van pár hét hátra, az utóbbi napokban folyamatosan az eltelt időszak összegzése körül járnak a gondolataim.
Ha az elmúlt éveket nézem, folyamatos lejtmenet.
Amennyiben a lassan befejeződő évet, akadnak sikerek is, kudarcokat még így sem találok, az akadálypálya azonban lényegesen bonyolultabbá vállt.
Sikernek könyvelem el az éve elején kezdett tanfolyamot, a beilleszkedésemet egy új közösségbe, amiben ezáltal növekedtem, még ismeretlen, de biztos céllal bír.
Határozottan sikernek nevezhető a gépgyárban eltöltött utolsó időszak is, bár már rohadt minden, hat év munkája érett be, önmagam és mások számára is eredményesen bizonyítottam, hogy értek ahhoz, amit csinálok, többre vagyok képes, mint amire évekig kárhoztattak. Bizonyíték arra, hogy nem az erőszak a legjobb megoldás, hosszú távon a lassú és türelmes építkezés biztosabb alapot biztosító stratégia.
Ugyanezért tartozik a "jó dolgok" oszlopba kapcsolatom Manóval: tégláról-téglára épül kapcsolatunk, minden egyes újabb szintért meg kell küzdenem, de hiszem, hogy az egyre bővülő ellentábor véleménye ellenére szilárd és kikezdhetetlen építményt emelünk.
Kudarcaim azért nincsenek, mert hosszú távon valóban nem várok senkitől semmit: minden okkal történik. Minden szónak és történésnek csak később érthető meg a jelentése, az tart vissza a kétségbeeséstől, hogy tapasztalataim csak bővítik a tudásomat, a megértés mélységét, minden által csak közelebb kerülök valami végső nyugalmi állapothoz, az egység-lét-tudat újabb állomásához. Vannak persze reményeim, pillanatnyi elvárásaim, mivel azonban ezek belőlem fakadnak, könnyű elengedni mindegyiket, midőn aktualitásukat vesztik. Mint a lottóötös: jó lenne, ha az általam választott számokat húznák, de ilyen csak kevés emberrel történik, és egyhez sem volt még szerencsém.
A labirintusban újabb falakat húzott először munkanélküliségem: reméltem, hogy kellek valakinek, az elmúlt évtizedben rám rakódott tudás értékét felismeri valaki és becsüli, ám ez már a jövő évre marad. Mivel szponzorom már nem tartja annyira jó ötletnek a korábban általa is méltatott gondolataim formába öntésének finanszírozását, ez is kétségeim egyre népesebb csapatát növeli.
Falnak tekintem a cluster fejfájást is, ugyan a Divascan hatására egészen elviselhető mértékű lett, nyolc hét alatt szépen véget is ért, de előrejelzések szerint ezután rendszeres vendégem lehet. Erről nem fogok egy állásinterjún sokat beszélni.
Az elmúlt néhány hét csak hab volt a tortán: a clusternek épp vége volt, végre bizonyíthattam volna legalább magam előtt, ám amennyiben volt bármiféle számítás bennem, az érvényét veszítette. Nincstelennek, értéktelennek éreztem magam, a percek számolása volt a legfőbb szórakozás, a lépés lépés után, a tudat, hogy még egyszer újra kell kezdeni, ismét olyan helyzetbe kerültem, amikor a világra semmiféle befolyással nem bírok.
Annak idején sokat tanultam az önfeladásról, szép, hangzatos szó. Nemes cél. Megérthetetlen maradt, míg minden irányítást ki nem kellett engednem a kezemből. Nagy csönd és a semmi. válasz a lepkére és álmodójára. Amikor semmi sem zavar többé, minden jelentőségét veszti, benne önmagam.
Aztán újraindult a világ, ismét létezik a jövő, ismét tervezem a holnapot. Tudva és értve hogy hiábavaló és értelmetlen. Soha nem néztem a lábam elé, a cipőim orra mindig elkopott. Ez nem változik.

Bameg

Afölött érzett örömömben, hogy tegnap délután letudtam a hosszabb ámde enyhébb fejfájást este eltököltem az időt és nem vettem be gyógyszert.
A nyugodt alvás és kipihent ébredésnek hála annyira boldog voltam, hogy reggel sem.
Jövő héten kontroll, most pedig összeszedem magam és dolgozom. És beveszem most a bogyókat, és áttérek a déli adagolásra.
Az eltelt kilenc hónap alatt kétszer egyáltalán nem, egyszer félnapnyi késéssel vettem be. Ez a harmadik alkalom, hogy elfelejtem.
Ha kialakul a rezisztencia, akkor csak magamnak köszönhetem, a rendszeresség nem erős oldalam.
Ha nem alakul ki, felkötöm a gatyám és napirend szerint fogok élni, egyébként szétcsúszok teljesen. Annál inkább, mert clusterrel nem lehet Stocrint szedni, szóval szűkültek a lehetőségeim, bár be kell vallanom, a fejfájásra ébredések után a rémálmok határozottan kellemesebb lehetőségnek tűnnek.

Para

Most beparáztam, nem emlékszem, reggel volt-e gyógyszer. Hiába ébredtem nagyon korán, valahogy elmosódik a reggel, telefon Manóval, a farmom rendezése, hiradó, macskasimogatás, zuhany, fogmosás, kávé, sok cigi, de arra nem emlékszem, hogy a tablettát bevettem. Most pótoltam. Vagy dupláztam az adagot.
Mivel a Viramune esetében könnyen alakul ki rezisztencia, ez nem tréfadolog. Nagyon nem szeretnék Stocrint. Egy hónapot pedig így kell még végigcsinálnom, szóval rendszerváltozás lesz.
Jó ötletnek tűnik a gyógyszeradagolóból kivenni, most ismét magamnál hordom, viszont attól rettegek, hogy ha eltávolítom a zsebemből, akkor esetleg otthon marad, és továbbra sem lesz garancia arra, hogy időben a szervezetembe jut.
Most sajnálom életemben először, hogy csak ál-kényszerbeteg vagyok. Nem mennek jól a napi rituálék. Illetve eddig tudatosan kiírtottam valamennyit az életemből. Az evésről pedig eddig is hajlamos voltam elfelejtkezni, illetve addig halasztani a táplálékbevitelt, amíg el nem érkezett a következő étkezés időpontja, vagy annyira késő volt, hogy a pihenés érdekében már végképp lemondtam róla. Nem vagyok anorexiás, csak egyszerűen ha olyan fontos dolgokba temetkezem, mint az éppen aktuális számítógépes játékom, akkor a dohánytermék önmagában elég orális elfoglaltságot nyújt. ha nem dohányzom, akkor a folyadékbevitel.
Minden esetre reggel nyolcra is beállítok egy jelzést.

Update Norbi nélkül

Nem hőemelkedésem, hanem lázam volt, persze ez csak azt követően derült ki, hogy elmúlt, a hőmérsékletem pedig 35 fok körül mozgott. Ez már kihűlés lenne, tehát rossz a lázmérőm. Ettől persze nem érzem jobban magam, de megnyugtat a tudat, hogy némi hőemelkedés nem ver le a lábamról. Már kezdtem kétségbeesni.
És sajnos megvolt az első alkalom tegnap reggel, amikor elfelejtettem a gyógyszert bevenni. Hiába voltam ébren már egy órával korábban, eltököltem az időt, aztán más kabátban mentem el otthonról mint előző nap, így a gyógyszer sem volt nálam, ugyanis az addig viselt kabát belső zsebében hordtam.
Feltételezem, a rezisztencia ennyi miatt még nem alakul ki, de rendszert nem szeretnék belőle csinálni.

Továbbgondoltam a hirtelen fel- majd eltűnő lázat: tavaly övsömöröm volt, a gyógyszerkezdés után az erősödő immunrendszer sorban felveszi a harcot azokkal a fertőzésekkel, amelyekkel korábban nem tudott foglalkozni. Az övsömör herpeszféle, tehát nem távozik a szervezetből, ebből kifolyólag lehetett az egyik célpont.
Minden esetre reménykedem abban, hogy nincs több leküzdendő vírus, elég nyomorultul éreztem magam, fájtak az izületeim és a bőröm, elment az életkedvem, bár az étvágyam szerencsére nem teljesen. Még csak a fogyás hiányozna.

Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem

A fegyelmezés jól ment, öt percen a kötelező időn belül az elmúlt két hét alatt mindig megvolt a bevétel. És csodák csodájára még megvan a májam, köszöni, jól érzi magát. Úgy tűnik, az absztinencia sem ártott meg neki. Most jön a második pálya, Viramune napi kétszer.
Mivel drága Nellike is megerősítette, már nem pszichoszomatikus tünet, hogy az adagot követő egy óra múlva piszokul álmos leszek, kábé két-három órán keresztül kókadok, aztán elmúlik.
Eddig ez úgy nézett ki, este nyolckor bevettem, kilenckor leragadt a szemem, ám ha kitartottam tizenegyig, akkor az utóbbi héten már csak altatóval tudtam elaludni.
Most reggel nyolckor veszem be az újabb porciót, jelezném, kilencre járok dolgozni.

Nem megy

nem megy...

Na

15 perces késésekkel, telefonos riasztással már működik, csak el ne szóljam. Bár a hamburger a gyógynövényes golyócskákkal nem kompatibilis. Lehet, hogy a kaját nem kellene félbehagyni?

Hullajó

Kettő-null a gyógyszer-fegyelmezetlenség javára. Két éve próbálkozom a reggel 8 órával, most kitűnően működik. Este nyolckor eddig nem volt programom...
Még van 12 napom.
Aztán mégis a fosós lesz.

Basszus

ma lett volna az első fegyelmezett napom, reggel sikerült bevennem a két bogyót, este természetesen nem.
Most pedig langyos tejet kortyolgatok.
Remélem, az álmatlanság, mint tünet, megszűnik a gyógyszertől.
Hurrá.

Státusz

Cd4: 296, 20,5%, vírusszám: 4600
Épp tegnap beszélgettem drága I-vel arról, hogy szerinte vissza kellene fognom magam, egy kicsit megállni, pihenni, letenni a vállamról a világ minden terhét és nyomosúságát, mert egyfelől úgysem tudok mindenkin segíteni, nem tudok minden problémát megoldani, másfelől mert attól tart, előbb-utóbb összeomlok. Mondanom sem kell, hevesen tiltakoztam.
Ma reggel a drága doktor bácsi annyira örült nekem, hogy januárban is szeretne látni.
Pedig már kezdtem azt gondolni, hogy legyőzhetetlen vagyok, mit nekem ezer különféle munka ezer különféle emberrel.
Ma reggel elgondolkodtam, mi változott a legutóbbi teszt óta. Ugyanúgy nem élek egészségesen, az időjárás olyan amilyen, nem stresszelek többet, Manóval sincs bajom. Csak többet dolgozom. Mondjuk napi tizenhat órát, amiből nyolcat fizetnek. Úgy tűnik, mégsem ingyen a másik nyolcat, csak én fizetem meg az árát.
Szóval januárban újra ellenőrzés, ha az értékeim nem javulnak, kezdem a gyógyszert. Pedig milyen büszke voltam arra, hogy nekem még nem kell.
Addig pedig tanulgatom a gyógyszerfegyelmet, naponta kétszer két karamella, kicsi doboz a zsebemben, táblázat a neten.
Öröm az ürömben, hogy doktorbácsi teljesen egyetértett velem a Kivexa-Viramun kombinációt illetőleg, így remélhetőleg a fosástól és a bekattanástól nem kell tartanom, a kiütések pedig esztétikai problémának tűnnek egyelőre. Legfeljebb a májam rámegy.
Jó lenne most Manóhoz bújni, otthon, és nem itt ülni a hideg irodai fényekben.