Hétfô

Elég utálatosan indul a hét, annak ellenére, hogy minden szép és jó, mindenki szeret és teljesen hepi vagyok. Gondolkodtam Honey recenzióján arról a bizonyos honlapról, arról a családról, ahol az anya most halt éhen, az apa és a gyerek kórházban van, arról a csecsemôrôl, akit végletesen vega szülei csak szójatejjel tápláltak és végzetes alultápláltság miatt meghalt. Meg arról a nem rég megjelent cikkrôl, amely szerint a HIV fertôzöttek vallássossága nagyban segíti állapotuk elfogadását és csökkenti annak a veszélyét, hogy másokat megfertôzznek. Meg Lenkey doktor csodavitaminjairól, amelyet kollégám is szed, és ezzel nem a multikat, hanem a jó doktort támogatja.

Mert hívô, de nem vallásos embernek tartom magam. Eszembe nem jutna, hogy halálra éhezzek megtisztulási szándékkal, ne kezeltessem egy betegségem várakozva a csodára, sohasem fizetnék ellenôrizhetetlen, önmagukat dicsôítô csodadoktoroknak. Egy csomó ember mégis megteszi. A hit és a vallás valóban sokat segíthet, majdnem leírtam, hogy csak nem nálunk. A hit azonban határok nélküli, személyes meggyôzôdés. A vallások itthoni képviselô azonban sokszor tájékozatlanok, már a homoszexualitással sem tudnak mit kezdeni (katolikus lévén nehezményeztem pár éve, hogy az új és csodálatos katekizmus megértésre szoruló, beteg embernek definiált), a HIV fertôzést pedig egyenesen bûneink megérdemelt büntetésének tekintik a legtöbben. A hit mégis segíthet, mert támaszt nyújt akkor, amikor emberi oldalról semmilyen segítségre nem számíthatunk. Az lényegtelen, hogy valaki buddhista vagy zsidó vagy keresztény vagy mohamedán: a tudat számít, hogy az élet nem értelem és cél nélkül való.

A hit azonban nem gyógyszer, nem helyettesíti a terápiát, és jó, ha nem homályosítja el a józan észt. Egy hívô azt is el kell hogy tudja fogadni, hogy Istene egy orvoson keresztül, gyógyszerrel segíti. Személy szerint bár nem tagadom a csodák lehetôségét, még eggyel sem találkoztam. Csoda alatt természetesen most a természetfölötti beavatkozást értem, a mindennapi életben jelenlévô apró boldogságokat pedig mindenki átéli, és igen, ezek is lehetnek csodák. Egy mosoly, egy találkozás (szia Honey), egy érintés, vagy egy nem várt kedves szó (csókolom, Nellyke). És bármennyire szkeptikus vagyok, hiszek az öngyógyításban is, no nem abban, hogy erôsen koncentrálva kigyógyulok a rákból, hanem abban, hogy a belsô egyensúly kihat a szervezet állapotára. Az pedig, hogy ki hogyan találja meg a belsô békéjét, imádsággal, tai-chi segítségével, meditációval vagy rendszeres szexszel, teljes mértékben a vérmérsékleten és beállítottságon múlik, a lényeg az, hogy a béke és kiegyensúlyozottság gyógyít. És persze az akarat, de ez az elôbbi függvénye.

Divat mindenütt rejtett összefüggéseket, összeesküvést keresni, divat a különbözô önfejlesztô/segítô módszereket megtanulni, de az nem változtat a tényen, hogy a józan paraszti ész nem helyettesíthetô. Momentán leszarom, hogy a HIV Afrikából indult, vagy egy amerikai katonai laborból, lényegtelen, hogy melyik gyógyszermulti vagy kormány mit titkol és mit nem, a vírus köszöni, létezik, és egyelôre életben tudnak tartani, ha akarom és szükséges.

A vallássoságról szóló fenti cikk másik részével nem sokat tudok kezdeni. Azt még megértem, hogy vannak, akik szándékosan meg akarnak fertôzôdni. Nem kell tovább rettegni, nyugi van. Más kérdés, hogy ez nem olyan, mint egy piercing, amit ha megunok, kiveszem. Egyfelôl nem etikus ezt követôen másoknak névtelenül továbbadni, mert ugye, hátha ôk nem akarják, márpedig a saját szabadságomnak a másik szabadsága lenne a korlátja, így tehát a felhôtlen szexuális élet mégsem annyira felhôtlen. Másfelôl jelenleg visszafordíthatatlan, tehát ha el is múlt a fertôzéstôl való félelem, jöhet a másik: meddig húzom még? És tudom, hogy vannak, akik szándékosan fertôznek, nem csak felelôtlenségbôl, volt szerencsém ilyen jellegû dicsekvésekhez itt-ott, ki mikor, hány embert, szaunában, sötétszobában, parkolóban, bárhol. És engem is térítgetett a Sötét Úr híve, elég intenzíven annak idején. A kimondott indokokat meg is értem, de a tényleges vezérlômotívumot még nem sikerült megtalálnom. Mi a jó abban, ha ilyen durván beleavatkozok valakinek az életébe? Hatalomvágy, gonoszság, a káosz terjesztése? A gonoszság, a káosz persze nem logikus, hiszen a rend az ellenpólusa. De a Sötét Úrnak nem lesz több követôje ez által, a fertôzô fél nem lesz sem egészségesebb, sem boldogabb. Ami azt illeti, én is lefeküdtem negatív partnerrel, úgy, hogy nem tudott a státuszomról. És végig rettegtem, nagyon óvatos voltam, igyekeztem az összes biztonsági elôírást betartani, ergó minden volt, csak nem együttlét, a végén pedig megkönnyebültem, nem kielégültem. Volt olyan negatív partnerem is, aki tudott a helyzetemrôl, elég gyakran votlunk együtt, de az sem volt különb. Ki kíván ilyet másnak? Ez nem vallás kérdése, hanem józan ész, racionalitás.

Lehet, hogy egyszerûen ez hiányzik az emberekbôl. Vagy az is lehet, hogy mindig is hiányzott, csak a médiának hála, mindenrôl és azonnal értesülünk, minden revelancia, minden fontosnak tûnik. Kétségtelen, hogy fanatikusok és ôrültek mindig is voltak, de nem volt bulvártéma, maximum a helyi piacokon beszélték ki az esetet az unatkozó kofák. És persze fontos a tálalás is, egyre több a bulváros felkiáltás, a szenzációhajhászás, hála az internetnek bárki lehet ötperces sztár.

Eredményhirdetés

Vírusszám: 19000, Cd4: 470, 28%

Nem tartom igazságosnak. Honey-val nagyjából egy idôben fertôzôdtünk, 2004 végén, bár engem rögtön kiszûrtek. A kezdô vírusszámom 6000 volt, 400 körüli Cd4-gyel, a következô alkalommal 8000, 800 körüli T sejttel. Ezt követôen elég volt az, ha a doktorbácsi azt mondta, minden rendben van, amióta hasonszôrûekkel beszélgetek, vagyis néhány hónapja, elkezdett érdekelni a téma, tehát ezután feljegyzem. Az világos, hogy mindenkinél máshogy alakul a vírus szaporodása, de ekkora különbségre nem számítottam: Honey tôlem jóval egészségesebben él, sportol, nem dohányzik, nem iszik, nem túlsúlyos. Én elôbb-utóbb szívinfarktusban kívántam elpatkolni, mivel ülômunkát végzek, autóval közlekedek, iszok, dohányzok, káromkodok, nem sportolok, otthon a TV vagy a számítógép elôtt gubbasztok chipset majszolva és sört vagy (nem diétás) kólát kortyolgatva, szóval ahogy látom, az immunrendszeremnek rég le kellett volna padlóznia. Persze több-kevesebb rendszerességgel szedek vitaminokat, Béres cseppet, ginzengkivonatot, hébe-hóba eszek zöldséget vagy gyümölcsöt is, de az egészségtudatos életmódtól igen távol áll az, amit mûvelek. Nem azért, mert így kívánom gyorsítani a folyamatot, hanem mert így szoktam meg annak idején, aztán pedig nem változtattam rajta. Jóakaróim szerint ami mûanyag vackot megeszek, a sötétben már régen világítanom kellene.

Más. Némi megbeszélnivalóm volt a könyvelômmel, annak idején be kellett jelentkezni az ügyfélkapun, de a bevallásokat ô kezeli, tehát birtokában van a felhasználónevemnek és jelszavamnak. Most egyszerûbb volt, ha elmondta, hogy mit nézzek meg és hol, tehát én jelentkeztem be. Nem tudtam meg, mióta halmozódik a visszaigényelhetô pénzem, de ha már ott voltam, megnéztem mióta vagyok bejelentve, ezt sem tárolja a rendszer, de legalább láttam, hogy öt éven belül két hónapig voltam munkanélküli, ami nem igaz, de késô bánat. És megnéztem a Betegéletút menüpontot. Két olyan vizsgálatot végzett el egy kórház rajtam, amit nem vettem észre, mert csak látogatóban jártam náluk, betegként soha, ezen kívül az összes kiváltott recept tartalma és ideje, és hát az összes vérvizsgálatom részletei (eredmények nélkül), beárazva. Magyarul ha a könyvelôm egy picit kíváncsi (és miért ne lenne az, hiszen nôbôl van), megtudhatja, hogy pozitív vagyok. Nem mintha zavarna vagy izgatna a dolog, csak nem szerettem volna az orrára kötni. Ahogy megismertem, maga a megtestesült diszkréció, de akkor is. Szóval akinek cége van, vagy a cégének regisztrált (csak magánszemély regisztrálhatott, a saját személyes adataival), de nem maga intézi a bevallások beküldését és ellenôrzését, az orvosa és a gyóntatója mellé beiktathatja a könyvelôjét is.

Felhôk

Nem csak a lustaság miatt nem írtam, hanem mert az elsôdleges címzettel folytatott maratoni telefonbeszélgetések kimerítettek minden témát, amit amúgy megírhattam volna. Személy szerint jobb szeretem szemtôl-szembe megbeszélni a dolgokat, igaz, akkor nem tévézni vagy mást csinálni kellene. Mindentôl függetlenül jó volt tisztázni a kereteket és a lehetôségeket. Csodálom, hogy Honey-nak még nem akadt olyan jóakarója, aki lebeszélné rólam, ami azt illeti, a helyzet meglehetôsen kilátástalan, hiszen "férjezett" lennék vagy mi a szösz. Azt is értem, hogy nem mindig fogalmazok világosan, a szövegeim tagolatlanok és gyakran nehezen érthetôk, de szegény Honey az élô tanú, hogy így is beszélek, a témáról-témára csapongás és a váratlan visszautalások a kedvenc eszközeim. Nálam a szabad asszociáció nem teszt vagy játék, hanem társas érintkezési forma. Sorry mindenkinek, aki emiatt érthetetlennek talál. A másik, hogy a nyelvtani szabályokat ajánlásnak tekintem és nem törvénynek, mint az olaszok a kresszt. A nyelvi keretek jók, de áthágásukkal többletinformációt adhatok át, természetesen nem ideértve a helyesírási- és gépelési hibákat. A lényeg, hogy általában azt írom, amit megértetni akarok. Utólag elolvasva ez a mondat sem egy fônyeremény, úgy tûnik, öreg vagyok a változáshoz.

Kedvenc állandó témám az idôjárás, mert mindent rá lehet fogni a fejfájástól a nyomott hangulaton keresztül az álmatlanságig, emelleet jó alap az angol nyelvû udvarias társalgáshoz. Az angol blogomat is folytatnom kéne. Az igazság az, hogy bár az elalváshoz nem szedek mostanság altatót, az elalvás anélkül is megy, de reggel olyan vagyok, mint akit agyonvertek de legalábbis átszerelmeskedte az éjszakát, csak éppen a jólesô-elnyújtózó kielégültség nélkül. Persze ha fáradtan ébredek, nap közben is alacsonyabb fordulatszámon pörgök, igaz, ezt rajtam kívül nem sokan veszik észre. De kevesebb munka ugyanannyi idôegység alatt, elôbb-utóbb fejmosás lesz a vége, még akkor is, ha a kevesebb több, mint az elvárható átlag. Hiába, elkapattam a fônökömet. Meg mindenki mást.

Bármennyire is az önállóságom és a függetlenségem hangsúlyozom, mélyen belül állandó megfelelési kényszer alatt állok. A lázadó ifjúságnak, amikor áthágtam miden szabályt és elvárást, vége, beálltam én is szépen a sorba. Mindenki azt kapja tôlem, amire a leginkább vágyakozik: szexet, megértést, munkát, szivességet, odaadást, gondoskodást, türelmet. Én pedig faltól-falig pattanok a nagy igyekezetben, hogy minden igénynek megfeleljek. A félelem vezérel? Most rávágnám, hogy nem, de magam sem tudom. A féltés? Ez közelebb jár ahhoz, amit érzek, de nem lenne ôszinte, annyira azért nem vagyok altruista. Talán inkább a kettô keveréke: nem lépek le a munkahelyemrôl, mert nehezen találnának helyettem embert, nem zárok le egy kapcsolatot, mert fájdalmat okoznék magamnak és a másiknak, olyan szövegeket, siralmakat hallgatok végig, amelyek cseppet sem érdekelnek, mert ez a kötelességem, mivel a megértô és türelmes ember álarca fagyott rám. Vagy egészen egyszerûen arról van szó, hogy a nagy tespedés már annyira a részemmé vállt, hogy képtelen vagyok szabadulni, kerülöm a változást, mert az állandóság fenntartása kisebb erôkifejtést igényel, mint egy recsegô, ócska rádiót hallgatni mondván, hogy túl drága és körülményes egy új beszerzése, különbenis az új kütyük túl bonyolultak ahhoz, hogy megtanuljam a használatukat.

Talán a tanulás erre is jó lesz, évek óta nincs a munkán kívül rendszeres elfoglaltság az életemben, ráadásul olyan, ami nem kötelezô, csak egyszerûen tetszik és hasznos. Aztán lakberendezô tanfolyam jön, majd virágkötészet, gobleinhímzés, kertépítés és jóga, mint az elkényeztetett, gyerekneveléssel és házimunkával nem túlterhelt negyvenes asszonyok. Vasárnap ugyan megejtettem azt a takarítást, amit régen kellett volna, pedig csak annyi zavart, hogy Honey jönni fog és por volt, a takarítónô pedig ezen a héten jön. Kezdetnek nem rossz, de valami rendszeresebb kellene, mondjuk tanulni, megírni az összes novellát, amit nem írtam meg, zenét szerezni, horribile dictu kirúgni a takarítónôt, bármi. Csak a gyerek ne legyen a fürdôvízben.

Túlélés

Na, most úgy voltam, mint megboldogult háromnapos ügynökkoromban, amikor a nap kezdetén összegyűlt a csapat és hú, hajrá, meg tudjuk csinálni. Reggelre enyhén leamortizálódtam, csak azért bírtam felkelni, mert muszály volt, ez a csodálatos életérzés pedig végigkísérte a napomat. Nem könnyítette a helyzetemet, hogy drága és szeretett ügyfeleink ma bolondgombát ettek reggelire, esetleg a fronthatás kínozta meg az idegeiket, minden esetre sikerült ébren tartaniuk legalább. Estére már úgy vágytam az angolórára mint egy szívből jövő hátbaverésre, és lám, meglett az eredménye. Ha már fizettem, ott kell lenni, meg tudom csinálni, igen, erős vagyok, kibírom, friss és üde vagyok, mint egy harmatos rózsabimbó egy szép nyári hajnalon. És csoda történt, az óra kezdetére már felébredtem, igaz, a szövegértés néhol gondot okozott, de élek és köszönöm, már nem vagyok álmos. Hozzá kell tenni, hogy túlkorosként nem hagynám, hogy tizenhuszonévesek lekörözzenek vitalitásban vagy tudásban vagy bármiben, merthogy a csoportban, ideértve a tanárt is, messze én vagyok a legöregebb. Ciki, de már olyanok tanulnak velem együtt, akik a gyermekeim lehetnének. Ami azt illeti, ha ott, anno, a balatonparton összejön az, ami nem jött össze, akár a saját fiam is lehetne legifjabb csoporttársam. Szóval vén trotty harmincötéves vagyok. Reggel legalább nyolcvanöt, most inkább harmincnak érzem magam. De hát, ismerem már a dörgést, nemsokára leülök, kaja, pia, nők aztán szépen visszaplöttyedek rövidesen. Kár, hogy Honey-nak azt mondtam, aludjon, mert legalább ébren tartana, amíg lejár a mosógép és aludni mehetek. Persze lelkiismeretlenség lenne vele szemben, de legalább megismerné az igazi énem. Mert nem vagyok én mindig kedves és udvarias, ha egyszer Dementia elkezd tányérokat meg hamutartókat és poharakat, mindegy mit csak törjön, dobálni, nincs az az oroszlánszívű, aki meg ne rettenne és jól teszi, hogy fél... Általában a legtöbb hülyeséget lenyelem, kivéve, ha engem néznek hülyének. Aztán jön a gonoszkodás, csendben, halkan, kultúráltan és nagyon sok rosszindulattal, cukkolom a másikat, gúnyos félmosollyal a szám jobb sarkában. Keveseknek pedig megadatik, hogy láthatják, ahogy eltorzult fejjel üvöltök és török-zúzok. Szegény drágám, nem mert egy-egy ilyen után aludni, mert félt, hogy álmában lemészárolom, pedig a törés után szépen nyugodtan hozom a seprűt, összetakarítom a cserepeket, megkérdezem, kér-e egy másik poharat. Szóval haragudni nem nagyon tudok hosszú ideig, tehát azt a rövid időt kell látványosan kitöltenem, általában igen jó eredménnyel sikerül is.

Értelem és érzelem

Nem mondanám, hogy magam alatt vagyok, de a hirtelen nyakunkba szakadt kánikula azért rátelepedett a fejemre. Lehet, hogy elég lett volna egy kicsit többet aludni, az utóbbi idôben alig bírok felkelni reggelenként, aminek az oka vagy a késôi lefekvés, mert most, hogy egyre öregebb vagyok, egyre több alvásra van szükségem, vagy pedig az, hogy gyengülgetek-leépülök szépen lassan. Az is lehet, hogy csak azért, mert eddigi következetesen minimálstresszes magánéletemet felcseréltem egy lényegesen izgalmasabb és mozgalmasabb, de szellemileg jóval terhelôbb verzióra. Különös dolog a ragaszkodás, amikor melletted fekszik valaki a díványon, semmi nem történik, csak átkarol és tévéztek. Meghitt, bennsôséges és boldog. Ezt a mûveletet felváltva két különbözô emberrel végezni inkább bizzar, legalábbis én leginkább annak definiálnám, az erkölcstelenség túl erôs, a furcsa pedig túl jellegtelen kifejezés lenne. Amikor az egyik mozdulatában, szavában, érintésében a másikat látom, igazi deja vu, csak itt konkrétan azonosítható idôpontokkal és szituációkkal. Olyan érzés, mintha egy ember lennének, két különbözô kiadásban, megmagyarázhatatlan szimbiózisban, de mégiscsak abnormális, feltételezem, ezt is képes leszek elôbb-utóbb megszokni. Ez sem más, mint az elme szokásos játéka, ahogy egy helyzetet próbál a megszokott skatulyákba besuvasztani, még akkor is, ha ebben az életben még nem tapasztalt hasonló körülményeket. Pedig annyira szeretem a tiszta és világos dolgokat, amikor minden egyértelmûen fekete vagy fehér, lehet, hogy ezért bûvölnek el a kimutatások és statisztikák: mindent megmérünk ami mérhetô, kiszámoljuk a változókat, meghatározunk és korrigálunk, de a végeredmény minden esetben logikus és érthetô, megmagyarázható. Szerintem a mesterséges intelligenciák kifejlesztésének a legnagyobb akadálya a bináris kódok alkalmazása: egy igen/nem világban a talán nem leírható, márpedig a bizonytalanság és kételkedés az emberi gondolkodás egyik legfôbb jellemzôje. Az érzelem nem logikus, a szerelem nem levezethetô bizonyos hormonok egyensúlyának a megbomlásából, az intuíció több, mint a tapasztalt tények ismeretében leszûrt racionális következtetés. Szóval attól nem kell tartanom, hogy lecserélnek egy gondolkodó robotra, legalábbis belátható idôn belül biztosan nem. Persze továbbgondolva, ha a robotok képesek lennének kételkedni, nem lennének tovább gépek, hiszen a kételkedés képessége magába foglalja egy esetleges parancs megtagadását is, és ki akarna olyan munkaeszközt, amelyik alkotója ellen fordulhat? Asimov szépen kitalálta a robotika törvényeit, de ha valóban intelligens, emberszerû és emberként érzô, empatikus és tanulni képes gépeket hozának létre, akkor a programjuknak tartalmaznia kellene az önfejlesztésen túl a kételkedést is, hiszen az a tanulás egyik fontos alappillére, azt tanuljuk, amit nem ismerünk, azt tökéletesítjük, amit tökéletlennek vélünk, tehát kételkedünk a megfelelôségében. Ha pedig kételkedhetünk valaminek a helyes voltában, nem ér semmit az alaptörvény, vagy olyan paradoxont hozunk létre, ami lehetetlenné teszi a mûködést, mert hogy is lehetne mindenben kételkedni, tehát a tökéletességet keresni akkor, ha van egy dolog, amit tökéletesnek kell tartanunk. Abban a pillanatban kialakítanánk a robotok vallását, a vakhitet és túlbuzgóságot, új istenekként okoznánk háborút és pusztítást, hiszen azt állítanánk, hogy a világmindenségben egyedül a mi létünk szükségessége a megkérdôjelezhetetlen.
A számok tehát a barátaim, az érzelmek az ellenségeim, mégis jó volt tegnap este irracionális módon ellazulni Honey karjaiban a díványon, még az idióta (bocs, Honey) fesztivált nézve is. Nem akarom senki érzelmeit megsérteni, de nekem a magyar produkció sem tetszet, a csaj rendben volt, maga a szám kevésbé, a hangja nagyon top, de a billegô jelzôtábla meglehetôsen gagyi feelinget hagyott maga után. Tudom, hogy nem az a lényeg, de aki a puccparádén a minimállal és egyéniséggel akar kitûnni a tömegbôl, legalább azt tegye vagy hagyják, hogy tegye stílusosan. Más produkciót nem minôsítek, azt megtettem tegnap, de a miénk azért bántja a csôröm. És mégis jó volt, mert. És jó volt ma a drágám üzenetét olvasni. Csoda, hogy ennyi agymunka után fáradtan ébredek? Tudom, magamnak keresem a bajt, de a tudás még nem jelent megoldást. Megoldás pedig éppen az érzelmek irracionalitása miatt nincs.

Szavak

Nagyon jó nekem, mindenki szeret. Ez nem panaszkodás akar lenni, csak ténymegállapítás. Még azok is szeretnek, akik azt gondolják, hogy nem, mert nagyképû, modoros, sunyi dög vagyok, aki lenézi a másikat, teljesen eltelt önmagával, aki azt érdemelné, hogy valaki jól lerugdalja a veséjét és megeggyelje a fogait, de legalább átszabja a fizimiskáját.
Tegnap nem írtam, mert nagyobb mennyiségû hó szakadt a nyakamba a vártnál, emellett lehetôségem volt az élô beszédre (hajaj, jön a telefonszámla) is. Nem merek beszélgetést mondani, mert általában én beszélek és a másik fél hallgat. Anno ezért sértôdtem meg a BAT-ra, ahová jelentkeztem egy bizonyos állásra. A meg nem nevezendô személyzeti tanácsadó cég pedig rövidesen küldött egy Hubbard-féle tesztet, hogy majd ez alapján felmérik, egyáltalán alkalmas vagyok-e a megpályázott pozícióra. Én kis naív kitöltöttem, visszaküldtem. Aztán elkezdtem nyomozni, ki is az a bizonyos apró betûs úr a lap alján, megtaláltam a tesztet, sôt, annak az automata értékelôs változatát is a neten, így gyorsan leellenôriztem, vajon mi mindent állapíthatnak meg rólam. A legsúlyosabb hiánnyosságaim a kommunikációra való képtelenségem és az erôsen antiszociális magatartásom voltak. Én. Nekem. Ezek után elôször a megbízót akartam hívni, aztán a tanácsadó céget, aztán hagytam a búsba az egészet, nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol egy bizonyos vallás iránti elkötelezettség alapján állapítják meg a szakmai alkalmasságot vagy mérik a teljesítményt. Azért késôbb gonoszkodtam egy kicsit az egyik misszionáriusukkal, aki egy bevásárlóközpontban a kis kütyüvel gyôzködte a jónépet arról, hogy az egyedüli kiút a mindennapi stresszbôl csak és kizárólag az ott kapható remekmûvek és a mögötte álló életmód-tanácsadás lehet. Kis kütyü kézbe, streszes szituációra tessék gondolni, mutató kilendül. Itt lép a képbe a sok évi autopszichogén tréningem, mutatót felengedtem, szépen visszaengedtem, fel, vissza. Aztán közöltem, megvan a saját módszerem a feszültség kezelésére és levezetésére, de éppen szabadalmazás alatt van, ezért nem beszélhetek róla. A kis mutató pedig nem hazudhatott, valóban, szemmel láthatóan tudtam kezelni az életemben jelenlévô problémákat. Arról nem világosítottam fel a kislányt, hogy minden bioelektromosságot mérô készülék becsapható, csak egy kis koncentráció kell hozzá. Nemtelen és gyerekes volt, bosszúnak nem is nevezhetô, de aki hülye, megérdemli. Lehet, hogy tényleg antiszociális vagyok. A beszélôkém viszont naggyon jó. Erre tanú szegény Honey, akirôl még mindig keveset tudok, de nem azért, mert nem beszélne, hanem minden két milliszekundumnál hosszabb szünet esetén beléfojtottam a szót és magamról beszéltem. Persze csak szép és jó dolgokat. Csoda, hogy egyszer-kétszer szóhoz tudott jutni, és tovább jutott az elsô tagmondatnál. Lehet, hogy ezért menkült el? Persze azóta drága párom is megint szeret, pontosabban míg korábban idôszakok voltak a hideglangyosmeleg fokozatokkal, most egyszer szeret, egyszer féltékeny, egyszer elfoglalt, máskor nem lehet lepattintani, de míg régebben ezek az idôszakok napokig-hetekig tartottak, most már egyetlen napon belül változik minden. Én pedig folyamatosan küzdök a szegényes emberi kommunikációs eszközzel, a nyelvvel, mert szeretném megfogalmazni, mi is az, ami történik, de olyan módon, ahogy azt érzem és pontosnak vélem. Erre pedig nem találok szavakat, mert minden alkalmasnak tûnô kifejezés degradálja az egyik vagy a másik felet, sértô vagy bántó, de mindenek felett pontatlan. Most sajnálom, hogy nem vagyok egy képzômûvész alkat, mert esetleg más, nem nyelvi eszközökkel meg lehetne valamilyen módon fogni a dolgot. Az is lehet, hogy nem, és olyan lenne, mint az a szobor, amit egy ifjú és magát nagyon jól menedzselô mûvészpalánta készített, amirôl mindenki azt hitte, hogy egy kéttonás fotel, pedig nem az akart lenni. Most én is így vagyok a szavakkal, leírnám, amit gondolok, de nem azt értenétek belôle, amit szeretnék, hogy értsetek. Így maradnak a felületes benyomások. Mintha egy idegen országban, ismeretlen nyelven kellene elôadást tartanom a relativitáselméletrôl, azzal az apró különbséggel, hogy mind a ketten, akik olvasnak, elméletileg ugyanazt a nyelvet beszélik, amit én. Ha már itt tartunk, ez a kedvenc vesszôparipám: azt mondani, amit gondolok, mégpedig pontosan, a félreértés lehetôsége nélkül, kivéve ha a szándékom a félreérthetôség, vagyis a két- és többértelmûség. Egyenes következmény lenne, hogy lassan és megfontoltan beszéljek, de nem, írásban és szóban egyaránt hadarok, tehát kedves két olvasóm, tessék gyorsabban követni a sorokat, úgy jobban fog hasonlítani arra, amit mûvelni szoktam társalgás szintjén. Mivel itt nincs lehetôségetek közbeszólni, még talán gördülékenyebben is megy. Most tehát gyakorlatilag ismét a semmirôl írtam, vagy mégsem. Mint Pinokkió az új Shrek film elôzetesében. Rájöttem, hogy én, aki eddig rejtôzködtem, befelé és magamnak éltem, hirtelen kifoordultam magamból, megosztom másokkal az érzéseimet és gondolataimat, igaz, még mindig alaposan megszûrve, és törôdni kezdek másokkal. Ez is egyfajta fejlôdés, aminek a katalizátora, nem pedig az oka Honey megjelenése. Azt azért erôsen túlzás lenne állítani, hogy egy épelméjû, egyszerû ember osztja meg életét másokkal, aki be karja bizonyítani, hogy a HIV nem vágja ketté egy ember addigi szokásait. A fertôzésem volt anno az egyik változást elôidézô ok, addig a téma agnosztikusa voltam, most inkább mérsékelt hívôként definiálnám magam. Egyszerûen mesélek magamról mindent, válogatás nélkül, nincs szempont, mert pillanatnyilag egy csomó mindent be kell pótolnom, az önként vállalt bezártságban töltött évek miatt. És bôszen keresem a szavakat, amelyek gyakran kimondhatatlanok, várom a lehetôséget, amikor valaki végre kitalál egy olyan eszközt, ami emóciókat és intuíciókat tesz érzékelhetôvé és átadhatóvá. Jobb lenne, ha addig csendben maradnék.

Csípés

Utálom azt, amikor hülyének néznek. Amikor kedves drágám azt mondja, el van havazva, a héten nem találkozunk, de érzem a hangján, a reakcióin, az előre elpanaszkodott programján és hátul mélyen az agyamban, a bőröm alatt, hogy hazudik. Előbb-utóbb megteszem neki azt a szivességet, hogy engedem, hadd találjon az ágyban valakivel. Lehet, hogy csak arra vár, ő is érzi, amit én, ő is úgy gondolja, már nem tudunk többet adni egymásnak, a csúcson kell abbahagyni? És ő is ugyanúgy engem félt vajon, ahogy én őt? Sok a kérdés, válasz pedig egy sincs. Azért ilyenkor felmegy bennem néha a pumpa.Honey vonzereje éppen a toleranciájában rejlik, persze könyű, drágám után képtelen lennék még egy autokratába beleszeretni, sőt, kerülöm őket, mint a pestist, habár a teljesen akaratom rabszolgája exemet még nem sírom vissza. Létezik olyan kapcsolat, ahol a felek teljesen egyenrangúak, egyazon jog-, és kötelességkörrel? Ahol minden megy a maga útján és az energiákat nem kicsinyes csatározásokra fecsérlik, hanem kihasználják az egységből fakadó teremtő erőt? Ahol a másik fejlődése a cél és nem a magunk hatalmának a megőrzése? Ahol elengedik inkább a másikat, ha marasztalni nem tudják? Egy kicsit most csalódott vagyok. Sehogy sem kerek a dolog, ettől függetlenül. Miért gondolom, hogy hosszú távon ellavírozhatok? Persze, bízom a vonzerőmben és az intelligenciámban - sőt, okos és szép is vagyok -, de az idegeknek nem tesz túl jót az állandó tréning. A struccpolitika nem fog eredményre vezetni, szembe kell néznem a ténnyel, hogy két pad között fogok a földre zuhanni, és nem lesz senki, aki elkapna. Úgy érzem, egyre mélyebbre kerülök az alagútban, és nem látom a kiutat jelző fényt.

Légyott

Bár a tegnap este átélt katarzis jelentôsen kárpótol a mai mosott szar életérzésért, azért a lassúságot és a csikorgó fogaskerekeket kissé nehezményezem. Ma sincs kevesebb munkám, drága ügyfeleim ma sem elnézôbbek a szokásosnál. Kellett nekem rókatojás. Részletekért keresse fel szerkesztôségünket. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ma végre elkezdem a tanfolyamot, így estére még friss és üde szerettem volna maradni, hogy tudásbeli hiányosságaimat legalább ragyogó intellektusom ellensúlyozza. Ez a vonat is elment, örülök, ha addig ébren tudok maradni, majd túlélem valahogy. Ha jobban meggondolom, még hasznom is származhat belôle: elsô alkalommal olyan rosszul fogok szerepelni, hogy késôbbi fejlôdésem csodaszámba megy és paradigmává válok az iskola történelemkönyvében.
Szerencsére az a pár óra alvás arra legalább elég volt, hogy az éhgyomorra tartott tárgyaláson ott legyek idôben és térben, igaz, a másik felet nem nehéz lenyûgözni. Örök szép emlékem az a megbeszélés, ahol szerintem rögtön elbuktuk a munkát, amikor egy derekas céges karácsonyi parti után reggel 9-kor legújabb ügyfelünket kerestem fel. Jegyzeteim elôzô nap kissé eláztak, nemkülönben jómagam, ott álltam a kapujuk elôtt, nehezen fókuszálva kerestem a kapucsengôt, majd gyûrötten, teszkós bevesárlószatyrokkal a szemem alatt és enyhén alkoholos lehellettel, rendkívül koncentrálva próbáltam jó benyomást tenni. Ismerve a végkifejletet, kevés sikerrel. Ma azért jobb volt a helyzet, legalább lélekben is jelen voltam. Aztán persze a kocsiban olyan sikeresen elpilledtem, hogy már csak az ebédre tudtam koncentrálni, ami szintén nem volt jó ölet, mert a székelykáposzta szépen megült a gyomromban, köszöni, elvan, és úgy véli, a gyomortáji vérbôség még senkinek nem vállt kárára. Ellentétben velem, mert amúgy is oxigénhiányos agyam végképp lelassult, legszívesebben eldôlnék a tárgyalóban a díványon és relaxálnék, vagyis félre kellene vonulnom valami bonyolult és nehezen értelmezhetô anyagot elemezni. Most sajnálom hogy kis cégnél vagyok, ahol feltûnô bárkinek a hiánya. Szerencsére ma többen bejelentették, hogy halaszthatatlan és korai elintéznivalójuk van, csak a drága ügyfeleket kell leráznom. Azért kíváncsi vagyok, itt némi rosszindulatú mosollyal a szám sarkában, egy bizonyos emberke hogyan éli meg a mai napot... Nálunk legalább bevett szokás, hogy egyik-másik kolléga agyilag kissé leamortizálva jön dolgozni, mindenki megérti, mert jómaga is kerülhet hasonló helyzetbe. Az igaz, hogy fizikai amortizációtól csak én szoktam szenvedni, mint ma is, de ami nem látszik, arról nem kérdezhetnek. A bizonyos emberke azonban olyasmit csinál és olyan helyen, ahol a józanság erény és alapfeltétel, nem mint nálunk, vagyis szükséges rossz. Többek között ezért sem szeretnék multinál dolgozni. Igaz, voltam olyan helyen is, ahol a józanság volt a jelszó, azonban megfigyelésem szerint a tulajdonosi és vezetôi kör minden céget a maga képére és hasonlatosságára gyúr, tehát a nehéz esetek már a felvételi elbeszélgetésen eldôlnek. Na jó, van az az összeg, amiért feladnám a szabados életvitelt, de csak arra az idôre, amíg eleget keresek ahhoz, hogy rosszabbul fizetô, ámde barátságos környezetre válthassak.
Lassan erôt kell vennem magamon és visszatérni a munkához, bár ma látványosan püfölöm a billentyûzetet, ha létezne nálunk hatékonyságmérés, ma igen nagyot romlana az átlagom. Go, Forest, go!

Suttogások

Nem egyszerű az élet, vannak dolgok, amelyekről még úgy is nehéz beszélni, ha senki sem hallja. A drágám régen tervezett blogját elkezdtem és közben olyan érzésem volt, mintha vele beszélnék, ezért éppen olyan óvatosan és körültekintően fogalmaztam, mintha azonnal olvasná. Nehéz szülés lesz, talán nincs is értelme, de valamiféle bizarr belső kényszer hatására igyekszem egyensúlyt termteni közte és Honey között. Telefon az egyiknek, telefon a másiknak is, üzenet az egyiknek, üzenet a másiknak is, kedvesség az egyikkel, kedvesség a másikkal is, immár pedig blog az egyiknek, blog a másiknak is. Persze amíg jelen állapot tart, nem tudok egyenlő esélyeket biztosítani. Drágám blogja, pedig nem annak szánom, kicsit olyan, mintha búcsú lenne, magyarázat, mi miért történt, történik.
Ha eddig csak hajlamom volt a skizofréniára - hivatalos vélemény -, akkor most magam is igyekszem kettétépni a lelkem.
Közben azt is megtettem, amit már régen kellett volna: két és fél éve vagyok pozitív, de még mindig nem vagyok tisztában azzal, mi mindennel jár ez a fajta élet. Könnyű nekem, eddig teljesen tünetmentes voltam, még a nátha is jobban elkerült, mint régebben, az első telemen meg sem fáztam, pedig korábban októbertől áprilisig sebesre fújtam az orrom. Átböngésztem a többiek blogjait, ami azt illeti, kicsit beparáztam, jobb későn, mint soha. Újabb adalék a kóros soványságom miatti aggodalomhoz - mi lesz, ha mellékhatásként lefogyok? És miből? Eddigi tapasztalataim szerint ha fogyok, gajjra megy az immunrendszerem, mint akkor, amikor megfertőződtem. Mi van, ha a gyógyszer várható mellékhatásaként elkezdek fogyni? Kemény küzdelem lesz... A szteroidoktól, tesztoszterontól pedig amúgy sem hízok, már kipróbáltam. Érdekes módon ez a mellékhatás izgat a legjobban, a többit tudnám kezelni. Lehet, hogy itt is a ló túlsó oldalára kerülök, eddig nem érdekelt a téma, most pedig csak ezzel fogok foglalkozni? Lehet, hogy nem is annyra lenne rossz, végre egy motiváció a leszokáshoz, bár sovány vigasz, a bagót abbahagyva sem híztam el anno. Mondjuk leszokok a dohányzásról, elkezdek sportolni, napi ötször enni, még van kreatinom, aminosavaim a legutóbbi kúrámból visszamaradt készlet. Felszedem azt a bizonyos hiányzó tizenöt kilót, és máris lesz mit leadnom. Álmodik a nyomor.
És járok közben iskolába, dolgozok, edzek és búcsút intek Honey-nak is meg a drágámnak is, mert időm az már nem nagyon lesz rájuk.
Szegény Honey, biztos kiakad, ha meglát: amúgy sem klasszikus arcélű fejemet reggel kezelésbe vette a fodrász, aztán a végeredményt látva azzal vigasztalt, hogy pár hét alatt kinő. Pedig ma sikerült erőt venni magamon, időben felkeltem, kicsit takarítottam, elkezdtem egyetlen barátomnak főzni és nem tapadtam le a tévé előtt. A korábban jellemző állandó vadászattól elment a kedvem, hála annak, hogy még nekem is túl sok a nyüzsgés a saját életemben. A bűbájdobozról való leszokás lenne a legnagyobb fegyvertény, mivel gyakran vagyok egyedül, majdnem a legjobb társam lett, időnként nem lehet kicsavarni a kezemből a távirányítót, válogatás nélkül nézek mesét, dokumentumfilmet és szappanoperát. Most új heppem a blogírás, de még nem űbereli a tévét, az olvasás már régen nem, egyedül a szex volt és most is az egyetlen valós konkurrencia, csak hát, több nap mint kolbász, amit a szegény ember vízzel főz. Magányosan nem az igazi. Jobb szeretem a csapatjátékot. Az is igaz, ha csendesebb és értelmesebb elfoglaltságot választanék a tévétől, még inkább magamba fordulnék, a legszórakoztatób könyvnek is megvan az a nagy hátránya, hogy engedi az ember képzeletét, gondolatait szárnyalni, asszociációkra és azonosulásra késztet. Az általam nézett műsorok nagy részénél pedig csak néznem kell kifelé a fejemből, kívülállóként követni a nem túl szellemes és kiszámíthatatlan fordulatokban nem igen bővelkedő cselekményt. A legjobb szórakozásom az, hogy a dramaturgiai hibákat ixelgetem.
Azért megfordult a fejemben, hogy bár nem túl kellemes, de éppen egy alapos életmegváltozás közepén tartok, lehet, hogy ezért nem a tegnapon és a holnapon rágódom, hanem csak és kizárólag az adott pillanatot boncolgatom. Ami most történik, valamilyen egyelőre ismeretlen okból fontosnak tűnik, kezdetnek, újnak és megfoghatatlannak, mint egy újonnan vásárolt kötet valamelyik sagából, ahol ismerősek a szereplők, de nem tudjuk, ki lesz a főszereplő, mi fog történni és miért.

Nagymosás

A ma esti ereszdelahajamat elôtt még van annyi idôm, hogy azért írjak egy keveset, már semmit sem tudok, de szerintem azért Honey legalább kíváncsi arra, mi minden történik bennem.
A tegnapi igen hosszú beszélgetés jó volt, mert kimondtunk bizonyos dolgokat, amelyeket ki kellett mondani és megállapodtunk abban, hogy mit nem mondunk ki. Persze azért mulatságos így, zsombékról zsombékra ugrálni, olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akiknek megtiltanak valamit, ezért annál jobban vágyakoznak rá. Vétlen témáink is újra meg újra tiltott területre tévedtek.
Volt egy másik üzenetváltásom is, ami néhány dolgon elgondolkodtatott. Hála annak, hogy Honey, közös megegyezéssel, összekapcsolt bennünket, a kezdeti üzenôfal-jelleg megszûnt, immár bárki látja, mit gondolunk és érzünk, persze ne írjon blogot az, aki nem számít erre. Mégis, ebben a történetben azért több szereplô van, akinek a véleményét nem képviseli senki. Nem mintha tartanék attól, hogy bárki elítél, az egész történet vérmérséklettôl függôen lehet romantikus vagy erkölcstelen, lehet a mikistitkunk, bármi, ami az emberi elme zegzugaiban megfordulhat. Mégis, ott az a bizonyos harmadik. Nem tartom magamat, és horribile dictu, olvasóimat egy erkölcsi remekmûnek, a keresztény értékek tükrének, hiszen egy bizonyos kör, beleértve magamat is, jó esetben nem az lenne, ami, ha megfelelne bizonyos szép, de tapasztalataim szerint szinte elérhetetlen eszményképeknek. Korábban sohasem tartottam magam a polyamory mozgalom zászlóvivôjének, de egyre inkább hajlok arra a megállapításra, hogy lehet osztatlanul több embert szeretni. Persze nekem könnyû, nincs háromszög, csak egy egyenes, melyen két végén és a közepén van a személyt jelölô pont. Az egyik végpont ismert, a másik talán nem, és nem is lesz ezen oldalakon. Ezen a ponton ébredt fel régen alvó lelkiismeretem, mert mi van akkor, ha jóakaróm beavatja a vétlen és tudatlan, tehát boldog drágámat. Kissé prematur állapotban, de bekövetkezik az, amit a másik két fél elhamarkodottnak tart. Igaz, ebben a pletyka-, és rosszindulatmentes világban ilyen nem fodulhat elô, kár is ezen spirázni. A társadalom ama jól diverzifikálható szegmenséhez tartozó kisebbség, melynek jómagam is tagja vagyok, ilyen szörnyûségekre képtelen, alapvetô, természetébôl fakadó kényszerítô erôivel ellentétes lenne.
Ebbôl kifolyólag elhatároztam, hogy még idôben elkezdek egy harmadik oldalt, ahol szépen leírok mindent, amit a drágámnak elmondanék. Mindent a szekrényekben porosodó csonvázakról és a padláson kísértô szellemekrôl, mindent amit érzek. Biztosan nem fogja addig olvasni, amíg már minden mindegy nem lesz, de legalább meglesz az a halvány elégtételem, hogy a nehezen kimondható és megfogalmazható dolgokat leírtam, egyszer, valamikor a nagyon távoli jövôben majd el tudja olvasni, ha abban nem is reménykedem, hogy megérti. Attól ô sokkal kétpólusúbban látja a világot.
Ennek nem sok értelme lesz, de ki tudja. talán megadhatom neki a magyarázathoz való jogot. Mert szeretem, mert nem akarom/tudom elhagyni. Most. Itt. Ezt muszály volt leírni.
És itt van Honey, a szép deli vitéz, a hôs lovag, aki mindebbe a kulimászba belecsöppent, akinek drágámhoz hasonlóan nagy szíve amúgy is terebélyes gondjai ellenére mindezt befogadta. Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy választanom kellene, még akkor sem, ha megboldogult erkölcsöm kísértete azt sikítja a fülembe minden alkalommal, amikor valamelyikôjükkel beszélek, akár csak valamelyikôjükre gondolok.

Nem vagyok UFO!

Úgy tûnik, ma romantikus hangulatba kerültem, reggel óta a hétvége reményteli eseményei járnak az eszemben, már megint. pedig ma sem volt egy egyszerû nap, délelôtt egy sor után fel kellett adnom az írást, mert egymás szavába vágva csörögtek a telefonok és rekordgyorsasággal érkeztek válaszok rég elfelejtett kérdésekre. Új megközelítésemnek köszönhetôen nem aggódok, csak megpróbálok csendesen örülni. Lehet, hogy ismét csak a hold miatt, de úgy tûnik, Honey sem ússza meg némi emocionális túlcsordulás nélkül. Igen, megálltam, erôs voltam és egy szót sem szóltam a nyálról.
Persze lehet, hogy a jó napkezdésnek is köszönhetô, igaz, korán keltem de a három vodka-tonik után jól aludtam (politoxikomán vagyok), és ráadásul kora reggel két rendkívül kedves nô csak velem foglalkozott. Két hét múlva eredmény. Ôszintén és férfiasan bevallom, eddig nem nagyon törôdtem vel, nincs gond, nem kell gyógyszer, többet nem kell tudom. Honey és az azóta talált sorstásak javaslatara ígérem, komolyabban veszem (üdv mindenkinek). Excell táblát azért nem fogok vezetni, ha eddig nem volt hatással az életemre, akkor ezután sem lényeges. Na ez így nem igaz, mert ennek köszönhetem Honey-t, enélkül valószínüleg soha nem ismerkedünk meg. Ahogy Hugi tanácsolta, de magam is érzem: ez egy ajándék az életben, megpróbálom egyszerûen elfogadni és örülni neki. Nincs lelkizés és nincs "mi lett volna ha" féle gondolatfüzér.
Másfelôl az állapotom némileg használható információkat jelenthet mások számára. Itt azért meg kell jegyeznem (utalnék jé blogjára, ahol valaki azt boncolgatja, ufók elkaphatják-e), hogy rövid és korántsem átfogó piackutatásom alapján nálam természetesen ez is máshogy mûködik és jelentkezik, legalábbis ebben a fázisban. Vagy csak annyira vájkáló üzzemmódban vagyok már néhány éve (34.5), hogy egyszerûen nem tûnnek fel olyan fiziológiai elváltozások, olyan tünetek, amelyek mások számára intô jelként jelentkeztek. Igen, tudom, Hugi is mindig azt mondja, különleges vagyok. Tudom, sôt szerény és szép is vagyok, és okos, meg intelligens, és qrva jó az ágyban. A cikkben szereplô állítások valóságtartalmáért a kiadó semminemû felelôsséget nem tud vállalni. Ahogy már írtam, nem, nem vagyok ufó. Vagy mégis? Morg hívja Orsont, Orson jelentkezz! Iti haza.

Update

Sorozat storno, most tettem le a telefont egy monstre beszélgetés után, Hugi azt mondta, kijózanodtam, és igaza van. Még senki nem tudja, jó-e ez vagy sem, de legalább ma rendesen dolgoztam, a rózsaszín szemüveg meg lekerült az orromról. A mérleg bekapcsolva és rettegve várom a fejleményeket, végre sikerült egyensúlyba kerülnöm.

Telihold

Drága naplóm, tudom, azt ígértem, ma részletesen írok, de nem tudom teljesen beváltani az ígéretem. Azért nem, mert ma sem történt velem semmi érdekes, leszámítva a váratlan telefonhívást. Nem szeretem a váratlan dolgokat, kedves naplóm, te tudod, mennyire nem. Az is igaz, hogy az a hívás mégis kedves volt és jól esett. Persze az estém sem úgy alakult, ahogy azt terveztem, de sokan vagyunk még így a nagyvilágban. Azért a mai nap sem maradt tanulság nélkül, miközben egyetlen drága barátommal beszélgettem, rá kellett döbbennem, hogy drágám sem annyira elkötelezett, mint gondoltam, és az esélyeim, hogy a sorban előrébb lépjek (most harmadik vagyok, legalábbis azt hiszem), erősen a nulla felé konvergálnak. Persze ehhez is arra volt szükség, hogy hangosan kimondjak dolgokat. Egyetlen (legalábbis majdnem egyetlen) naplóm, rá kellett jönnöm, milyen hasznos vagy nekem, azon túl, hogy üzenhetek rajtad keresztül az Olvasómnak, önmagamnak is jeleket küldök, amit vagy megértek, vagy nem. Azért sok megállapítással vigyáznom kell, drága naplóm, mert jelen körülmények között a megítélésem hibás lehet, hiszen van (nem tudom hogy sajnos vagy sem) alternatíva az életemben. Márpedig ha valami kevésbé csillog, ez ember , mint a szarka, hajlamosabb egy fényesebb felé fordulni. A csillogáson megjelenő halvány foltok pedig annál csúnyábbnak tetszenek, minél jobban csillog az a bizonyos fényes másik. Egészen addig, amig meg nem jelenik egy harmadik fényesség, és így tovább. Kedves naplóm, te tudod, hogy bizony gyakran a tétlenségig megfontoltak vagyunk, de ebben az esetben jobb, ha észnél leszünk és nem tévedünk, mert nincs visszaút. Arról nem is beszélve, hogy a gyakori váltogatás milyen morális és etikai kérdéseket vet fel. Azt még nem mondtam, naplóm, hogy végre, egy hét múlva, elkezdem az angolt, de arról majd később, a másik naplómban írok, a könyvek megérkeztek, ha a Magyar Postán múlt volna, sohasem kaptam volna meg, de te tudod, mennyire agresszív tudok lenni, ha annak kell lennem. Egészen pontosan passzív-agresszív, hiába, a női lélek: nem cirkusz kell gyakran, elég a kitartó és konzekvens jelenlét, szemrehányó tekintet, gyakori és bosszantó telefonálás. Mindent el lehet intézni, és míg egy patáliát, asztalborogatást a legtöbben egészen jól tudnak kezeleni, az én kis csendes szemrehányásommal, vissza-visszatérésemmel, fojamatos érdeklődésemmel bárki lefegyverezhető, mert a bokájuk sem akar még egyszer az utamba kerülni.

Drága naplóm, kezdődik a kedvenc dél-amerikai sorozataim, úgyhogy húzok...

Hétfô/Szerda

Szép az élet pamparam, szép az élet pamparam, pamparam, pamparam pamparam - mondta a nyuszika a síneken, ígérem, nem fogok vicceket írni. Azt mondják, a tett halála az okoskodás. Ezen logika szerint a vicc halála az, ha én interpretálom. Nem hittem volna, hogy ennyire boldog leszek attól, hogy dolgozok ma. Persze ehhez hozzájön a tegnapi kellemes telefonok sorozata, a jó alvás a tiszta ágynemûben, a reggeli dugó, a napsütés és a telihold is.
Túl szép lenne, ha olyan lendülettel tudnék írni, ahogy elkezdtem, de reggel óta nincs megállás, így második nekifutás. Késôbb. Este,

Szenvedélyek

A tegnapi takarítás projekt természetesen átcsúszott a mai napba, kis eséllyel majd holnap megcsinálja más. Úgy látszik, a szenvedélyesség nem mindenre terjed ki. Volt egy film ahol a főhős (Kuki) húga mindent szenvedéllyel csinált, egy jelenetben, miután az édességek helyett átszoktatták a zöldségekre, egy kis csővel felszippantotta az orrába a zöldborsót, aztán megjelent az elragadtatás az arcán. Zseniális és groteszk jelenet volt, annak idején hajlamos voltam azt hinni, hogy én ugyanígy állok az élethez, ugyanilyen szenvedéllyel és extázissal, most rá kell döbbennem, távol állok én ettől. Védem a magam kis nyugalmas, semmittevő életét, ahol két szalmaszálat sem teszek keresztbe. Ezt a négy napot elmélkedésre és tisztulásra szántam, de leszámítva(?) a sorokat, semmi maradandót nem alkottam. Honey legalább értelmesen töltötte az idejét, habár rettenetesen fáradtnak tűnik. Irigylem a munkamániáját, számomra a munka mindig a munkaidő kezdetétől annak végéig tart, ugyanígy a magánélet munkaidő végénél kezdődik. Talán ezért voltam annyira besózva az elmúlt hetekben, mert ez a természetes életritmusom felborult. Másfelől megismerkedtem egy csomó különös figurával, beszélgettem egy sor érdekes emberrel, szóval, valamit csak nyertem. Most kicsit fáradt és éhes vagyok, állandó várakozásban, de még most sem vagyok képes feladni a vizsgálódást, mit, miért, hogyan. Szerintem ez már betegség, értelmetlen és hatástalan, hiszen sehonnan sehová jutok, megoldást nem keresek és nem találok, csak a pillanatnyi lelkiállapot krónikáját vezetem. Előbb-utóbb elolvassa egy agyturkász, aztán majd jól bezárnak mint társadalomra és önmagára abszolut közveszélytelen alakot. Persze milliónyi hozzám hasonló ernyedt alak kóricál a nagyvilágban, de ők legalább nem vájkálnak saját mindennapjaikban. Mint egy japán filmdráma, ahol a főhős szembesül az örök feladattal: nem elég a jót látni, tenni kell. A tetthez pedig elhatározás és akarat szükségeltetik. Főhősünk pedig nem találja ezt az erőt, így csak nézi, ahogy világa lassan a semmibe enyészik körülötte, ő pedig egyre csak azt kérdezi: miért? Nem látja át, ha ő megtenné azt a keveset, ami a kötelessége, amitől jobb emberré vállhatna, az egész mindenség átalakulna és megmaradna. Így csak a bukás marad meg. (copyright by me)
Persze az én tespedésem nem okoz világméretű katasztrófát, még csak a saját világom sem omlik össze, hiszen a restség az egyik alappillére. Hazugságok és bűnök alkotta szövedék, önmagam és mások becsapása, szándékosan és akaratlanul, mert a hazugság mint a rák, terjed, osztódik, saját életet él.
Még a szenvedélyeim sem őszinték, a játékban az újdonság, a könyvben az izgalom, a szexben a kielégülés/kielégítés kettőssége, a dohányzásban pedig a megadás, ami vonz. Ha hiányzik a fő összetevő, eldobom a szenvedélyt, keresek másikat. Elkezdek egy új játékot, hajnalokig, napról napra, míg el nem érem a teltség érzését, amikor már nem új, nem kihívó, akkor abbahagyom és évekig nem érdekel a játék. Elkezdek olvasni, falom a könyveket napról napra, hétről hétre, aztán megcsömörlök, és bár megveszem az újakat, fel sem ütöm. Megtörtént az aktus, mindkét fél kielégült, mosolygok és aludnék, nem kell nekem hosszas összebújás, udvarias búcsúbeszéd, szia, ennyi volt, kösz, felejtsük el egymást. Néhány napig vagy hétig nincs szükségem rád. A dohányzás legalább annyiban őszinte szenvedély, hogy a nikotinhiány, mint fiziológiai jelenség valós. Álltatom magam, hogy könnyedén abba tudnám hagyni, de nincs miért, napi rituálévá vállt, nincs motiváció, amiért abba kellene hagynom, az egészség és hasonló szép szövegek nem hatnak meg. De elszívtam a cigit, más köt le, érdekes módon órákon át elvagyok, nem nézem az órát, mint a munkahelyemen, hogy hoppá, idő van, cigiszünet.
Korábban azt írtam, hogy nem kötődök anyagi dolgokhoz, sajnos azt kell látnom, hogy egy valamire való szenvedélyem sincs. Egyszer, egy állás-stresszinterjún azt mondta rám a nem túl kedves hölgy, hogy nem érthetek semmihez, mert túl sok mindennel foglalkozok. Akkor ezen kiakadtam, de valószínűleg igaza volt. Akit minden érdekel, azt semmi sem érdekli. Ez vagyok én.
Azért néhány dolgo érdekel, a holnap utáni vizsgálat eredménye például. Annak idején két évet adtam magamnak, de az már lejárt, bőszen várni fogom az eredményt. Persze az semmit sem fog megváltoztatni, de mint oly sok mindenben, ebben is meglehetősen hiányos a tudásom, így majd megkérdezem újdonsült kedves barátaimat, mi is az, amiben vagyok és merre tart.
Egyébként ez a módszerem: ha valamit nem tudsz, akkor sziklaszilárdan védem a saját igazamat, véleményemet. Ha tudsz valamit, akkor megtanulom tőled és másoknál már szakértőként osztom az igét. Idegesítő? Hajaj, de még mennyire. Érdekel? Nem.