Margaréta

Azt mondtam magamról, hogy bizonyos értelemben egyszerű vagyok, mint egy bot.
A képlet nagyon egyszerű: véget ért egy kapcsolatom, szeretnék egy újat. Nem azért, mert kapcsolatfüggő vagyok, bár az is lehet, hanem azért mert hozzá tartozik az általam a világ rendjeként megélt valósághoz a társ.
Az eddigi életem jórész bizonytalansággal és költözésekkel telt, gyakran nem tudtam, mi lesz másnap, nem is érdekelt. Egyre inkább vágyom a rendre és az állandóságra.
Nem a Tökéletest keresem, nem is ŐT, hanem egyszerűen bárkit, akit szeretni tudok, aki elfogadja, hogy szeretem és viszontszeret.
Nagyon egyszerű feltétel, mégis borzalmasan bonyolult. Mivel szinte semmi elvárásom nincs, hamar döntök. Én viszont, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekként, alaposan feladom a leckét.
Az ágyban jó vagyok, meghallgatom a másikat, jól főzök, önálló egzisztenciával rendelkezem egyfelől, HIV pozitív, erős dohányos, csontsovány, levedző-vágott hasú, hónapról-hónapra élő, hiperaktív másfelől.
Bizonyos szempontból főnyeremény, bizonyos szempontból selejt.
Mindezt súlyosbítja, hogy mivel nincs jó és még jobb kategória, egyszerre egy emberre koncentrálok gyakorlatilag áthárítom a döntés felelősségét, míg én a kefét rágom, hogy miért nem keres, miért mindig én hívom, akar-e tőlem valamit, ő is érzi azt, amit én és így tovább.
Mert azt senki sem hiszi el, hogy az internetes csevegés alapján az idiótákat már jó érzékkel kiszűröm, az első találkozás alkalmával pedig azokat, akikkel nem tudnék együtt élni. Ebből következik, hogy számomra a második találkozás már elköteleződést jelent. A jelentkező átment a vizsgán, akár össze is költözhetünk.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy másnál nem ilyen egyszerű, de mivel már az első alkalommal minden rosszat igyekszem elmondani magamról, valóban nem rejtegetek csontvázakat a szekrényben. És hála az alacsony elvárási küszöbnek, én sem csalódok a második-harmadik-sokadik alkalommal.
Bonyolult? Nekem nem az.
A dolog aktualitása az Ember, akivel most fogok ötödször találkozni. eddig egyéb okok miatt sem zargattam, de részemről már messze készen vagyunk az együttélésre. Ő meg azt érzi, hogy alig ismer, és teljesen rátelepszem. Pedig visszafogom magam: nekem természetes lenne naponta megkérdezni, hogy telt a napja, mi volt a munkahelyén, természetes hogy este átölelem, természetes, hogy mindent megbeszélek vele. De nem teszem, mert azt érzem, hogy még korai.
Manapság mennyi idő elteltével lehet azt kimondani, hogy kedvellek, próbáljuk meg együtt?