Búcsú

Haragudtam rád. Miért most kell jönnöd, amikor már mindketten kimondtuk, hogy vége. Miért most kell jönnöd, amikor nem úgy kell együtt aludnunk, hogy előtte beszélgetni sem tudunk. Haragudtam rád, mert amikor mondhattál volna valamit, semmit sem szóltál. Haragudtam, mert továbblépnék, de lezáratlannak érzem még mindig a kapcsolatunkat.
Igen, feltűnt, hogyan akartál megcsókolni. Feltűnt az is, hogy hordod a gyűrűt, amit tőlem kaptál, mintegy eljegyzési ajándékként. Tudom és érzem, mit jelent.
Amikor hazaértem, már aludtál. Hosszan gondolkodtam, dühös voltam. Miért így, miért ismét, miért nem lépsz tovább, miért nem hagyod, hogy továbblépjek. Szerettelek volna átölelni, mint régen, hozzád bújni, de csak feküdtem mereven, az ágy szélére szorulva. Úgy éreztem, te is arra vársz, hogy megtegyem. De ez azt jelentette volna, hogy van folytatás. Lett volna lehetőséged azt mondani, hogy van, de nem tetted. Akkor pedig vége.
Reggel, mintegy véletlenül megemlítettem, hogy van még itt holmid, pulóvereid, jól jönnek télen. Megkönnyebbülést láttam rajtad, ahogy összeszedtük a holmidat. Semmiségekről beszéltünk, pedig jó lett volna néhány szót kimondani. A csöndet most én is kínosnak éreztem, így kényszeresen fecsegtem, amit könnyen lehetett a kávéra fogni. Szépen mindent elpakoltunk, kivittünk, bevásároltunk, mint két régi barát.
Mielőtt elmentél, ugyanolyan rövid, felületes csókot kaptál, mint egy barát, úgy simítottam végig a hátadon, mint egy barátnak akit bátorítok, hogy lesz ez még jobb is. Igen, vége.
Nem tudtál arról, hogy én kétségbeesetten küzdök azért, hogy legyen utódod, a helyzetet mindkettőtökkel szemben erkölcstelennek, tisztességtelennek éreztem. Neki elmondtam, hogy jössz, neked nem mondtam, itt volt. Hagytam viszont jeleket, ha kérdezni akarnál. Nem akartál. De nem beszéltünk sem érzelmekről, sem búcsúzásról, sem jövőről. Itt voltál, elmentél, jó utat.
Manó, légy boldog. Szerettelek, és szeretni foglak, de tovább nem tudok várni, nem akarok várni.

Mindennapok

Manó ma sem jön, megint anyagi okokra hivatkozva, megint annak ellenére, hogy felajánlottam a vonatjegy fizetését.
Reménykedtem, hogy mégis maradt valami, örültem a napi két hívásnak, most megint újra átgondolom, mit akarok, mit akarhat.
Jobb lenne, ha nem keresne, de elhajtani nem akarom, tudomásom szerint nincs senkije rajtam kívül. Nem gyűlölöm, sőt, továbbra is szeretem, a kiskaput ezért tartottam nyitva.
Tovább kell lépnem.
Úgy érzi, segítségre szorulok, pedig az segítene, ha nem hívna többet. Ha nem szólna hozzám. Legalább egy darabig.
Megoldom, megoldom, megoldom.
Valószínűleg úgy, hogy én nem keresem, hagyom, amíg elunja az egyoldalú kapcsolatot.
Gyávaság? Lehet, mégis úgy érzem, hogy nehezebb így.
Több ismerősöm mondta, hogy saját életemet nehezítem. Akkor sem akarok bántani senkit, akkor sem, ha nekem fájdalmat okoztak. Én vagyok a hibás: elvártam, hogy azt kapjam, amit adok, de az élet ezek szerint nem így működik. Megtanulhattam volna már, de nem akarom.
Várok valakire, aki ugyanúgy elég értem, mint ahogy én érte. Akinek annyira fontos leszek, mint ő nekem. Talán van ilyen ember. Talán van még egy ilyen ember.

Szeretni, elengedni

Talán lezárult megint egy korszak. Bizonyosan egyedül maradtam.
Bizonyosan tudtam volna többet is tenni azért, hogy Manó velem maradjon. Bizonyosan elveim ellen lett volna.

A szeretet része az elengedés. Szeretem annyira, hogy ne kössem magamhoz, hogy elengedjem, ha menni akar.
A szeretet része a szabadság. Azért van velem, mert velem akar lenni.

Lehet, hogy ez nagyon kevés valaki megtartásához. És lehet, hogy néha vissza kellene tartani azt, aki elvágyódik, a saját érdekében, a saját érdekemben.

Elég erősnek érzetem magam ahhoz, hogy mégse tegyem. Túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy mégis megpróbáljam.

És "most itt ülök, mint fák tövén a bolondgomba". Várom, hogy megint vágjanak, nem tudom, mi lesz holnap, ki lesz holnap. A barátok nem biztos, hogy barátok még.

Senkinek sem kell egy nyöszögő, búskomor Dementia, senkinek sem kell egy önsorsrontó bolond, aki kéjjel veti magát a pusztulásba. Mindenki a racionális és nyugodt, kiszámítható, mosolygó embert várja vissza.

Én is. A racionalitás megmaradt, csak így éltem túl, jelenleg azonban nem túl sok gondolkodnivaló maradt. Nem tudom miből fogok élni, nem tudom élek-e, nem tudom, kivel fogok élni.

Megint rám szakadt a fene nagy szabadság, leszámítva a tényt, hogy inkább gubbasztok a gép előtt, vágyok arra, hogy elfelejthessek végre minden vélt vagy valós kötelezettséget, elrepüljek messze-messze, ahol senki se ismer, senki sem vár tőlem semmit, senkiért nem kell felelősséget vállalnom, legfőképp nem önmagamért.

Megint nem tudom, ki vagyok.

Jajj nekem

Kezdem megérteni a dolgozó nők mindennapjait. Most, hogy ismét van munkám, Manó pedig nagylelkűen rám bízta a főzést (továbbra is), reggel rohanok gályázni, munka után haza főzni, a hétvége pedig mosással, takarítással és bevásárlással telik.
Mi lesz így a színes, szélesvásznú, munkanélküliként dédelgetett terveimmel?

Ha hétvégén nem vásárolok be egész hétre, akkor üresen tátong a hűtő, a mindennapi főznivalót gálya után kell még beszerezni, így későn lesz kész a vacsora, arról nem is beszélve, hogy egész nap azon törhetem a fejem, hogy mit főzzek este.
mivel a pénz továbbra sem vet fel, marad a piac, meg a gondos háziasszonyok diszkontjai, ahol a minőség olcsó és mindig mindent olcsón adnak. Meg a hétvégi cipekedés.
A jövő heti menü:
- pirított rozmaringos csirkemell görög salátával,
- juhtúrós sztrapacska,
- füstölt sajtos-tejszínes csirkemellcsíkok fokhagymás rizzsel,
- fűszeres csirkecombok tepsis burgonyával és uborkasalátával,
- gyümölcsös tejberizs
- négysajtos pizza.

A lakás méretéből adódóan csak korlátozott mennyiségű vendéget tudok fogadni.

A lógósként felhalmozott vasalnivalót kivégeztem, de hihetetlen mennyiségben termelődik újra, tehát az is állandó program. Pedig Manó mosogat és segít a takarításban.
De jó világom volt egyedül, amikor csak akkor főztem, amikor kedvem volt, kirángattam a kupacból valamit, majd vígan elrobogtam otthonról. Két ember iszonyú rendetlenséget tudna csinálni a lakásban állandó beavatkozás nélkül. A szekrényben is több a hely, hogy minden vasalva és hajtogatva van benne. Még a balkonládába is vetettem virágot, pedig két évig csak készültem rá. A macskaalom rendszeresen takarítva, macskaszőr kefélve, szóval ihaj-csuhaj de nagy rend lett, csak éppen nem járok színházba, ahogy terveztem, nem írok könyvet, ahogy szerettem volna, meg folytathatnám.
Még mindig irigylem Thiát, aki mindemellett még tanulni is képes volt, meg táncolni, meg naponta blogolni, meg cigánykerekezni, meg ki tudja, mi mindent...

Közben a vadiúj munkahelyemről kirúgtak egy csomó embert, kisebb irodába költözünk, szóval pont ott tartok mint egy éve, pedig szerettem volna legalább két évet lehúzni itt is. A fizetésemet csak azért nem csökkentették, mert eleve az alsó határt adták, amiért még mozdultam. A fő főnököm legalább megvette az egyik ötletem, ha összejön, hallelujah, megmenekültem, nem mellékesen a cég is. Ha nem, ismét megyek a húspiacra. Attól sem vagyok boldogabb, hogy megint mennem kell a vágóhídra, azt mondták, csak szépen, kényelmesen, majd megbeszélünk egy időpontot. Nyilván örültek neki a gályán, amikor jeleztem, hogy el kell tűnnöm egy időre. Ha emiatt megköszönik a szolgálataimat, akkor ráadásul semmit sem tehetek, még jó darabig próbaidős vagyok. Hurrá.

Szóval zajlik az élet, annyi mindent leírnék, annyi minden történik, de valahogy mindig elmegy az idő. Vagy egyszerűen csak öregszem.

Húspiac

Hivatalosan már csak a hentes verdiktjére várok, aztán megyek a vágóhídra, de lényegesen nyugodtabb lennék, ha úgy tenném, hogy van némi biztonság arra nézve, hogy amikor hazajövök és ismét képes leszek saját lábamon eljutni a villamosig, nem kell itthon bámulnom a képernyőt nap nap után.
Hála Manónak a lakás kezd otthon jelleget ölteni, a dög pedig boldog, újabb kárpitokon élesítheti a karmait, valamint kialakításra került az a pozíció, ahonnan végre az egész birodalmát kényelmesen szemmel tarthatja anélkül, hogy mozdulnia kellene, ráadásul hála a narancssárga szövetnek, mind a fekete, mind pedig a fehér szőrszálai megfelelően jelölik a területet, alig kivakarhatóan.
Még fontosabbnak érzem, hogy kicsit távolabbra nézzek, saját, nemrég elkezdett játszmáim (a kollégák kedvéért: faláb, igen de) már számomra is unalmasak, önvédő hatásuk egyre gyengébb, de kapaszkodok még beléjük tíz körömmel, mint az altatóba, ami nélkül jól meglennék, de biztos ami biztos.
Úgy tűnik, nem csak én pörgök az álláskeresésen, bár a bérvitára még egyszer sem került sor. Az utóbbi két hónapban három interjúra jutottam el. Az elsőnél több, általam sikeresen vett akadály után úgy döntöttek, nem töltik be a pozíciót, inkább átszerveznek. A másodiknál mire a fejvadászhoz jutottam, megváltoztatták a kiírást, a korábban követelt két nyelv ismerete helyett hármat kérnek, sok sikert, nem hiszem, hogy sok jelentkező akadna, a fejvadász azonban rendes volt, készült más ajánlatokkal, majd a beszélgetést követően úgy döntött "maga olyan kis speciális" (sic), és azokat már meg sem mutatta, némi győzködés után mégis, aztán egyet kellett értenem, nem nekem valók voltak. A harmadik nemrég történt, ahol közölték, az csak az első kör, a következő alkalom mostanában várható. Kénytelen voltam elárulni, hogy mostanság egészségügyi intézményben fogok tartózkodni, pár hétig nem egészen munkaképes állapotban. A sajnálkozó pillantásból megértettem, hogy nem kell visszahívásra várnom.
Ma ismét találtam egy "személyre szabott" ajánlatot, természetesen rögtön rárepültem, aztán leesett, hogy jó eséllyel épp bódult állapotban vegetálok majd amikor hívni fognak, viszont már nem lehet visszaszívni.
Úgy tűnik, saját csapdámba estem: annak idején úgy gondoltam, a végzettség hiányát megfelelő szakmai tapasztalattal sikeresen ellensúlyozhatom. Eddig működött a stratégia. Most viszont amennyiben a végzettségemnek megfelelő, alacsonyabb pozíciókra jelentkezek, eleve gyanakodnak, volt, ahol kézzel foghatóan éreztem, hogy leendő főnököm már eleve attól tart, hogy kitúrom a helyéről. Ahol viszont a szakmai tapasztalatomnak megfelelő a pozíció, túl kell jutnom a szűk látókörű előszelektálókon, akik a motivációs levél első két (nem túl terjengős) bekezdését hajlandóak elolvasni, majd egy pillantás után a kukában landoltatják az önéletrajzomat.
Anno próbálkoztam azzal is, hogy magamat hirdetem, kreatívan és egyedien, ám az ajánlatok kivétel nélkül olyanoktól jöttek, akik maguk sem tudták, kit keresnek, nekem kellett a számukra megfelelő szakember ismereteit és felkészültségét definiálnom, de az az ember nem én voltam.
Nem mintha nem lenne más lehetőségem, hiszem és tudom, hogy vannak olyan értékeim, olyan tudásom, olyan lehetőségem amivel tudnék pénzt keresni, ám abban az életkorban és élethelyzetben vagyok, amikor a biztonság a legfontosabb, márpedig ez az életforma, habár vonzó, a biztonság-igényemet nem elégíti ki, arról nem is beszélve, hogy a mindenható bank nem tűri a törlesztések halasztását, én pedig amikor idejöttem megfogadtam, hogy most pár évig nem költözök. Másfelől Manóval sem tehetem meg, hogy az ő biztonság-érzetét ingassam meg, ő sem mai csirke, épp elég kihívás volt számára a felvállalásom, a bohém, carpe diem lét már nem neki való, és már nekem sem.
Valamelyik nap beszélgettünk, csak félig tréfásan megjegyeztem, hogy a "jóban-rosszban" kitételből mi sajnálatos módon a másodikkal kezdtük közös életünket. Vigasztalja a tudat, hogy az első rész még hátra van.

Új év

Amikor szilveszter éjjelén átkaroltuk egymást, csak annyit mondtam, nagyon szeretem, és mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem. Nekem ez volt az újévi fogadalmam. Amikor tegnap késő este hazaértem, égett a lámpa az előszobában, hogy egyszerűbben kinyithassam az ajtót, az ágyban álmosan hozzám bújt és átölelt, megcsókolt és tovább aludt. Még csak hetekben mérhetjük együtt élésünk idejét, de amióta megismertem megvolt az állandó helye a térben, hiányzott, amikor nem volt itt. Mostantól Manó hivatalosan is része lett a mindennapjaimnak.
Biztosan nem lesz könnyű, neki semmiképpen, nem vagyok egyszerű természet, én csak azt érzem, hogy helyreállt a világ rendje, újabb apró mozaikdarab került a helyére az életemben. Nem lettek egyszerűbbek vagy könnyebbek a rám váró terhek, de már nem egyedül kell cipelnem mindent.
Egyszer valaki azt mondta, azért nem nyerek soha a lottón, mert nincs rá szükségem. Most ismét úgy érzem, igaza volt.

Helyzet

Habár még van pár hét hátra, az utóbbi napokban folyamatosan az eltelt időszak összegzése körül járnak a gondolataim.
Ha az elmúlt éveket nézem, folyamatos lejtmenet.
Amennyiben a lassan befejeződő évet, akadnak sikerek is, kudarcokat még így sem találok, az akadálypálya azonban lényegesen bonyolultabbá vállt.
Sikernek könyvelem el az éve elején kezdett tanfolyamot, a beilleszkedésemet egy új közösségbe, amiben ezáltal növekedtem, még ismeretlen, de biztos céllal bír.
Határozottan sikernek nevezhető a gépgyárban eltöltött utolsó időszak is, bár már rohadt minden, hat év munkája érett be, önmagam és mások számára is eredményesen bizonyítottam, hogy értek ahhoz, amit csinálok, többre vagyok képes, mint amire évekig kárhoztattak. Bizonyíték arra, hogy nem az erőszak a legjobb megoldás, hosszú távon a lassú és türelmes építkezés biztosabb alapot biztosító stratégia.
Ugyanezért tartozik a "jó dolgok" oszlopba kapcsolatom Manóval: tégláról-téglára épül kapcsolatunk, minden egyes újabb szintért meg kell küzdenem, de hiszem, hogy az egyre bővülő ellentábor véleménye ellenére szilárd és kikezdhetetlen építményt emelünk.
Kudarcaim azért nincsenek, mert hosszú távon valóban nem várok senkitől semmit: minden okkal történik. Minden szónak és történésnek csak később érthető meg a jelentése, az tart vissza a kétségbeeséstől, hogy tapasztalataim csak bővítik a tudásomat, a megértés mélységét, minden által csak közelebb kerülök valami végső nyugalmi állapothoz, az egység-lét-tudat újabb állomásához. Vannak persze reményeim, pillanatnyi elvárásaim, mivel azonban ezek belőlem fakadnak, könnyű elengedni mindegyiket, midőn aktualitásukat vesztik. Mint a lottóötös: jó lenne, ha az általam választott számokat húznák, de ilyen csak kevés emberrel történik, és egyhez sem volt még szerencsém.
A labirintusban újabb falakat húzott először munkanélküliségem: reméltem, hogy kellek valakinek, az elmúlt évtizedben rám rakódott tudás értékét felismeri valaki és becsüli, ám ez már a jövő évre marad. Mivel szponzorom már nem tartja annyira jó ötletnek a korábban általa is méltatott gondolataim formába öntésének finanszírozását, ez is kétségeim egyre népesebb csapatát növeli.
Falnak tekintem a cluster fejfájást is, ugyan a Divascan hatására egészen elviselhető mértékű lett, nyolc hét alatt szépen véget is ért, de előrejelzések szerint ezután rendszeres vendégem lehet. Erről nem fogok egy állásinterjún sokat beszélni.
Az elmúlt néhány hét csak hab volt a tortán: a clusternek épp vége volt, végre bizonyíthattam volna legalább magam előtt, ám amennyiben volt bármiféle számítás bennem, az érvényét veszítette. Nincstelennek, értéktelennek éreztem magam, a percek számolása volt a legfőbb szórakozás, a lépés lépés után, a tudat, hogy még egyszer újra kell kezdeni, ismét olyan helyzetbe kerültem, amikor a világra semmiféle befolyással nem bírok.
Annak idején sokat tanultam az önfeladásról, szép, hangzatos szó. Nemes cél. Megérthetetlen maradt, míg minden irányítást ki nem kellett engednem a kezemből. Nagy csönd és a semmi. válasz a lepkére és álmodójára. Amikor semmi sem zavar többé, minden jelentőségét veszti, benne önmagam.
Aztán újraindult a világ, ismét létezik a jövő, ismét tervezem a holnapot. Tudva és értve hogy hiábavaló és értelmetlen. Soha nem néztem a lábam elé, a cipőim orra mindig elkopott. Ez nem változik.

Félek...

Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, vagy én vagyok a kiváltó ok?

Nyuszómuszó

Bár közkeletű szokás szerint az ember év végén vet számot az eltelt idővel és az átélt eseményekkel, nálam az év-forduló október végén volt, drágám távozásának a napja környékén. Talán morbid, mégis az első számú és rendű gondolatom az volt, az idei év legnagyszerűbb ajándéka számomra Manó volt. Igen, már nem gnóm. Szebb nem lett, de a szakállának köszönhetően határozottan manófejűvé alakult.
Nem mondom azt, hogy álmaim pasija, ahhoz nőnie kellene, személyiségfejlesztő tréningekre és edzőterembe járnia, folytathatnám. Egyszerű, erdei manóféleség, akit szeretek, aki szeret. Aki mellett jó elaludni és ébredni.
Legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem főz nekem minden reggel kávét, nem vasal és takarít otthon, ezen még dolgoznunk.
Természetesen a hatalmi harcokat a ház úrnőjével nem úszta meg, a kisasszony éjszaka Manót használta párnának, amikor az megpróbálta eltávolítani, csak haragosan fújt, a számítása minden esetre bejött, a megfélemlítés hatásos volt. Egyébként cukik együtt, amikor a dög úgy tesz, mintha hagyná magát símogatni, majd felháborodva fúj, amikor azt Manó megpróbálja.
Egyszóval Manó családtag lett, jóanyámék már az ő hogyléte felől érdeklődnek, a család megszemlélte és párkapcsolatra, befogadásra alkalmasnak találta. Mint utóbb kiderült, ismerőseim jó része régebben ismeri őt, mint engem. Azt is mondhatnám, a sors úgy akarta, hogy ne találkozzunk hamarabb.