Nem mondanám, hogy magam alatt vagyok, de a hirtelen nyakunkba szakadt kánikula azért rátelepedett a fejemre. Lehet, hogy elég lett volna egy kicsit többet aludni, az utóbbi idôben alig bírok felkelni reggelenként, aminek az oka vagy a késôi lefekvés, mert most, hogy egyre öregebb vagyok, egyre több alvásra van szükségem, vagy pedig az, hogy gyengülgetek-leépülök szépen lassan. Az is lehet, hogy csak azért, mert eddigi következetesen minimálstresszes magánéletemet felcseréltem egy lényegesen izgalmasabb és mozgalmasabb, de szellemileg jóval terhelôbb verzióra. Különös dolog a ragaszkodás, amikor melletted fekszik valaki a díványon, semmi nem történik, csak átkarol és tévéztek. Meghitt, bennsôséges és boldog. Ezt a mûveletet felváltva két különbözô emberrel végezni inkább bizzar, legalábbis én leginkább annak definiálnám, az erkölcstelenség túl erôs, a furcsa pedig túl jellegtelen kifejezés lenne. Amikor az egyik mozdulatában, szavában, érintésében a másikat látom, igazi deja vu, csak itt konkrétan azonosítható idôpontokkal és szituációkkal. Olyan érzés, mintha egy ember lennének, két különbözô kiadásban, megmagyarázhatatlan szimbiózisban, de mégiscsak abnormális, feltételezem, ezt is képes leszek elôbb-utóbb megszokni. Ez sem más, mint az elme szokásos játéka, ahogy egy helyzetet próbál a megszokott skatulyákba besuvasztani, még akkor is, ha ebben az életben még nem tapasztalt hasonló körülményeket. Pedig annyira szeretem a tiszta és világos dolgokat, amikor minden egyértelmûen fekete vagy fehér, lehet, hogy ezért bûvölnek el a kimutatások és statisztikák: mindent megmérünk ami mérhetô, kiszámoljuk a változókat, meghatározunk és korrigálunk, de a végeredmény minden esetben logikus és érthetô, megmagyarázható. Szerintem a mesterséges intelligenciák kifejlesztésének a legnagyobb akadálya a bináris kódok alkalmazása: egy igen/nem világban a talán nem leírható, márpedig a bizonytalanság és kételkedés az emberi gondolkodás egyik legfôbb jellemzôje. Az érzelem nem logikus, a szerelem nem levezethetô bizonyos hormonok egyensúlyának a megbomlásából, az intuíció több, mint a tapasztalt tények ismeretében leszûrt racionális következtetés. Szóval attól nem kell tartanom, hogy lecserélnek egy gondolkodó robotra, legalábbis belátható idôn belül biztosan nem. Persze továbbgondolva, ha a robotok képesek lennének kételkedni, nem lennének tovább gépek, hiszen a kételkedés képessége magába foglalja egy esetleges parancs megtagadását is, és ki akarna olyan munkaeszközt, amelyik alkotója ellen fordulhat? Asimov szépen kitalálta a robotika törvényeit, de ha valóban intelligens, emberszerû és emberként érzô, empatikus és tanulni képes gépeket hozának létre, akkor a programjuknak tartalmaznia kellene az önfejlesztésen túl a kételkedést is, hiszen az a tanulás egyik fontos alappillére, azt tanuljuk, amit nem ismerünk, azt tökéletesítjük, amit tökéletlennek vélünk, tehát kételkedünk a megfelelôségében. Ha pedig kételkedhetünk valaminek a helyes voltában, nem ér semmit az alaptörvény, vagy olyan paradoxont hozunk létre, ami lehetetlenné teszi a mûködést, mert hogy is lehetne mindenben kételkedni, tehát a tökéletességet keresni akkor, ha van egy dolog, amit tökéletesnek kell tartanunk. Abban a pillanatban kialakítanánk a robotok vallását, a vakhitet és túlbuzgóságot, új istenekként okoznánk háborút és pusztítást, hiszen azt állítanánk, hogy a világmindenségben egyedül a mi létünk szükségessége a megkérdôjelezhetetlen.
A számok tehát a barátaim, az érzelmek az ellenségeim, mégis jó volt tegnap este irracionális módon ellazulni Honey karjaiban a díványon, még az idióta (bocs, Honey) fesztivált nézve is. Nem akarom senki érzelmeit megsérteni, de nekem a magyar produkció sem tetszet, a csaj rendben volt, maga a szám kevésbé, a hangja nagyon top, de a billegô jelzôtábla meglehetôsen gagyi feelinget hagyott maga után. Tudom, hogy nem az a lényeg, de aki a puccparádén a minimállal és egyéniséggel akar kitûnni a tömegbôl, legalább azt tegye vagy hagyják, hogy tegye stílusosan. Más produkciót nem minôsítek, azt megtettem tegnap, de a miénk azért bántja a csôröm. És mégis jó volt, mert. És jó volt ma a drágám üzenetét olvasni. Csoda, hogy ennyi agymunka után fáradtan ébredek? Tudom, magamnak keresem a bajt, de a tudás még nem jelent megoldást. Megoldás pedig éppen az érzelmek irracionalitása miatt nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése