Haragudtam rád. Miért most kell jönnöd, amikor már mindketten kimondtuk, hogy vége. Miért most kell jönnöd, amikor nem úgy kell együtt aludnunk, hogy előtte beszélgetni sem tudunk. Haragudtam rád, mert amikor mondhattál volna valamit, semmit sem szóltál. Haragudtam, mert továbblépnék, de lezáratlannak érzem még mindig a kapcsolatunkat.
Igen, feltűnt, hogyan akartál megcsókolni. Feltűnt az is, hogy hordod a gyűrűt, amit tőlem kaptál, mintegy eljegyzési ajándékként. Tudom és érzem, mit jelent.
Amikor hazaértem, már aludtál. Hosszan gondolkodtam, dühös voltam. Miért így, miért ismét, miért nem lépsz tovább, miért nem hagyod, hogy továbblépjek. Szerettelek volna átölelni, mint régen, hozzád bújni, de csak feküdtem mereven, az ágy szélére szorulva. Úgy éreztem, te is arra vársz, hogy megtegyem. De ez azt jelentette volna, hogy van folytatás. Lett volna lehetőséged azt mondani, hogy van, de nem tetted. Akkor pedig vége.
Reggel, mintegy véletlenül megemlítettem, hogy van még itt holmid, pulóvereid, jól jönnek télen. Megkönnyebbülést láttam rajtad, ahogy összeszedtük a holmidat. Semmiségekről beszéltünk, pedig jó lett volna néhány szót kimondani. A csöndet most én is kínosnak éreztem, így kényszeresen fecsegtem, amit könnyen lehetett a kávéra fogni. Szépen mindent elpakoltunk, kivittünk, bevásároltunk, mint két régi barát.
Mielőtt elmentél, ugyanolyan rövid, felületes csókot kaptál, mint egy barát, úgy simítottam végig a hátadon, mint egy barátnak akit bátorítok, hogy lesz ez még jobb is. Igen, vége.
Nem tudtál arról, hogy én kétségbeesetten küzdök azért, hogy legyen utódod, a helyzetet mindkettőtökkel szemben erkölcstelennek, tisztességtelennek éreztem. Neki elmondtam, hogy jössz, neked nem mondtam, itt volt. Hagytam viszont jeleket, ha kérdezni akarnál. Nem akartál. De nem beszéltünk sem érzelmekről, sem búcsúzásról, sem jövőről. Itt voltál, elmentél, jó utat.
Manó, légy boldog. Szerettelek, és szeretni foglak, de tovább nem tudok várni, nem akarok várni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése