Bebeszélőshow

Cd4:320, 19,5%
A doktorbácsi azt mondta, a fényérzékenység nem lehet a Viramune-tól, mert ilyenről még nem hallott. Az álmosság rendben van, normális, vegyem be később a Kivexát.
A bibi csak annyi, hogy a Viramune betegtájékoztatójában szép nagy betűkkel szerepel a fényérzékenység, mint allergiás tünet, amivel azonnal orvoshoz kell fordulni. Mivel pedig napközben néha még enni is elfelejtek, nem feltétlenül tudom a munkahelyem időrendjébe beiktatni a rendszeres gyógyszerszedést, ebből kifolyólag a reggeli időpont kőbe lett vésve, éppen ezért, hogy tartsam a 12 órás távolságot, az esti is.
Egyébként már szűnőben van, vagy csak megszoktam. Vagy mindkettő, ugyanis nem zavar már, hogy minden vibrál, de alkalmanként tíz centiről nézem a monitort, ám ez már fel sem tűnik...
Az annál inkább, hogy rendszeresen lemondom az esti programokat, amennyiben este nyolc után kellene pontosítani. Ez nem volt eddig jellemző, de az esti bevétel után a mozdulási kedvem szinte érezhetően csökken percről percre, kilencre még az avatatlan szemlélő is látja, hogy nem bírom nyitvatartani a szemem - így történt a múltheti céges ivászaton is, ami így rendkívül rövidre sikerült. És pókerezni sem megyek esténként egy darabig. Megpróbáltam, szó szerint nem éri meg.
Tegnap nőtt rajtam egy kiütés, de egyedül van szegényke, ha nem szaporodik, akkor nem zaklatom vele a túlterhelt kórházi személyzetet. És már csak két hónapot kell kibírnom esténként kómásan, aztán a reggeli gyógyszer is átkerül estére, és szépen áthelyezem olyan időpontra, amikor nyugodt lélekkel leszek álmos.

Hála viszont önkéntesen vállalt absztinenciámnak, végleg eldőlt: nem vagyok alkoholista. Lehet röhögni, de mivel naponta ittam valami alkoholtartalmút, néha nem is keveset, ez komoly dilemmává alakult az évek során. A gyógyszerkezdéskor viszont szerettem volna a májamat kímélni, ha már a Viramune nem teszi, ezért leálltam, és csöppet sem hiányzik. A stratégia működött, a májfunkcióim rendben vannak, Nellike szerint rendeződik a vérképem, márciusban remélhetőleg már lesz valamiféle pozitív változás is. Ha igen, elmegyek valahová, és leiszom magam a sárga földig. Addigra már nem fagyok meg éjjel sem az utcán...

Apu, kezdődik!

Szóval státusz:
CD4: 331, 18%
És tegnap óta Kivexa és Viramune.
Az elméletem ismét bevált, a CD4-re jó hatással van a stresszmentes élet. Ebből kifolyólag az utóbbi bejegyzés óta csak annyit mozdultam, amennyire muszáj volt, semmi nyüzsgés, gyakorlatilag végigszexeltem a karácsonytól munkakezdésig tartó időszakot - a testmozgás az egyik legjobb stresszoldó - Manó nagy örömére.
Nem mellesleg Facebook függő lettem, levezetendő az addig nyüzsgésre fordított energiákat.
Ahhoz mégis kevés volt, hogy a vadiúj doktorbácsit meggyőzzem fejlődőképességemről, szóval kezembe nyomta a recepteket.
Manónak köszönhetően a gyógyszerfegyelem megoldódott, ha véletlenül felejtettem volna, szólt, így megvolt a két hét fegyelmezett időszak.
Most bőszen féltem a májam, tehát az első két hétben nincs májszétcsapás, de az első három hónapban is csak elkerülhetetlen esetekben. Én pedig kerülni fogom, amit lehet.
Állítólag a kapott kombinációnak nincs mindennapi életre gyakorolt mellékhatása, ám az első adagot követő egy óra múlva határozottan éreztem, hogy függöny ereszkedik az agyamra, mondjuk mint éhgyomorra bedobott két feles után. Ez az érzés pedig, némileg kisebb mértékben, ma is elkísért, a koncentrációképesség szinte teljes hiányával együtt. A leírásban erről semmi nem volt, de Honey természetesen már hallott hasonló esetekről.
Sajnos ez a kommunikációs tréningen kevés volt a boldogságomhoz, főleg amikor az épp elhangzott mondatra kérdeztem rá ismét. Attól kezdve megpróbáltam csak akkor megszólalni, ha biztosan megértettem amit mondtak. Az esti megbeszélésemet ebből kifolyólag lemondtam, nem láttam sok értelmét egy olyan beszélgetésnek, ahol tőlem várják a tutit.
Igaz, estére lassan felhúzták a függönyt, de az újabb adag már ismét hat.
Egy előnye máris van a dolognak, altató nélkül is el tudtam aludni.
Belegondoltam, hogy tulajdonképpen Honey miatt két éve készülök a kezdésre, de mégis ünnepélyes alkalom volt a tegnapi. Véget ért a magam alkotta mítosz, hogy képes vagyok erős maradni, visszaszorítani a vírust külső segítség nélkül, és az életembe, a mindennapjaimba visszavonhatatlanul beszivárgott a pozitívságom, a gyógyszerszedés ugyanis olyasféle napi rutin, amitől valószínűleg életem végéig nem szabadulhatok.
Több kedves ember is felajánlotta, hívjam ha bármi gond van, eddig nem kellett. Ráadádsul ha gond van, az olyan jellegű lehet (magas láz, kiütések, stb), amit magam is meg tudok oldani - valamennyiüknél közelebb lakom a kórházhoz.
Azért jó lenne, ha Manó velem lenne.

Státusz

Cd4: 296, 20,5%, vírusszám: 4600
Épp tegnap beszélgettem drága I-vel arról, hogy szerinte vissza kellene fognom magam, egy kicsit megállni, pihenni, letenni a vállamról a világ minden terhét és nyomosúságát, mert egyfelől úgysem tudok mindenkin segíteni, nem tudok minden problémát megoldani, másfelől mert attól tart, előbb-utóbb összeomlok. Mondanom sem kell, hevesen tiltakoztam.
Ma reggel a drága doktor bácsi annyira örült nekem, hogy januárban is szeretne látni.
Pedig már kezdtem azt gondolni, hogy legyőzhetetlen vagyok, mit nekem ezer különféle munka ezer különféle emberrel.
Ma reggel elgondolkodtam, mi változott a legutóbbi teszt óta. Ugyanúgy nem élek egészségesen, az időjárás olyan amilyen, nem stresszelek többet, Manóval sincs bajom. Csak többet dolgozom. Mondjuk napi tizenhat órát, amiből nyolcat fizetnek. Úgy tűnik, mégsem ingyen a másik nyolcat, csak én fizetem meg az árát.
Szóval januárban újra ellenőrzés, ha az értékeim nem javulnak, kezdem a gyógyszert. Pedig milyen büszke voltam arra, hogy nekem még nem kell.
Addig pedig tanulgatom a gyógyszerfegyelmet, naponta kétszer két karamella, kicsi doboz a zsebemben, táblázat a neten.
Öröm az ürömben, hogy doktorbácsi teljesen egyetértett velem a Kivexa-Viramun kombinációt illetőleg, így remélhetőleg a fosástól és a bekattanástól nem kell tartanom, a kiütések pedig esztétikai problémának tűnnek egyelőre. Legfeljebb a májam rámegy.
Jó lenne most Manóhoz bújni, otthon, és nem itt ülni a hideg irodai fényekben.

Státusz

Cd4: 410, 20.5%,

Státusz

Cd4: 385, 19%, vírusszám: 3420

Státusz

Cd4: 376, 21 %

Státusz

Cd4: 306, 22 %, vírus jövô héten...

Update: vírus 4050.

Státusz

Cd4: 273, 23.7 %

Státusz

Vírusszám: 3270, Cd4: 396, 23%

A szervezetemben élô vírusokat nemsokára védetté nyílvánítják.

Státusz

Cd4: 456, 25,5 %
A doktorbácsi azt mondta, sajnálja, de most nem tud semmi rosszat mondani.
Én tudnék.

Státusz

Vírusszám: 23 900, Cd4: 332, 25%
Biztosan, de annyira azért mégsem lassan...

Státusz

Cd4: 408, 25%
Ha tartom az ütemet, még másfél év nyugi van.
És már nem hörög a tüdôm, viszont életemben elôször úszógumim nôtt. Azt mondják, ugye, van a körte meg az alma alkat. Én hordópálma alkatú leszek.

Státusz

Cd4: 450, 26%.
Csökken, de doktorbácsi azt prognosztizálta, hogy még jó ideig nem lesz gyógyszer, három éve 730, 31% volt, ha ilyen ütemben változik, nem lesz gond. Viszont a tüdôm hörög, zörög, görcsöl. Francos bagó.

Elrepülnék

Az utóbbi két hét tipródásai…. Dehogy két hét, hónapok. Évek. Egy élet.
Meddig érdemes becsületesnek és empatikusnak lenni, és mikor lesz az önzés a túlélés – legyen az testi vagy lelki – egyetlen eszköze?


Azt mondják, a szerelem vak. A szerelmes ember a másik szép oldalát hajlandó csak meglátni. De a vakság ebben az esetben arra is kiterjed, aminek semmi köze a szépséghez: a mindennapi ôrlôdésekre, a gyötrôdésre, a kellemetlen pillanatokra, a néma segélykiáltásra és a kétségbeesett kalimpálásra, hogy vegye már észre, nem tudok így létezni, fuldoklom az ölelésében, azzal nyom halálra, hogy rám borul, ahogy mindentôl és mindenkitôl védeni akar.


Lehetséges, hogy szokás szerint csak én bonyolítom túl a dolgokat, és csak egyszerûen védi a befektetését, ôrzi a kincseit, mint valami hatalmas sárkány, összetekeredve hever az arany halmain. Ami az övé, azt senki sem veheti el tôle. Persze ez sem igaz, ha arról van szó, igenis bôkezû. Inkább érzelmeket, függôségeket gyüjtöget, lelkeket, akik ragaszkodnak hozzá. Igaz, fura egy lidérc ez: mindenkire rátapad, aki az érdek vagy érdeklôdés leghalványabb jelét mutatja, mert nem tudja megkülönböztetetni a kapni akarást az adni vágyástól, és minden alkalommal megsértôdik, amikor meg kell bánnia a bizalmát. Az is igaz, hogy a földieket sem tudja elkülöníteni a lelkiektôl, a pénz egyenlô a szeretettel, a hûség a megbízhatósággal, a közös étel és a közös ágy pedig közös életet jelent.


Megint letelt a három hónap, kíváncsian várok az eredményekre. Aludni is kellene, több hónapnyi lemaradásban vagyok. Néha azt szeretném, hogy elmehessek remetének valahová a hegyek közé, járatlan ösvényekre, és azt enném, amit az ég madarai hoznak. Távol mindentôl és fôleg mindenkitôl. Ahol senki sem akar tôlem semmit, senkire nem kell tekintettel lennem, senki nem bánt és senkit nem bántok.

Rossz

Meglehetôsen lemaradtam az írással. Ez egyfelôl a káosznak köszönhetô, másfelôl annak, hogy a kommunikáció egyéb módja jóval egyszerûbb és gyorsabb.
Ma voltam ellenôrzésen, doktorbácsi azt mondta, a vírusszámom 13 000. Ez jó hír, mert lényegesen kevesebb, mint pár hete. Rossz hír, hogy zörög a tüdôm, feltehetôleg a mértéktelen kátrányletüdôzés miatt, ismét érik egy leszokóhadjárat. A legszebb azért a három kis cicagombóc volt, amit a Lászlóban a lépcsôlejáratnál láttam. Már arra felé haladtamban láttam egy nem túl nagy termetû, sovány, fehér macsekot kisurranni, aztán amikor beléptem, egy pici fehér gombóc pislogott rám az utolsó elôtti lépcsôrôl. Természetesen anyai ösztönöm feltámadt, sürgôs simizési kényszer vett erôt rajtam, ám amikor közelebb mentem észrevettem, hogy a lépcsô alján, a fordulóban, még két pici szürke gombóc van... A fehér pedig lábacskáitól kitellô maximális sebességgel legurult hozzájuk. Szegényeknek nem sok esélyük van a túlélésre egy kórház pincéjében, elôbb-utóbb lebuknak, aztán legjobb esetben jön az Illatos út...

Lehet, hogy ettôl, lehet, hogy a magas galléros ing miatt (khm, Honey), lehet, hogy a koránkeléstôl, de egy kicsit árvának érzem most magam... Olyan igazi, mindenbôlelegemvan feeling. Legszivesebben hazamennék, a fejemre húznám a takarót és nem mozdulnék. Persze a gályának haladnia kell, ehej uhnyem, ehej uhnyem, így erre nem sok esélyt látok. Kezdem elveszíteni az összes csatát, szeretném, ha pár hónap eltûne az életbôl.

Hétfô

Elég utálatosan indul a hét, annak ellenére, hogy minden szép és jó, mindenki szeret és teljesen hepi vagyok. Gondolkodtam Honey recenzióján arról a bizonyos honlapról, arról a családról, ahol az anya most halt éhen, az apa és a gyerek kórházban van, arról a csecsemôrôl, akit végletesen vega szülei csak szójatejjel tápláltak és végzetes alultápláltság miatt meghalt. Meg arról a nem rég megjelent cikkrôl, amely szerint a HIV fertôzöttek vallássossága nagyban segíti állapotuk elfogadását és csökkenti annak a veszélyét, hogy másokat megfertôzznek. Meg Lenkey doktor csodavitaminjairól, amelyet kollégám is szed, és ezzel nem a multikat, hanem a jó doktort támogatja.

Mert hívô, de nem vallásos embernek tartom magam. Eszembe nem jutna, hogy halálra éhezzek megtisztulási szándékkal, ne kezeltessem egy betegségem várakozva a csodára, sohasem fizetnék ellenôrizhetetlen, önmagukat dicsôítô csodadoktoroknak. Egy csomó ember mégis megteszi. A hit és a vallás valóban sokat segíthet, majdnem leírtam, hogy csak nem nálunk. A hit azonban határok nélküli, személyes meggyôzôdés. A vallások itthoni képviselô azonban sokszor tájékozatlanok, már a homoszexualitással sem tudnak mit kezdeni (katolikus lévén nehezményeztem pár éve, hogy az új és csodálatos katekizmus megértésre szoruló, beteg embernek definiált), a HIV fertôzést pedig egyenesen bûneink megérdemelt büntetésének tekintik a legtöbben. A hit mégis segíthet, mert támaszt nyújt akkor, amikor emberi oldalról semmilyen segítségre nem számíthatunk. Az lényegtelen, hogy valaki buddhista vagy zsidó vagy keresztény vagy mohamedán: a tudat számít, hogy az élet nem értelem és cél nélkül való.

A hit azonban nem gyógyszer, nem helyettesíti a terápiát, és jó, ha nem homályosítja el a józan észt. Egy hívô azt is el kell hogy tudja fogadni, hogy Istene egy orvoson keresztül, gyógyszerrel segíti. Személy szerint bár nem tagadom a csodák lehetôségét, még eggyel sem találkoztam. Csoda alatt természetesen most a természetfölötti beavatkozást értem, a mindennapi életben jelenlévô apró boldogságokat pedig mindenki átéli, és igen, ezek is lehetnek csodák. Egy mosoly, egy találkozás (szia Honey), egy érintés, vagy egy nem várt kedves szó (csókolom, Nellyke). És bármennyire szkeptikus vagyok, hiszek az öngyógyításban is, no nem abban, hogy erôsen koncentrálva kigyógyulok a rákból, hanem abban, hogy a belsô egyensúly kihat a szervezet állapotára. Az pedig, hogy ki hogyan találja meg a belsô békéjét, imádsággal, tai-chi segítségével, meditációval vagy rendszeres szexszel, teljes mértékben a vérmérsékleten és beállítottságon múlik, a lényeg az, hogy a béke és kiegyensúlyozottság gyógyít. És persze az akarat, de ez az elôbbi függvénye.

Divat mindenütt rejtett összefüggéseket, összeesküvést keresni, divat a különbözô önfejlesztô/segítô módszereket megtanulni, de az nem változtat a tényen, hogy a józan paraszti ész nem helyettesíthetô. Momentán leszarom, hogy a HIV Afrikából indult, vagy egy amerikai katonai laborból, lényegtelen, hogy melyik gyógyszermulti vagy kormány mit titkol és mit nem, a vírus köszöni, létezik, és egyelôre életben tudnak tartani, ha akarom és szükséges.

A vallássoságról szóló fenti cikk másik részével nem sokat tudok kezdeni. Azt még megértem, hogy vannak, akik szándékosan meg akarnak fertôzôdni. Nem kell tovább rettegni, nyugi van. Más kérdés, hogy ez nem olyan, mint egy piercing, amit ha megunok, kiveszem. Egyfelôl nem etikus ezt követôen másoknak névtelenül továbbadni, mert ugye, hátha ôk nem akarják, márpedig a saját szabadságomnak a másik szabadsága lenne a korlátja, így tehát a felhôtlen szexuális élet mégsem annyira felhôtlen. Másfelôl jelenleg visszafordíthatatlan, tehát ha el is múlt a fertôzéstôl való félelem, jöhet a másik: meddig húzom még? És tudom, hogy vannak, akik szándékosan fertôznek, nem csak felelôtlenségbôl, volt szerencsém ilyen jellegû dicsekvésekhez itt-ott, ki mikor, hány embert, szaunában, sötétszobában, parkolóban, bárhol. És engem is térítgetett a Sötét Úr híve, elég intenzíven annak idején. A kimondott indokokat meg is értem, de a tényleges vezérlômotívumot még nem sikerült megtalálnom. Mi a jó abban, ha ilyen durván beleavatkozok valakinek az életébe? Hatalomvágy, gonoszság, a káosz terjesztése? A gonoszság, a káosz persze nem logikus, hiszen a rend az ellenpólusa. De a Sötét Úrnak nem lesz több követôje ez által, a fertôzô fél nem lesz sem egészségesebb, sem boldogabb. Ami azt illeti, én is lefeküdtem negatív partnerrel, úgy, hogy nem tudott a státuszomról. És végig rettegtem, nagyon óvatos voltam, igyekeztem az összes biztonsági elôírást betartani, ergó minden volt, csak nem együttlét, a végén pedig megkönnyebültem, nem kielégültem. Volt olyan negatív partnerem is, aki tudott a helyzetemrôl, elég gyakran votlunk együtt, de az sem volt különb. Ki kíván ilyet másnak? Ez nem vallás kérdése, hanem józan ész, racionalitás.

Lehet, hogy egyszerûen ez hiányzik az emberekbôl. Vagy az is lehet, hogy mindig is hiányzott, csak a médiának hála, mindenrôl és azonnal értesülünk, minden revelancia, minden fontosnak tûnik. Kétségtelen, hogy fanatikusok és ôrültek mindig is voltak, de nem volt bulvártéma, maximum a helyi piacokon beszélték ki az esetet az unatkozó kofák. És persze fontos a tálalás is, egyre több a bulváros felkiáltás, a szenzációhajhászás, hála az internetnek bárki lehet ötperces sztár.

Eredményhirdetés

Vírusszám: 19000, Cd4: 470, 28%

Nem tartom igazságosnak. Honey-val nagyjából egy idôben fertôzôdtünk, 2004 végén, bár engem rögtön kiszûrtek. A kezdô vírusszámom 6000 volt, 400 körüli Cd4-gyel, a következô alkalommal 8000, 800 körüli T sejttel. Ezt követôen elég volt az, ha a doktorbácsi azt mondta, minden rendben van, amióta hasonszôrûekkel beszélgetek, vagyis néhány hónapja, elkezdett érdekelni a téma, tehát ezután feljegyzem. Az világos, hogy mindenkinél máshogy alakul a vírus szaporodása, de ekkora különbségre nem számítottam: Honey tôlem jóval egészségesebben él, sportol, nem dohányzik, nem iszik, nem túlsúlyos. Én elôbb-utóbb szívinfarktusban kívántam elpatkolni, mivel ülômunkát végzek, autóval közlekedek, iszok, dohányzok, káromkodok, nem sportolok, otthon a TV vagy a számítógép elôtt gubbasztok chipset majszolva és sört vagy (nem diétás) kólát kortyolgatva, szóval ahogy látom, az immunrendszeremnek rég le kellett volna padlóznia. Persze több-kevesebb rendszerességgel szedek vitaminokat, Béres cseppet, ginzengkivonatot, hébe-hóba eszek zöldséget vagy gyümölcsöt is, de az egészségtudatos életmódtól igen távol áll az, amit mûvelek. Nem azért, mert így kívánom gyorsítani a folyamatot, hanem mert így szoktam meg annak idején, aztán pedig nem változtattam rajta. Jóakaróim szerint ami mûanyag vackot megeszek, a sötétben már régen világítanom kellene.

Más. Némi megbeszélnivalóm volt a könyvelômmel, annak idején be kellett jelentkezni az ügyfélkapun, de a bevallásokat ô kezeli, tehát birtokában van a felhasználónevemnek és jelszavamnak. Most egyszerûbb volt, ha elmondta, hogy mit nézzek meg és hol, tehát én jelentkeztem be. Nem tudtam meg, mióta halmozódik a visszaigényelhetô pénzem, de ha már ott voltam, megnéztem mióta vagyok bejelentve, ezt sem tárolja a rendszer, de legalább láttam, hogy öt éven belül két hónapig voltam munkanélküli, ami nem igaz, de késô bánat. És megnéztem a Betegéletút menüpontot. Két olyan vizsgálatot végzett el egy kórház rajtam, amit nem vettem észre, mert csak látogatóban jártam náluk, betegként soha, ezen kívül az összes kiváltott recept tartalma és ideje, és hát az összes vérvizsgálatom részletei (eredmények nélkül), beárazva. Magyarul ha a könyvelôm egy picit kíváncsi (és miért ne lenne az, hiszen nôbôl van), megtudhatja, hogy pozitív vagyok. Nem mintha zavarna vagy izgatna a dolog, csak nem szerettem volna az orrára kötni. Ahogy megismertem, maga a megtestesült diszkréció, de akkor is. Szóval akinek cége van, vagy a cégének regisztrált (csak magánszemély regisztrálhatott, a saját személyes adataival), de nem maga intézi a bevallások beküldését és ellenôrzését, az orvosa és a gyóntatója mellé beiktathatja a könyvelôjét is.

Suttogások

Nem egyszerű az élet, vannak dolgok, amelyekről még úgy is nehéz beszélni, ha senki sem hallja. A drágám régen tervezett blogját elkezdtem és közben olyan érzésem volt, mintha vele beszélnék, ezért éppen olyan óvatosan és körültekintően fogalmaztam, mintha azonnal olvasná. Nehéz szülés lesz, talán nincs is értelme, de valamiféle bizarr belső kényszer hatására igyekszem egyensúlyt termteni közte és Honey között. Telefon az egyiknek, telefon a másiknak is, üzenet az egyiknek, üzenet a másiknak is, kedvesség az egyikkel, kedvesség a másikkal is, immár pedig blog az egyiknek, blog a másiknak is. Persze amíg jelen állapot tart, nem tudok egyenlő esélyeket biztosítani. Drágám blogja, pedig nem annak szánom, kicsit olyan, mintha búcsú lenne, magyarázat, mi miért történt, történik.
Ha eddig csak hajlamom volt a skizofréniára - hivatalos vélemény -, akkor most magam is igyekszem kettétépni a lelkem.
Közben azt is megtettem, amit már régen kellett volna: két és fél éve vagyok pozitív, de még mindig nem vagyok tisztában azzal, mi mindennel jár ez a fajta élet. Könnyű nekem, eddig teljesen tünetmentes voltam, még a nátha is jobban elkerült, mint régebben, az első telemen meg sem fáztam, pedig korábban októbertől áprilisig sebesre fújtam az orrom. Átböngésztem a többiek blogjait, ami azt illeti, kicsit beparáztam, jobb későn, mint soha. Újabb adalék a kóros soványságom miatti aggodalomhoz - mi lesz, ha mellékhatásként lefogyok? És miből? Eddigi tapasztalataim szerint ha fogyok, gajjra megy az immunrendszerem, mint akkor, amikor megfertőződtem. Mi van, ha a gyógyszer várható mellékhatásaként elkezdek fogyni? Kemény küzdelem lesz... A szteroidoktól, tesztoszterontól pedig amúgy sem hízok, már kipróbáltam. Érdekes módon ez a mellékhatás izgat a legjobban, a többit tudnám kezelni. Lehet, hogy itt is a ló túlsó oldalára kerülök, eddig nem érdekelt a téma, most pedig csak ezzel fogok foglalkozni? Lehet, hogy nem is annyra lenne rossz, végre egy motiváció a leszokáshoz, bár sovány vigasz, a bagót abbahagyva sem híztam el anno. Mondjuk leszokok a dohányzásról, elkezdek sportolni, napi ötször enni, még van kreatinom, aminosavaim a legutóbbi kúrámból visszamaradt készlet. Felszedem azt a bizonyos hiányzó tizenöt kilót, és máris lesz mit leadnom. Álmodik a nyomor.
És járok közben iskolába, dolgozok, edzek és búcsút intek Honey-nak is meg a drágámnak is, mert időm az már nem nagyon lesz rájuk.
Szegény Honey, biztos kiakad, ha meglát: amúgy sem klasszikus arcélű fejemet reggel kezelésbe vette a fodrász, aztán a végeredményt látva azzal vigasztalt, hogy pár hét alatt kinő. Pedig ma sikerült erőt venni magamon, időben felkeltem, kicsit takarítottam, elkezdtem egyetlen barátomnak főzni és nem tapadtam le a tévé előtt. A korábban jellemző állandó vadászattól elment a kedvem, hála annak, hogy még nekem is túl sok a nyüzsgés a saját életemben. A bűbájdobozról való leszokás lenne a legnagyobb fegyvertény, mivel gyakran vagyok egyedül, majdnem a legjobb társam lett, időnként nem lehet kicsavarni a kezemből a távirányítót, válogatás nélkül nézek mesét, dokumentumfilmet és szappanoperát. Most új heppem a blogírás, de még nem űbereli a tévét, az olvasás már régen nem, egyedül a szex volt és most is az egyetlen valós konkurrencia, csak hát, több nap mint kolbász, amit a szegény ember vízzel főz. Magányosan nem az igazi. Jobb szeretem a csapatjátékot. Az is igaz, ha csendesebb és értelmesebb elfoglaltságot választanék a tévétől, még inkább magamba fordulnék, a legszórakoztatób könyvnek is megvan az a nagy hátránya, hogy engedi az ember képzeletét, gondolatait szárnyalni, asszociációkra és azonosulásra késztet. Az általam nézett műsorok nagy részénél pedig csak néznem kell kifelé a fejemből, kívülállóként követni a nem túl szellemes és kiszámíthatatlan fordulatokban nem igen bővelkedő cselekményt. A legjobb szórakozásom az, hogy a dramaturgiai hibákat ixelgetem.
Azért megfordult a fejemben, hogy bár nem túl kellemes, de éppen egy alapos életmegváltozás közepén tartok, lehet, hogy ezért nem a tegnapon és a holnapon rágódom, hanem csak és kizárólag az adott pillanatot boncolgatom. Ami most történik, valamilyen egyelőre ismeretlen okból fontosnak tűnik, kezdetnek, újnak és megfoghatatlannak, mint egy újonnan vásárolt kötet valamelyik sagából, ahol ismerősek a szereplők, de nem tudjuk, ki lesz a főszereplő, mi fog történni és miért.

Nem vagyok UFO!

Úgy tûnik, ma romantikus hangulatba kerültem, reggel óta a hétvége reményteli eseményei járnak az eszemben, már megint. pedig ma sem volt egy egyszerû nap, délelôtt egy sor után fel kellett adnom az írást, mert egymás szavába vágva csörögtek a telefonok és rekordgyorsasággal érkeztek válaszok rég elfelejtett kérdésekre. Új megközelítésemnek köszönhetôen nem aggódok, csak megpróbálok csendesen örülni. Lehet, hogy ismét csak a hold miatt, de úgy tûnik, Honey sem ússza meg némi emocionális túlcsordulás nélkül. Igen, megálltam, erôs voltam és egy szót sem szóltam a nyálról.
Persze lehet, hogy a jó napkezdésnek is köszönhetô, igaz, korán keltem de a három vodka-tonik után jól aludtam (politoxikomán vagyok), és ráadásul kora reggel két rendkívül kedves nô csak velem foglalkozott. Két hét múlva eredmény. Ôszintén és férfiasan bevallom, eddig nem nagyon törôdtem vel, nincs gond, nem kell gyógyszer, többet nem kell tudom. Honey és az azóta talált sorstásak javaslatara ígérem, komolyabban veszem (üdv mindenkinek). Excell táblát azért nem fogok vezetni, ha eddig nem volt hatással az életemre, akkor ezután sem lényeges. Na ez így nem igaz, mert ennek köszönhetem Honey-t, enélkül valószínüleg soha nem ismerkedünk meg. Ahogy Hugi tanácsolta, de magam is érzem: ez egy ajándék az életben, megpróbálom egyszerûen elfogadni és örülni neki. Nincs lelkizés és nincs "mi lett volna ha" féle gondolatfüzér.
Másfelôl az állapotom némileg használható információkat jelenthet mások számára. Itt azért meg kell jegyeznem (utalnék jé blogjára, ahol valaki azt boncolgatja, ufók elkaphatják-e), hogy rövid és korántsem átfogó piackutatásom alapján nálam természetesen ez is máshogy mûködik és jelentkezik, legalábbis ebben a fázisban. Vagy csak annyira vájkáló üzzemmódban vagyok már néhány éve (34.5), hogy egyszerûen nem tûnnek fel olyan fiziológiai elváltozások, olyan tünetek, amelyek mások számára intô jelként jelentkeztek. Igen, tudom, Hugi is mindig azt mondja, különleges vagyok. Tudom, sôt szerény és szép is vagyok, és okos, meg intelligens, és qrva jó az ágyban. A cikkben szereplô állítások valóságtartalmáért a kiadó semminemû felelôsséget nem tud vállalni. Ahogy már írtam, nem, nem vagyok ufó. Vagy mégis? Morg hívja Orsont, Orson jelentkezz! Iti haza.

Szenvedélyek

A tegnapi takarítás projekt természetesen átcsúszott a mai napba, kis eséllyel majd holnap megcsinálja más. Úgy látszik, a szenvedélyesség nem mindenre terjed ki. Volt egy film ahol a főhős (Kuki) húga mindent szenvedéllyel csinált, egy jelenetben, miután az édességek helyett átszoktatták a zöldségekre, egy kis csővel felszippantotta az orrába a zöldborsót, aztán megjelent az elragadtatás az arcán. Zseniális és groteszk jelenet volt, annak idején hajlamos voltam azt hinni, hogy én ugyanígy állok az élethez, ugyanilyen szenvedéllyel és extázissal, most rá kell döbbennem, távol állok én ettől. Védem a magam kis nyugalmas, semmittevő életét, ahol két szalmaszálat sem teszek keresztbe. Ezt a négy napot elmélkedésre és tisztulásra szántam, de leszámítva(?) a sorokat, semmi maradandót nem alkottam. Honey legalább értelmesen töltötte az idejét, habár rettenetesen fáradtnak tűnik. Irigylem a munkamániáját, számomra a munka mindig a munkaidő kezdetétől annak végéig tart, ugyanígy a magánélet munkaidő végénél kezdődik. Talán ezért voltam annyira besózva az elmúlt hetekben, mert ez a természetes életritmusom felborult. Másfelől megismerkedtem egy csomó különös figurával, beszélgettem egy sor érdekes emberrel, szóval, valamit csak nyertem. Most kicsit fáradt és éhes vagyok, állandó várakozásban, de még most sem vagyok képes feladni a vizsgálódást, mit, miért, hogyan. Szerintem ez már betegség, értelmetlen és hatástalan, hiszen sehonnan sehová jutok, megoldást nem keresek és nem találok, csak a pillanatnyi lelkiállapot krónikáját vezetem. Előbb-utóbb elolvassa egy agyturkász, aztán majd jól bezárnak mint társadalomra és önmagára abszolut közveszélytelen alakot. Persze milliónyi hozzám hasonló ernyedt alak kóricál a nagyvilágban, de ők legalább nem vájkálnak saját mindennapjaikban. Mint egy japán filmdráma, ahol a főhős szembesül az örök feladattal: nem elég a jót látni, tenni kell. A tetthez pedig elhatározás és akarat szükségeltetik. Főhősünk pedig nem találja ezt az erőt, így csak nézi, ahogy világa lassan a semmibe enyészik körülötte, ő pedig egyre csak azt kérdezi: miért? Nem látja át, ha ő megtenné azt a keveset, ami a kötelessége, amitől jobb emberré vállhatna, az egész mindenség átalakulna és megmaradna. Így csak a bukás marad meg. (copyright by me)
Persze az én tespedésem nem okoz világméretű katasztrófát, még csak a saját világom sem omlik össze, hiszen a restség az egyik alappillére. Hazugságok és bűnök alkotta szövedék, önmagam és mások becsapása, szándékosan és akaratlanul, mert a hazugság mint a rák, terjed, osztódik, saját életet él.
Még a szenvedélyeim sem őszinték, a játékban az újdonság, a könyvben az izgalom, a szexben a kielégülés/kielégítés kettőssége, a dohányzásban pedig a megadás, ami vonz. Ha hiányzik a fő összetevő, eldobom a szenvedélyt, keresek másikat. Elkezdek egy új játékot, hajnalokig, napról napra, míg el nem érem a teltség érzését, amikor már nem új, nem kihívó, akkor abbahagyom és évekig nem érdekel a játék. Elkezdek olvasni, falom a könyveket napról napra, hétről hétre, aztán megcsömörlök, és bár megveszem az újakat, fel sem ütöm. Megtörtént az aktus, mindkét fél kielégült, mosolygok és aludnék, nem kell nekem hosszas összebújás, udvarias búcsúbeszéd, szia, ennyi volt, kösz, felejtsük el egymást. Néhány napig vagy hétig nincs szükségem rád. A dohányzás legalább annyiban őszinte szenvedély, hogy a nikotinhiány, mint fiziológiai jelenség valós. Álltatom magam, hogy könnyedén abba tudnám hagyni, de nincs miért, napi rituálévá vállt, nincs motiváció, amiért abba kellene hagynom, az egészség és hasonló szép szövegek nem hatnak meg. De elszívtam a cigit, más köt le, érdekes módon órákon át elvagyok, nem nézem az órát, mint a munkahelyemen, hogy hoppá, idő van, cigiszünet.
Korábban azt írtam, hogy nem kötődök anyagi dolgokhoz, sajnos azt kell látnom, hogy egy valamire való szenvedélyem sincs. Egyszer, egy állás-stresszinterjún azt mondta rám a nem túl kedves hölgy, hogy nem érthetek semmihez, mert túl sok mindennel foglalkozok. Akkor ezen kiakadtam, de valószínűleg igaza volt. Akit minden érdekel, azt semmi sem érdekli. Ez vagyok én.
Azért néhány dolgo érdekel, a holnap utáni vizsgálat eredménye például. Annak idején két évet adtam magamnak, de az már lejárt, bőszen várni fogom az eredményt. Persze az semmit sem fog megváltoztatni, de mint oly sok mindenben, ebben is meglehetősen hiányos a tudásom, így majd megkérdezem újdonsült kedves barátaimat, mi is az, amiben vagyok és merre tart.
Egyébként ez a módszerem: ha valamit nem tudsz, akkor sziklaszilárdan védem a saját igazamat, véleményemet. Ha tudsz valamit, akkor megtanulom tőled és másoknál már szakértőként osztom az igét. Idegesítő? Hajaj, de még mennyire. Érdekel? Nem.