Est-eb-éd

- Hahó!
- Hmffhmmm...
- Van ott valaki? Illetve tudom, hogy ott vagy, csak nem akartalak zavarni...
- Elnézést, épp vacsorázom. Mit óhajt?
- Nagyon finom illatok jönnek onnan... Mi eszel? Érzem az illatát, az előbb aludtam, aztán megéreztem ezt a finom illatot... Szóval közelebb mehetnék?
- Azt hiszem, hiába is próbálnám távol tartani... Mit tehetek önért? Amennyiben lehetséges, szeretném folytatni a vacsorámat.
- Óóóó... Te kapsz vacsorát? Tudod én csak reggel kapok enni, a Gazdi szerint elhíznék, ha folyton ennék... Te szép kövér vagy... Már ne vedd sértésnek. És szép fényes a bundád... Közelebb mehetek?
- Köszönöm. A megfelelő táplálkozás mellett a gondos ápolásnak köszönhetően ilyen a szőrmém. Amúgy minden csak idomítás kérdése. A jól idomított Gazdi mindig ügyel arra, hogy a cica tálkája ne legyen üres.
- Akkor én valamit biztosan elrontottam... Pedig mindent megtettem... Mégsem kapok este enni. Pedig úgy igyekszem jó lenni, meg okos, meg figyelmes, meg engedelmes, meg nagyon-nagyon-nagyon szeretem a Gazdit... Lehet, hogy ez tényleg így a jó nekem... Mmm.... milyen finom illatok... Várj, felállok... tényleg tele van a tálkád, mind a kettő... nagyon jól néznek ki... Vajon miért rakták olyan magasra?
- Mégis, mit gondol? Amióta betolakodott az életembe, egyetlen falat étel sem maradhat érintetlenül a szokásos helyén... Ahogy elfordulok, ön már el is tüntet mindent az utolsó morzsáig. Mire való ez a mohóság?
- Én nem vagyok mohó, csak éhes... Uh, mennyire éhes vagyok... hallod, ahogy korog a gyomrom? Mert én hallom, folyamatosan. Ó, ha csak egy kis kajám lenne... nem kellene sok, csak épp az íze kedvéért...
- Ahogyan már mondottam volt: minden csak idomítás kérdése. Idomítsa úgy a Gazdiját, hogy mindig legyen a tálkájában étel... Ehhez nem kell sok ész, talán még önnek is menne...
- Én nem tudom, hogy kell idomítani. Én csak azt tudom, hogy a Gazdi szeret engem, még akkor is, ha nem ad vacsorát... mindig elvisz sétálni, meg játszik velem, meg vakargatja a fülem tövét. Meg a hasamat... Olyankor a boldogságtól nem érzem, hogy éhes vagyok... Ó, de finom illatok jönnek onnan föntről... Nem tudnál adni egy kis ennivalót?
- Ezt nem tartom jó ötletnek. Nem elég, hogy kitúrt az ágyamból, most már a vacsorámra fáj a foga?
- Nem fáj a fogam, csak éhes vagyok. Oúúú, de éhes vagyok, megnézhetem még egyszer? Igen, még rengeteg kajád van, és még mindig nagyon jól néznek ki... Ó, bárcsak nekem is lenne valami ennivalóm...
- Tudja mit: ha már a saját Gazdiját nem tudja megnevelni, próbálkozzon az enyémnél. Évek kitartó munkája eredményeként minden rezdülésemet ismerni, elég egyszer szólni és már tálalja is a csemegét. Ha jól láttam, ezt az oldalát már ön is ismeri. Próbálja ki, menjen oda hozzá, jelezze, hogy éhes. Meglátja, nem kell sokat győzködni. Még önnek sem. Na ezt nevezem én idomításnak.
- Megpróbálnám, de itt van a Gazdim, ő pedig biztosan nem engedné. És nem szeretném, ha a Gazdi elégedetlen lenne velem. Amikor megszid, akkor már nem vagyok éhes, sőt, olyan, mintha kavics lenne a gyomromban, és nagyon szégyellem magam. Oúúú, csak ne érezném azt a finom illatot. Közelebb mehetnék egy kicsit? Látod, épp elérem a párkányt! És így kényelmesebb is, jobban látom a tálkáidat. Mennyi étel! Nem adnál egy keveset? Ó, kérlek, csak egy falatot... Csak egyetlen apró falatkát...
- Khhh... Mégis, mit képzel már megint? Azonnal vigye innen a mocskos mancsát!
- Bocsánat, nem akartalak megbántani. És nem is mocskos a tappancsom, csak egy picit poros, mert az előbb voltunk sétálni. Szóval adnál egy kis ételt, neked olyan sok van, és olyan finom az illata... Oúúú, ígérem, legközelebb megtörlöm a lábam, mielőtt a párkányra teszem. Légyszi-légyszi, egy kicsike falatocskát...
- Még mit nem! És velem mi lesz később, éjszaka, amikor megéhezem? Azt képzeli, hogy ön miatt hajlandó leszek reggelig éhezni? Nézzen rám: ön szerint ez a bunda magától ilyen dús, selymes, fényes?! A titka a helyes, gyakori táplálkozás és a rendszeres tisztítás. Nem kívánok úgy kinézni, mint ön. Nézzen magára: hát hogy áll a szőre? Úgy néz ki, mint egy súrolókefe! Nem kívánhatja, hogy az elégtelen táplálkozás következtében én is odig süllyedjek.
- Azért ilyen a bundám, mert szálkás szőrű vagyok. De valóban, neked sokkal gyönyörűbb a bundád... És sokkal finomabb az illatod... és a vacsorádnak is nagyon finom az illata... Óúúú, nem adnál legalább egy harapást? Kérlek szépen, aztán ígérem, békén hagylak, nem is zavalak tovább, észre sem fogsz venni...
- Azt erősen kétlem. Sajnálom, elláttam tanácsokkal, ebben a kérdésben csak magára számíthat. Próbálkozzon a Gazdiknál. És ha most megbocsát, folytatnám a vacsorámat. Teljesen megszárad.
- Óh. Bocsánat, nem akartalak zavarni. Akkor én most elmegyek... Pedig még mindig éhes vagyok. biztos, hogy nincs egy kis felesleges kajád valahol?
- Egészen biztos. Már az összes tartalékomat megtalálta és felzabálta. Még szerencse, hogy ide nem tud feljönni.
- Sajnos tényleg nem... Pedig olyan szívesen megkóstolnám a vacsorádat!
- Afelől szemernyi kétségem sincs. Nos, ha megbocsát...
- Igen, igen, megyek már. Jó étvágyat! Oúúú... Megyek, megpróbálok aludni, de szerintem az éhségtől már az ágyig sem jutok el... Valahol félúton össze fogok esni, talán épp az ajtóban...
- Jó próbálkozás. De én sem most jöttem le a falvédőről. További szép estét!
- Szia, még találkozunk!
- Vállalom az elkerülhetetlent. Jó pihenést!
- Szia. Akkor én most elmegyek...
- Mffmmhmmm...

A találkozás

- Ó mennyi szín és illat, mennyi forma, ez csodálatos, elképesztő, gyönyörű; még soha nem jártam itt, miért nem jártam itt, vajon most miért vagyok itt? És igen, ott is, érzem, van itt valaki, érzem az illatát, puha és meleg, biztos szívesen játszana velem, vajon hová bújhatott? Jajj de kedves, hagyott nekem ennivalót, nagyon finom, jó és kifinomult ízlésre vall, nem mintha nem ennék meg bármit, egész nap egy falatot sem ettem... És ez a fűszeres illat! Vajon honnan jöhet? Ó igen, annyira elbűvölt a környezet, hogy észre sem vettem, amikor megérkeztem... csípős, erős, aromás, vajon mivel ízesítették? Khm. Khm. Ez nem valami finom, de legalább az illata jó. Meg kell találnom, hol lehet? Biztosan alig várja, hogy megismerhessen, egy ilyen jóképű, barátságos fickóval, mint én, mindenki szívesen megismerkedne, mindenki szívesen barátkozik... Vajon merre lehet, itt kell lennie valahol. Vagy ez is a játék része? Nekem kell megtalálnom? Jövök már, kedves! Ott mi lehet? Biztos van ott valami, nem úgy áll az a textil, mintha rögzítve lenne... Ó... Jó napot... Te ki vagy? Éreztelek korábban is, szép helyen laksz. Szeretnél játszani?
- Hmmm... én vagyok a Ház Úrnője.
- Van kedved játszani? Én nagyon szeretek játszani, gyere, játsszunk együtt!
- Amennyiben nincs ellenére, inkább itt maradnék.
- Ó, akkor jöjjek közelebb? Az előbb is éreztem a szagodat, nagyon jó szagod van, puha és meleg, meg megtaláltam a dobozodat, aminek olyan fűszeres és erős az illata. Megszagolhatlak, hogy tényleg a tiéd, vagy van itt még valaki más is?
- Khhh. Uram, megkérném, hogy távozzon. Jelenléte felzaklat.
- Ó. Bocsánat. Nem akartam udvariatlan lenni. Már itt sem vagyok. Elmegyek. De nem megyek messzire, ha mégis meggondolnád magad, csak szólj. Megyek már. Nem akarod, hogy maradjak? Úgy tűnik, nem. Kár. Pedig szép vagy, szívesen játszanék veled. Nem kell megijedni, nem maradok... De itt leszek a közelben, jó?
- Köszönöm. Hihetetlen, hogy ide milyen alakokat engednek be. Az ember már a saját házában sem maradhat nyugton. Ideje elbeszélgetnem a személyzettel.
- Megyek már.
- Alig várom.
- Szia, majd még kereslek!
- A lehetőségnek még a gondolata is elborzaszt.
- Viszlát!
- Minden jót.

***

- Ön mit csinál ott?! Ezt hogy képzeli?!
- Szia! Végre előjöttél játszani? Gondoltam, hogy nem bírod ki sokáig, én sem bírnám egy olyan sötét és zárt helyen. Alig győztelek kivárni, elálmosodtam és lefeküdtem. Tudtad, hogy olyan szaga van, mint neked? Puha is meg kemény is, ahogy szeretem, mondjuk egy kicsit igazgatni kellett... nem jössz ide?
- Inkább nem. Azt kérdeztem, hogy ön mit csinál ott.
- Ó, már mondtam. El is felejtetted? De butus vagy! Nem baj, elmondom még egyszer: miután találkoztunk, még körülnéztem, aztán unatkoztam, aztán megint körülnéztem, aztán elfáradtam, és lefeküdtem ide.
- Azt látom. És ezt hogy képzelte?!
- Micsodát?
- Az az én ágyam!
- Ó. Tényleg? Gondolhattam volna. Pont olyan szaga van, mint neked. Legalábbis, mint a többi dolognak, amit megszagoltam, mert téged nem szagolhattalak meg, emlékszel? Pedig szívesen megszagolnálak közelebbről! Nem akarsz idefeküdni mellém?
- Nem. Az az én ágyam.
- Igen, ezt már az előbb is mondtad. Jó puha ágyad van, kicsit furcsa, de jól el lehet benne helyezkedni. Biztos, hogy nem akarsz idejönni?
- De igen. Oda fogok menni. És azt akarom, hogy mire odaérek, elhagyja az ágyamat. Ne akarja megvárni. Tudok én nagyon goromba is lenni, eddig eltűrtem a tolakodását, zajongását, rohangálását, de ami sok, az sok! Önnek semmi se szent?!
- Ó, de igen, félre ne érts, nem akartalak megbántani, csak ahogy már mondtam, elfáradtam, és lefeküdtem, mivel más olyan hely nem volt, ami kellően kényelmes lett volna és el is értem, így ide feküdtem. Mondtam már, hogy nagyon kényelmes? És nagyon széles, elférünk kényelmesen ketten is rajta. Nem akarsz hozzám bújni?
- Nem nem akarok. És kezdem elveszíteni a türelmemet. Az az én ágyam és az én takaróm. Hagyja békén a tulajdonomat. Tűnjön el innen, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok!
- Ó. Akkor elmegyek, nem kell gorombáskodni. Nem tudtam, hogy ennyire érzékeny vagy. Pedig meg sem rágcsáltam, minden úgy van, ahogy hagytad, csak éppen aludtam egy kicsit. Te nem vagy álmos, nem akarsz mellettem aludni egy kicsit?
- Kifelé!
- Jól van, jól van, megyek már. Pedig én kedvellek téged. Nem kell úgy nézni rám, tudom ám, hogy milyen, amikor valaki el akarja venni az embertől, ami az övé. Már itt sem vagyok, Gazdi úgyis rám nézett az előbb, biztosan szüksége van rám. Csak azért, hogy tudd: egyáltalán nem félek tőled. Nem azért megyek el, mert percek óta bámulsz és gorombáskodsz; jó nevelést kaptam, tudom, hogy mi az illem. Ez a tiéd, én pedig itt hagyom neked érintetlenül. Vagyis majdnem.
- Ez a szerencséje, de vigyázzon, önön tartom a szemem. Nem tűröm, hogy így betörjenek a magánszférámba.
- Nem is törtem, hoztak, én csak kedves akartam lenni. Meg szerintem elfértünk volna ketten is...
- Még mindig itt van?!
- Már megyek is. Majd játszunk később, ha kipihented magad?
- Viszlát.
- Szia, még találkozunk.
- Én is attól tartok.
- Szia!
- Minden jót. És máskor kérjen tőlem engedélyt, ha a holmimat használni kívánja! Micsoda otromba fráter. És még mindig itt eszi a fene. De legalább az ágyamat visszaszereztem. Ha ez így megy tovább, előbb-utóbb még ideköltözik. Sürgősen tennem kell valamit. Erre a tökfilkóra semmi hatásom sincs, fel sem veszi a fenyegetést, fel sem fogja, mekkora veszélyben van. De majd én megmutatom neki! Fog ő még sírva könyörögni előttem, hason csúszva a bocsánatomért esedezni... Nála különbeket is megtörtem már. Ott van a gazdi, a barátai, a családja. Nem hagysz békén? És ahhoz mit szólsz, ha az imádott Gazdid engem fog simogatni? Elvetted az ágyamat?! Akkor én is elveszem, ami a tiéd, ami a legkedvesebb a számodra! Habár a hátamon is feláll a szőr a gondolattól, de mégis megteszem. Nekem senki sem tud ellenállni. Majd én megmutatom neked! Holnapra a Gazdád boldog lesz, ha hozzám érhet, egy hét múlva már az én gondolataimat fogja lesni. Még ilyet! Hogy van pofája az én ágyamra feküdni?! Rendben, a kesztyűt felveszem, ha harc, hát legyen harc! Esélyed sincs, kisapám...

Degusztáció

Kap.
Ajándékot, az élettől. Valamit, amiért nem fizetett és nem fizethetett, értéke felbecsülhetetlen; nem szolgált rá és nem is érdemli meg. Részese és birtokosa lesz egy másik életnek, felelőse egy mosolynak, egy tekintetnek, egy érintésnek. Ha elfogadja. Ha képes elismerni, hogy egyedül elérni képtelen. Ha képes megalázkodni és megérteni, hogy szüksége van, hiányában van valaminek, ami teljessé teszi. Ha képes kitárulkozni és befogadni, magáévá tenni és eggyé olvadni. Test a testből, lélek a lélekből, fény a fényből. Ha képes egygyé lenni.
Kapocs.
Összeköti azt, ami természetéből fakadóan külön létezik, akár a természet tréfájaként, akár önként vállalt, dacos büszkeségből. Bilincs melyből sérülés nélkül nem szabadulhatsz. Híd, ami átvezet a mélység fölött, ég és föld között. Megtart, ha zuhannál. Visszatart, ha mennél. Összetart, ha egyedül lennél. A részed és a részem, lelkünkbe és szívünkbe vág, pillanatonként fájón édes kínnal emlékeztetve arra, hogy már nem vagyunk egyedül, nincs már "te" meg "én", csak két vérző fél, melyet összefog, míg a sebek beforrnak.
Kapcsolat.
Egy közös gondolat. Egy összenézés. Egy leheletnyi érintés. Tudom és tudod, szavakra nincs szükség, bár egy nyelvet beszélünk. Értesz és értelek, megértesz és megértelek. Nem számít, mekkora idő vagy távolság választ el, nem számít a némaság. Tudom, hogy vagy és tudod, hogy vagyok. Tudom, hogy itt vagy és tudod, hogy itt vagyok. Amikor nekem kell és amikor neked kell. A mérlegnek egyetlen nyelve van, bővülő javainkkal egymást gazdagítjuk. Egymás mosolya fénylik az arcunkon, egymás tükörképe ragyog szemünkben, egymás érintése ég a bőrünkön, egymás hangja zeng a fülünkben, egymás neve pihen a szívünkön.
Kapcsolatban vagyok.
Végre kimondtam.
Végre elhittem.
Végre élek.
Végre.

Ménkű 2

O.K., nem így terveztem, nem így szerveztem, nem így akartam. Kedves, figyelmes, engem akar.
Nem lennék én, ha nem kételkednék abban, hogy valóban jól esik a jelenléte, és nem csak a fene nagy párkeresős projekt miatt lélegzek fel, hogy végre ismét kellek valakinek, és nem csak barátként.
A kutyáját bemutattuk a Dögnek, meglepő módon a hiszti elmaradt, a távolságtartás érthető volt mindkét részről: A dög sértődötten elvonult, fújt, amikor a kutyus a közelébe ment, de nem történt tragédia és nem stresszelte agyon magát.
Már csak és csupán azt szeretném, hogy egyszerre legyen rendes munkám, rendes párkapcsolatom és rendben az egészségem. Nagy kérés?

Bűvölet

Nem mondom, hogy nem irigylem a szabadosságot és szabadságot, a felelőtlenséget és gondtalanságot, a pillanatnak élést. Amikor megszűnik a világ, csak test és test, hús és hús. Fülledt, párás, ködös, édes.
De nem merem. Nem csak a gyenge szervezetem, a hónapok óta tartó hasmenésem miatt, a lassan épülő, bizonytalan lábú biztonságom miatt. Félek, ha elkezdem, nem bírom abbahagyni.
Amikor senki nem vár semmit, senkinek sem kell megfelelni és senkinek nem akar megfelelni az ember, amikor csak én számítok, az én érzéseim és az én vágyaim. A gondatlanság és gondtalanság sűrű, izzadt keveréke. Nagyon vágyom rá, pont ezért nem merem bevállalni.
Talán máskor. Hátha addig jön valaki, hogy megmentsen önmagamtól. Addig is, féltem őket és irigylem őket. Nem tőlük félek. Magamtól.

Vadászat ON

A szombati korai ébredésnek köszönhetően piszok sok mindent sikerült elintéznem hétvégén, Emberből is kihúztam, hogy barátom szívesen lenne, párom nem.
Bizonyos szempontból örülök, annyira nem lehetek rettenetes ember, ha barátnak szinte bárki szívesen lát. Ember is komolyan gondolja, kivételesen ő keres, ajánl közös programot.
Azért elgondolkodtató, hogy a HIV mennyire befolyásoló tényező ebben a helyzetben. Szexre jó vagyok, barátnak jó vagyok, társnak nem.
Mivel így a vadászszezon újraindult, az önkéntes cölibátusnak egyelőre vége, természetesen az alkalmi, (saját bevallása szerint) szintén negatív szexpartner akár kapcsolatot is elképzelne velem. Kár, hogy már az első üzenetváltásnál kiderült, én nem. A személyes találkozás ezt tovább erősítette; a szex jó volt, a beszélgetés során azonban egyértelmű lett, nem tudnám páromként kezelni. Akarok társat, de nem minden áron. Szexre jó, barátnak vagy társnak nem.
Nem vagyok a szeroszorting híve, de azért elgondolkodtam, hogy talán egyszerűbb lenne a magamfajták között keresni.
Bármennyien is rinyálnak, a neten lehet ismerkedni. Szexpartnert nagyon könnyű találni, de akadnak olyan értelmes emberek is, akik másra is vágynak. Minden esetben, amikor negatív a beszélgetőpartnerem, fű alatt vagy kimondva ott a kétely: képes lenne egy negatív komoly kapcsolatba bonyolódni egy pozitívval? Eddig azt gondoltam, semmi sem gátolja meg, ha két ember szereti egymást. kezdek azonban afelé hajlani, hogy ez valós probléma mások számára.
Meglátjuk. Az új Ember szintén negatív, nemsokára meglesz az első randi. Azt már tisztáztuk, szimpatikus vagyok, de azt is, hogy a státuszom erős megfontolásra készteti.

Korai ébredés

Szombat reggel, kivetett az ágy. Jó lett volna nem egyedül ébredni, a dög álmosan, meglepetten pislogott amikor villanyt gyújtottam.
Rágom a bagót, immár teával: eddig mindenki hagyott valamit az életemben, ami miatta változott, ez az Embernek köszönhető. Pedig tudomásul vettem, hogy bár nem mondta ki, de ez egy egyoldalú rajongás. Egy kapcsolat, ami csak énbennem élt egy hónapot. Persze találkoznunk kellene, hogy ezt kimondhassa.
Nem nézek tükörbe, a saját arcomra csak homályosan emlékszem. Az átszervezéseknek és szigorításoknak köszönhetően anyagilag talpra álltam. Amikor beteg vagyok, ellátom magam. Az utóbbi tizenakárhány évben kapcsolataim ellenére is sokat voltam egyedül, nem a magánytól félek. Nem az öregedés bánt, bár buzi vagyok, jó lenne szebbnek, ránctalanabbnak, fittebbnek lennem, a korom nem zavar.
Az agyam mégis sorra veszi a szingli, hímnemű ismerőseimet, ki lenne alkalmas társnak, kit hogyan lehetne elérni. A neten addig nem lógok, amíg az Ember nem mond nemet: áltatom magam, hogy ez így tisztességes.
Csak a rend kedvéért van szükségem valakire. Egy címke, hogy ő a párom, az ember, akivel együtt öregszünk meg. Talán. Hogy a pasikat ne aszerint mustráljam, alkalmasak-e együttélésre. Hogy a munkámra koncentráljak. Hogy erőt adjon, ha elfáradnék. Hogy szex nélkül odabújhassak hozzá, ha csak simogatásra van szükségem.
Mindig volt mellettem valaki, akire valamilyen szempontból számíthattam, amikor szükségem volt rá. Csak nem feltétlenül az, akire számítani akartam, nem feltétlenül azért, amire szükségem lett volna. Olyan kellene már, aki akkor és azért van ott, amikor és amiért nekem fontos.
Rendet szeretnék, biztonságot, bizonyosságot. Nyugalmat. Békét. Aludni. Örökre.

Margaréta

Azt mondtam magamról, hogy bizonyos értelemben egyszerű vagyok, mint egy bot.
A képlet nagyon egyszerű: véget ért egy kapcsolatom, szeretnék egy újat. Nem azért, mert kapcsolatfüggő vagyok, bár az is lehet, hanem azért mert hozzá tartozik az általam a világ rendjeként megélt valósághoz a társ.
Az eddigi életem jórész bizonytalansággal és költözésekkel telt, gyakran nem tudtam, mi lesz másnap, nem is érdekelt. Egyre inkább vágyom a rendre és az állandóságra.
Nem a Tökéletest keresem, nem is ŐT, hanem egyszerűen bárkit, akit szeretni tudok, aki elfogadja, hogy szeretem és viszontszeret.
Nagyon egyszerű feltétel, mégis borzalmasan bonyolult. Mivel szinte semmi elvárásom nincs, hamar döntök. Én viszont, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekként, alaposan feladom a leckét.
Az ágyban jó vagyok, meghallgatom a másikat, jól főzök, önálló egzisztenciával rendelkezem egyfelől, HIV pozitív, erős dohányos, csontsovány, levedző-vágott hasú, hónapról-hónapra élő, hiperaktív másfelől.
Bizonyos szempontból főnyeremény, bizonyos szempontból selejt.
Mindezt súlyosbítja, hogy mivel nincs jó és még jobb kategória, egyszerre egy emberre koncentrálok gyakorlatilag áthárítom a döntés felelősségét, míg én a kefét rágom, hogy miért nem keres, miért mindig én hívom, akar-e tőlem valamit, ő is érzi azt, amit én és így tovább.
Mert azt senki sem hiszi el, hogy az internetes csevegés alapján az idiótákat már jó érzékkel kiszűröm, az első találkozás alkalmával pedig azokat, akikkel nem tudnék együtt élni. Ebből következik, hogy számomra a második találkozás már elköteleződést jelent. A jelentkező átment a vizsgán, akár össze is költözhetünk.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy másnál nem ilyen egyszerű, de mivel már az első alkalommal minden rosszat igyekszem elmondani magamról, valóban nem rejtegetek csontvázakat a szekrényben. És hála az alacsony elvárási küszöbnek, én sem csalódok a második-harmadik-sokadik alkalommal.
Bonyolult? Nekem nem az.
A dolog aktualitása az Ember, akivel most fogok ötödször találkozni. eddig egyéb okok miatt sem zargattam, de részemről már messze készen vagyunk az együttélésre. Ő meg azt érzi, hogy alig ismer, és teljesen rátelepszem. Pedig visszafogom magam: nekem természetes lenne naponta megkérdezni, hogy telt a napja, mi volt a munkahelyén, természetes hogy este átölelem, természetes, hogy mindent megbeszélek vele. De nem teszem, mert azt érzem, hogy még korai.
Manapság mennyi idő elteltével lehet azt kimondani, hogy kedvellek, próbáljuk meg együtt?

Búcsú

Haragudtam rád. Miért most kell jönnöd, amikor már mindketten kimondtuk, hogy vége. Miért most kell jönnöd, amikor nem úgy kell együtt aludnunk, hogy előtte beszélgetni sem tudunk. Haragudtam rád, mert amikor mondhattál volna valamit, semmit sem szóltál. Haragudtam, mert továbblépnék, de lezáratlannak érzem még mindig a kapcsolatunkat.
Igen, feltűnt, hogyan akartál megcsókolni. Feltűnt az is, hogy hordod a gyűrűt, amit tőlem kaptál, mintegy eljegyzési ajándékként. Tudom és érzem, mit jelent.
Amikor hazaértem, már aludtál. Hosszan gondolkodtam, dühös voltam. Miért így, miért ismét, miért nem lépsz tovább, miért nem hagyod, hogy továbblépjek. Szerettelek volna átölelni, mint régen, hozzád bújni, de csak feküdtem mereven, az ágy szélére szorulva. Úgy éreztem, te is arra vársz, hogy megtegyem. De ez azt jelentette volna, hogy van folytatás. Lett volna lehetőséged azt mondani, hogy van, de nem tetted. Akkor pedig vége.
Reggel, mintegy véletlenül megemlítettem, hogy van még itt holmid, pulóvereid, jól jönnek télen. Megkönnyebbülést láttam rajtad, ahogy összeszedtük a holmidat. Semmiségekről beszéltünk, pedig jó lett volna néhány szót kimondani. A csöndet most én is kínosnak éreztem, így kényszeresen fecsegtem, amit könnyen lehetett a kávéra fogni. Szépen mindent elpakoltunk, kivittünk, bevásároltunk, mint két régi barát.
Mielőtt elmentél, ugyanolyan rövid, felületes csókot kaptál, mint egy barát, úgy simítottam végig a hátadon, mint egy barátnak akit bátorítok, hogy lesz ez még jobb is. Igen, vége.
Nem tudtál arról, hogy én kétségbeesetten küzdök azért, hogy legyen utódod, a helyzetet mindkettőtökkel szemben erkölcstelennek, tisztességtelennek éreztem. Neki elmondtam, hogy jössz, neked nem mondtam, itt volt. Hagytam viszont jeleket, ha kérdezni akarnál. Nem akartál. De nem beszéltünk sem érzelmekről, sem búcsúzásról, sem jövőről. Itt voltál, elmentél, jó utat.
Manó, légy boldog. Szerettelek, és szeretni foglak, de tovább nem tudok várni, nem akarok várni.

Született feleség

Nem nagyon megy nekem ez a szerep... Az agyamat már lefoglalja a következő műtét és az azt követő időszak, Manó dolgozik, nekem pedig a legnagyobb fejfájást az okozza, hogy mit főzzek, mire hazaér a munkából. Rettenetes. Megyek vasalni.

Apró

Változatos, színes, ám hektikus szexuális életemet akár szerényebbre és visszafogottabra is, de mindenképpen megbízhatóbbra és fôleg kölcsönös érzelmeken alapulóra cserélném. Koszt és kvártély megbeszélés szerint.
Ugyanitt (csak külön!) szabad szellemi munkaerô olcsón kiadó.

Önzés

Szent Ágoston után szabadon: az ember lényéből fakadóan szeret és vágyakozik arra, hogy szeressék. Úgy is mondhatnám, hogy minden ember a boldogságot keresi a maga módján, és a kereséshez gyakran semmilyen eszköztől nem riad vissza.
Fixa ideám, hogy az ember szabadságának a másik ember szabadsága szab határt.
A boldogság keresésében tehát a végső szabályozó erő mások boldogsága.
Lehetek- e felhőtlenül boldog más boldogtalansága árán? Nem hinném, hogy az egyensúly elve ezen a szinten is működőképes lenne, a boldogság, mármint az igazi, teljes kell legyen, egyébként csak aprópénz vagy pótlék.
Az tehát, aki a boldogságát keresi, nem lehet önző, amíg a kereséshez felhasznált eszközökkel, illetve magával a kereséssel nem veszi el másik ember boldogságát, nem hátráltatja a maga útján, keresésében. Nem lehet az, mert lényéből, lelke legmélyéről fakad a késztetés, hogy keresse a boldogságot, keresse azt a személyt, aki szereti és akit viszontszerethet.
Az, aki másokon átgázolva halad ezen az úton sohasem érhet célba, mert minden, másik félnek okozott fájdalom elvesz a saját boldogságából, újabb réteg fátyolt von szeme elé, míg nem látja már a célt és nem látja az utat, vágyai és ösztönei vezetik, és egyedül marad.
Az önző ember tehát végül önmagát fosztja meg a boldogságtól.

Amíg a vágyak csupán vágyak, ártalmatlanok. Az ösztönök evolúciós örökségeink, lényünk részei. Önmagukban ártalmatlanok. A megélésük, használatuk ugyanígy, diktatórikus irányításuk azonban elpusztíthatja az embert, testet és lelket egyaránt.

Keresem a boldogságot. Keresem az embert, akit szerethetek és viszontszeret. Akkor is így van, ha teljesen jól elvagyok egyedül: az ember nem magányra termett. De senkit nem vagyok hajlandó a saját boldogságom elérése érdekében szabadságában korlátozni. Annyit nem ér.

Józanul

A lakás porban úszik. Nagytakarítani kellene, de mivel ahhoz a dobozokat kell mozgatni, megint felületi portalanítás lesz.
A pénz olyan mértékben folyik a kezeim közül, mintha kazalban állna. A tervezett új életszemlélet nem akaródzik indulni.
Érdekes módon itthon érzem magam, de ez nem akadályoz meg abban, hogy mindent hanyagoljak.
Erőt kell magamon vennem, mert tényleg fel fog kopni az állam.
És teljesen rendben lenne a tv-számítógép egyidejű bámulása, ha nem kellene sokkal fontosabb dolgokkal törődnöm.
Drágaszágom is velem van, rengeteget gondolok rá, minden alkalommal az jut eszembe, hogy boldog emberként, szeretve ment el. És jobb neki. Engem pedig mindig boldoggá tett a boldogsága, nincs bennem fájdalom, de néha hiányzik.
Így pedig I bűvölése is kicsit öncélúnak és korainak tűnik: igaz, mellettem volt a nehéz időszak alatt, szó szerint: nem mondott semmit, nem tett semmit, csak ott volt. Ez pedig felveti a kérdést, hogy mennyire "lehetőség" vagy mennyire csak az első ember, aki a megfelelő időben és helyen jelen volt. A melegváltással nem lenne bajom, a tükörképemmel annál inkább. És ha ehhez hozzáadom rettenetes természetét, amivel elbástyázza magát a külvilágtól, mi lesz, ha lebontom a falait, aztán nem tetszik az, amit belül találok, ő pedig ott marad védtelenül. Vagy egyszerűen csak a kihívás érdekel, hogy megszelidítsem, aztán nem lesz többé érdekes. Ettől többet érdemel.
Nincs bennem az a röpködő érzés, ami Honey-val kapcsolatban megvolt két éve, igaz, akkor a inkább a lelki társnak örültem, addig nem láttam még olyan embert, akivel annyira hasonlóak lettünk volna. Aztán felfedeztem a különbségeket.
Most csak a különbségeket látom. És féltem magamtól. Persze az ösztönei kitűnően működnek, ő is fél tőlem, de már a szemembe nézett és nem tud szabadulni, felismerem a jeleket.
Azt mondta egyszer, hogy én mindig megszerzem, amit akarok. Magára is értette.
Eszembe jut szegény exem, akit ugyanígy csábítottam el: a bokája sem kívánt közelebbről megismerni, pár hónap múlva mégis megkért, hogy költözzünk össze. Amikor először meglátott, sajnált. Amikor otthagytam, szenvedett. Nem voltam szerelmes, csak kellett valaki. Három évig kínoztam.
Nem akarom még egyszer ugyanezt elkövetni. Mégis félek, de nem akarom I-t elengedni, egyre szorosabban fonódom köré, és érzem, egyre kevesebbet tiltakozik, apró mozdulatokkal, finoman körétekeredem.
A különbségek pedig inkább vonzanak, kihívások, amelyeket le kell küzdeni. Elvégre tíz évig simítgattam drágaszágom ráncait, egyengettem a kulturális különbségeket, simítgattam a világnézeti gyűrődéseket és szintbe hoztam az életkorból fakadó árkokat, szerénytelenség nélkül állíthatom, sikeresen.
Azt, hogy I-t fizikailag vonzónak találom, nem tudom tagadom. Éppen ezért hárít minden fizikai közeledést. Ő sem tagadja, hogy nem talál vonzónak. És azt sem, hogy ezen már túllépett. Ez engem még soha semmiben nem akadályozott, egyetlen tartós kapcsolatomnak sem voltam az esete, az exemet és drágaszágomat is ideértve. Mondjuk a természet nem volt hozzám túl kegyes, de ezzel együtt lehet élni.
És nem vagyok főnyeremény a kényszeres manipulációra való hajlamommal sem, a nyughatatlan elmémmel, az állandó nyüzsgéssel és a nagyképű önbizalommal, amivel eladom magam.
Viszont kihozott belőlem olyan mélységeket, amelyekről magam sem tudtam, ez pedig nagy szó. Még akkoris, ha semmit sem tett ezért, csak a kapuk a jelenlétében nyíltak meg.
Szeretném boldoggá tenni, de nem tudom még, hogy ehhez az kell-e, hogy magamhoz kössem, vagy az, hogy eltűnjek az életéből.

Szingli

Tegnap, talán életemben elôször, elmentem vacsorázni egy étterembe. Egyedül.

Tanulságos.

A pincér megkérdezte, hozhat-e valamit, vagy várok még valakire.

A kaját várva feltûnt, hogy beszélgetés nélkül sokkal tovább tart az étel útja a konyhától az asztalig.

Gyorsabban elfogyott a vacsorám, hogy némán ettem.

Én voltam az egyetlen magányos ember az egész helyiségben.

Részemrôl azonban ez nagyfokú elôrelépést jelent, szoktatom magam az érzéshez, szingli lettem. Nem mintha nem találnék egy akármilyen pasit két hét alatt, de akármilyet nem akarok. Jó lenne minden este valakihez odabújni, de nem bármilyen áron, tehát valószínûleg egy darabig így élek. Minden esetre a körülöttem lévô partiképtelen (értsd: kapcsolatban élô) pasik viselkedése alapvetôen megváltozott, általánosságban elmondható, hogy bizonyos értelemben távolságtartók lettek: véletlenül se gondoljam szabad prédának ôket.

Másfelôl alkalmas volt a hely és az idô arra, hogy a fene nagy szabadságomon is eltöprengjek. Egy csomó mindennel szeretnék-tudnék foglalkozni, félô, hogy mindenbe belekapok, elaprózom magam, semmi haszna nem lesz. Természetesen a másodállás abszolút prioritást élvez, sajnos a beadott életrajzomra nem válaszoltak, nem jutottunk túl a második levélváltáson. Majd lesz másik lehetôség.

A nyelvtanulás/tanítás hasonlóan fontos.

Az is, hogy a grafikai/multimédiás programokat jobban meg kellene ismerni.

És szívesen foglalkoznék valamilyen audiovizuális mûvészeti ággal.

És szeretnék egy csomót olvasni.

És szeretnék egy csomó vacsoravendéget, akiknek jókat fôzhetek.

És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Otthon persze elmegy az életkedvem, tegnapelôtt ráálltam a radiátorra, amire az természetesen kiszakadt a falból. Kellett hozzá némi idô, mire biztonságosan visszaaplikáltam. Nincsenek lámpáim, csupasz égôk lógnak a plafonról. A konyhabútor nagy része még dobozokban pihen, a párkány pedig a falnak támasztva. A számítógép egy dohányzóasztalon pislog, csak minimális ottartózkodásra alkalmas helyen. A könyveim tizede van a polcon, ha megjön a többi, még legalább két könyvespolc kell. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, amikor mindegyik a helyére kerül, elég siralmas látványt fog nyújtani a könyvtáram. A mennyiség impozáns, a választék siralmas. Mondhatjuk úgy, az utóbbi tíz évben alaposan beszûkült az érdeklôdésem. Ezen is változtatni kell.

Tervek, tervek.

Az újrakezdésben mindig ott van a lehetôség a jobbításra. Legalább ugyanakkora az újabb elkúrásra.

Meglátjuk.

Haver

Talán annak köszönhetően, hogy pár évnél egyetlen helyen sem éltem huzamosabb ideig, nem voltak barátaim. Társaim inkább. Osztály-, szoba-, munka-, háló-, ágytársak. Jól kijöttünk. Addig az adott időszakig, amíg érdekes vagy értékes voltam számukra, aztán ahogy az érdek megszűnt, megszűnt az érdeklődés, elmaradtak a telefonok és látogatások. Én pedig, mivel nem akarok tapadni, terhelni, szépen lassan elengedem a szálakat.
Amíg drágaszágom ragaszkodása vagy féltékenysége miatt nem volt rajta kívül senki, akire támaszkodhattam volna, egyszerűbb volt. Most viszont fene nagy magányomban mindenkivel úgy viselkedem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Valószínűleg el is riasztok mindenkit magamtól, az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy első találkozás alkalmával őszintén, szépítés és eufemizmusok nélkül mindent elmondok magamról, kimondom amit gondolok és érzek, beszélek fájdalmakról, reményekről, tervekről. Rémisztő lehet a megszokott udvarias tapogatózások helyett ennyi belőlem. És ez így megy második, harmadik alkalommal, adom magamat smink és fűző nélkül, papucsban, melegítőalsóban, izzadtan, büdösen, reménykedve vagy csüggedve, bújok ha ahhoz van kedvem, nevetek vagy elkomolyodok, hátsó szándékok és elvárások nélkül. Nem tartom be a játékszabályokat.
Csak mostanában gondoltam bele, hogy a frissen megismert embereknek miért vagyok túl sok. Talán majd ez is változik.
Most kicsit zúg a fejem, ignorálnak és megértem hogy miért. Máshogy kellett volna hozzáfogni. Udavriasan semlegesen, diszkrét mosolyokkal, érzelemmentesen, óvatosan mérlegelve minden szót.
Nem túl rég beszéltem valakivel a barátságról, hogy nincsenek barátaim. Csak társaim. És nincsenek haverjaim, akikkel jó együtt lógni, de a lakáskulcsom nem bíznám rájuk. Ismerőseim vannak, akik nem ismernek, maguk sem tudják, hogy akarnak-e ismerni, de kénytelenek, mert töményen zúdulok rájuk.
Azt mondtam, hogy majd lesznek, de most nem vagyok ebben biztos.
Amikor majd lesz egy hely, amit a magaménak tudok, ami miatt húsz évre helyhez leszek kötve, talán. Amikor megtanulok majd ragaszkodni tárgyakhoz, helyekhez, emberekhez. Amikor a tulajdon fontos lesz. Még nem.

Déjà vu

Most beszéltem a hugommal. Elmondta, hogy leszbikus lett. A sors fintora, hogy egy férjezett nőbe szerelmes, akinek a felnőtt gyermekei elolvasták az anyjuk esemeseit, így lebuktak és áll a bál, nem hajlandóak a mamával beszélni. Engem kérdezett, mit tegyen.
Azt mondja, megbeszélték a barátnőjével hogy tőlem kérnek tanácsot, ilyen témában úgyis van már tapasztalatom. Tényleg.

P.S.: Az élet néha nagyon abszurd dolgokat produkál. Még a pillanat hatása alatt állok.

Tömören

Pénteken kitúrandó kolléga értésére adtam, hogy ha rajtam múlik, nem lesz hosszúéletû nálunk. Márpedig remélem, hogy rajtam múlik. Most egy picit feszültebb a viszonyunk, mint akkor, amikor csak a háta mögött fúrtam, de a töketlen cégvezetô miatt/helyett muszáj volt lépni.

Hétvégén elolvastam három könyvet.

Tizenkét órája nem dohányzom.

Huszonnégy órája szeretô helyett ápolónônek érzem magam. Visszamenôleges hatállyal.

legalább jól aludtam volna

Csodakapszula kontra impotencia 0:1.

Hárítás kontra megértés 0:1.

Transzformáció

Hogy beszéljek egy olyan emberrel, aki maga sem tudja, mit akar? Azzal kezdődött, hogy megszólított - csak messengeren, szerintem fél, hogy megharapom. Aztán rövid idő utána fejemhez vágta, hogy túl lapos, amit mondok, ő nem a felszínre kíváncsi. Elkezdtem beszélni arról, mit érzek, erre azt mondta, hogy a válaszát nem tudja kifejezni magyarul, lefordíthatatlan. Próbáltam meggyőzni, hogy elég értelmes vagyok, legalább próbálja meg, de azt mondta, most nincsenek erre órái. Aztán "ha nekem annyira fontos" (sic), akkor majd egy másik alkalommal.

Csessze meg nekem egyáltalán nem fontos. Csak azt akartam elmondani, hogy még mindig sokat jelent nekem, hogy nem akarok most más pasit az életembe, a meglévő másfél több, mint elég. Csak azt akartam elmondani, hogy bár szarul vagyok, de valóban emelt fejjel vállalom, mert ez egy tisztességes döntés következménye. Hogy nem jó a szamár, ha ló nincs. És el akartam ismételni, hogy képtelen vagyok ki-be kapcsolni az érzelmeimet.

Így viszont csak egyszerűen megírtam, hogy a magam részéről lezártnak tekintem a beszélgetést, és nincs türelmem a pikírt megjegyzésekhez. Dühös voltam, aztán szokás szerint csak szomorú. Képtelen vagyok a heves érzelmekre.

Tanmese vagy rémtörténet?

Valaki hosszú évek kemény munkájával tökéletessé tette magát és világát. Valaki most a tökéletes világában tökéletesen egyedül van.