Utálom azt, amikor hülyének néznek. Amikor kedves drágám azt mondja, el van havazva, a héten nem találkozunk, de érzem a hangján, a reakcióin, az előre elpanaszkodott programján és hátul mélyen az agyamban, a bőröm alatt, hogy hazudik. Előbb-utóbb megteszem neki azt a szivességet, hogy engedem, hadd találjon az ágyban valakivel. Lehet, hogy csak arra vár, ő is érzi, amit én, ő is úgy gondolja, már nem tudunk többet adni egymásnak, a csúcson kell abbahagyni? És ő is ugyanúgy engem félt vajon, ahogy én őt? Sok a kérdés, válasz pedig egy sincs. Azért ilyenkor felmegy bennem néha a pumpa.Honey vonzereje éppen a toleranciájában rejlik, persze könyű, drágám után képtelen lennék még egy autokratába beleszeretni, sőt, kerülöm őket, mint a pestist, habár a teljesen akaratom rabszolgája exemet még nem sírom vissza. Létezik olyan kapcsolat, ahol a felek teljesen egyenrangúak, egyazon jog-, és kötelességkörrel? Ahol minden megy a maga útján és az energiákat nem kicsinyes csatározásokra fecsérlik, hanem kihasználják az egységből fakadó teremtő erőt? Ahol a másik fejlődése a cél és nem a magunk hatalmának a megőrzése? Ahol elengedik inkább a másikat, ha marasztalni nem tudják? Egy kicsit most csalódott vagyok. Sehogy sem kerek a dolog, ettől függetlenül. Miért gondolom, hogy hosszú távon ellavírozhatok? Persze, bízom a vonzerőmben és az intelligenciámban - sőt, okos és szép is vagyok -, de az idegeknek nem tesz túl jót az állandó tréning. A struccpolitika nem fog eredményre vezetni, szembe kell néznem a ténnyel, hogy két pad között fogok a földre zuhanni, és nem lesz senki, aki elkapna. Úgy érzem, egyre mélyebbre kerülök az alagútban, és nem látom a kiutat jelző fényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése