Szombat reggel, kivetett az ágy. Jó lett volna nem egyedül ébredni, a dög álmosan, meglepetten pislogott amikor villanyt gyújtottam.
Rágom a bagót, immár teával: eddig mindenki hagyott valamit az életemben, ami miatta változott, ez az Embernek köszönhető. Pedig tudomásul vettem, hogy bár nem mondta ki, de ez egy egyoldalú rajongás. Egy kapcsolat, ami csak énbennem élt egy hónapot. Persze találkoznunk kellene, hogy ezt kimondhassa.
Nem nézek tükörbe, a saját arcomra csak homályosan emlékszem. Az átszervezéseknek és szigorításoknak köszönhetően anyagilag talpra álltam. Amikor beteg vagyok, ellátom magam. Az utóbbi tizenakárhány évben kapcsolataim ellenére is sokat voltam egyedül, nem a magánytól félek. Nem az öregedés bánt, bár buzi vagyok, jó lenne szebbnek, ránctalanabbnak, fittebbnek lennem, a korom nem zavar.
Az agyam mégis sorra veszi a szingli, hímnemű ismerőseimet, ki lenne alkalmas társnak, kit hogyan lehetne elérni. A neten addig nem lógok, amíg az Ember nem mond nemet: áltatom magam, hogy ez így tisztességes.
Csak a rend kedvéért van szükségem valakire. Egy címke, hogy ő a párom, az ember, akivel együtt öregszünk meg. Talán. Hogy a pasikat ne aszerint mustráljam, alkalmasak-e együttélésre. Hogy a munkámra koncentráljak. Hogy erőt adjon, ha elfáradnék. Hogy szex nélkül odabújhassak hozzá, ha csak simogatásra van szükségem.
Mindig volt mellettem valaki, akire valamilyen szempontból számíthattam, amikor szükségem volt rá. Csak nem feltétlenül az, akire számítani akartam, nem feltétlenül azért, amire szükségem lett volna. Olyan kellene már, aki akkor és azért van ott, amikor és amiért nekem fontos.
Rendet szeretnék, biztonságot, bizonyosságot. Nyugalmat. Békét. Aludni. Örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése