Szavak

Nagyon jó nekem, mindenki szeret. Ez nem panaszkodás akar lenni, csak ténymegállapítás. Még azok is szeretnek, akik azt gondolják, hogy nem, mert nagyképû, modoros, sunyi dög vagyok, aki lenézi a másikat, teljesen eltelt önmagával, aki azt érdemelné, hogy valaki jól lerugdalja a veséjét és megeggyelje a fogait, de legalább átszabja a fizimiskáját.
Tegnap nem írtam, mert nagyobb mennyiségû hó szakadt a nyakamba a vártnál, emellett lehetôségem volt az élô beszédre (hajaj, jön a telefonszámla) is. Nem merek beszélgetést mondani, mert általában én beszélek és a másik fél hallgat. Anno ezért sértôdtem meg a BAT-ra, ahová jelentkeztem egy bizonyos állásra. A meg nem nevezendô személyzeti tanácsadó cég pedig rövidesen küldött egy Hubbard-féle tesztet, hogy majd ez alapján felmérik, egyáltalán alkalmas vagyok-e a megpályázott pozícióra. Én kis naív kitöltöttem, visszaküldtem. Aztán elkezdtem nyomozni, ki is az a bizonyos apró betûs úr a lap alján, megtaláltam a tesztet, sôt, annak az automata értékelôs változatát is a neten, így gyorsan leellenôriztem, vajon mi mindent állapíthatnak meg rólam. A legsúlyosabb hiánnyosságaim a kommunikációra való képtelenségem és az erôsen antiszociális magatartásom voltak. Én. Nekem. Ezek után elôször a megbízót akartam hívni, aztán a tanácsadó céget, aztán hagytam a búsba az egészet, nem szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol egy bizonyos vallás iránti elkötelezettség alapján állapítják meg a szakmai alkalmasságot vagy mérik a teljesítményt. Azért késôbb gonoszkodtam egy kicsit az egyik misszionáriusukkal, aki egy bevásárlóközpontban a kis kütyüvel gyôzködte a jónépet arról, hogy az egyedüli kiút a mindennapi stresszbôl csak és kizárólag az ott kapható remekmûvek és a mögötte álló életmód-tanácsadás lehet. Kis kütyü kézbe, streszes szituációra tessék gondolni, mutató kilendül. Itt lép a képbe a sok évi autopszichogén tréningem, mutatót felengedtem, szépen visszaengedtem, fel, vissza. Aztán közöltem, megvan a saját módszerem a feszültség kezelésére és levezetésére, de éppen szabadalmazás alatt van, ezért nem beszélhetek róla. A kis mutató pedig nem hazudhatott, valóban, szemmel láthatóan tudtam kezelni az életemben jelenlévô problémákat. Arról nem világosítottam fel a kislányt, hogy minden bioelektromosságot mérô készülék becsapható, csak egy kis koncentráció kell hozzá. Nemtelen és gyerekes volt, bosszúnak nem is nevezhetô, de aki hülye, megérdemli. Lehet, hogy tényleg antiszociális vagyok. A beszélôkém viszont naggyon jó. Erre tanú szegény Honey, akirôl még mindig keveset tudok, de nem azért, mert nem beszélne, hanem minden két milliszekundumnál hosszabb szünet esetén beléfojtottam a szót és magamról beszéltem. Persze csak szép és jó dolgokat. Csoda, hogy egyszer-kétszer szóhoz tudott jutni, és tovább jutott az elsô tagmondatnál. Lehet, hogy ezért menkült el? Persze azóta drága párom is megint szeret, pontosabban míg korábban idôszakok voltak a hideglangyosmeleg fokozatokkal, most egyszer szeret, egyszer féltékeny, egyszer elfoglalt, máskor nem lehet lepattintani, de míg régebben ezek az idôszakok napokig-hetekig tartottak, most már egyetlen napon belül változik minden. Én pedig folyamatosan küzdök a szegényes emberi kommunikációs eszközzel, a nyelvvel, mert szeretném megfogalmazni, mi is az, ami történik, de olyan módon, ahogy azt érzem és pontosnak vélem. Erre pedig nem találok szavakat, mert minden alkalmasnak tûnô kifejezés degradálja az egyik vagy a másik felet, sértô vagy bántó, de mindenek felett pontatlan. Most sajnálom, hogy nem vagyok egy képzômûvész alkat, mert esetleg más, nem nyelvi eszközökkel meg lehetne valamilyen módon fogni a dolgot. Az is lehet, hogy nem, és olyan lenne, mint az a szobor, amit egy ifjú és magát nagyon jól menedzselô mûvészpalánta készített, amirôl mindenki azt hitte, hogy egy kéttonás fotel, pedig nem az akart lenni. Most én is így vagyok a szavakkal, leírnám, amit gondolok, de nem azt értenétek belôle, amit szeretnék, hogy értsetek. Így maradnak a felületes benyomások. Mintha egy idegen országban, ismeretlen nyelven kellene elôadást tartanom a relativitáselméletrôl, azzal az apró különbséggel, hogy mind a ketten, akik olvasnak, elméletileg ugyanazt a nyelvet beszélik, amit én. Ha már itt tartunk, ez a kedvenc vesszôparipám: azt mondani, amit gondolok, mégpedig pontosan, a félreértés lehetôsége nélkül, kivéve ha a szándékom a félreérthetôség, vagyis a két- és többértelmûség. Egyenes következmény lenne, hogy lassan és megfontoltan beszéljek, de nem, írásban és szóban egyaránt hadarok, tehát kedves két olvasóm, tessék gyorsabban követni a sorokat, úgy jobban fog hasonlítani arra, amit mûvelni szoktam társalgás szintjén. Mivel itt nincs lehetôségetek közbeszólni, még talán gördülékenyebben is megy. Most tehát gyakorlatilag ismét a semmirôl írtam, vagy mégsem. Mint Pinokkió az új Shrek film elôzetesében. Rájöttem, hogy én, aki eddig rejtôzködtem, befelé és magamnak éltem, hirtelen kifoordultam magamból, megosztom másokkal az érzéseimet és gondolataimat, igaz, még mindig alaposan megszûrve, és törôdni kezdek másokkal. Ez is egyfajta fejlôdés, aminek a katalizátora, nem pedig az oka Honey megjelenése. Azt azért erôsen túlzás lenne állítani, hogy egy épelméjû, egyszerû ember osztja meg életét másokkal, aki be karja bizonyítani, hogy a HIV nem vágja ketté egy ember addigi szokásait. A fertôzésem volt anno az egyik változást elôidézô ok, addig a téma agnosztikusa voltam, most inkább mérsékelt hívôként definiálnám magam. Egyszerûen mesélek magamról mindent, válogatás nélkül, nincs szempont, mert pillanatnyilag egy csomó mindent be kell pótolnom, az önként vállalt bezártságban töltött évek miatt. És bôszen keresem a szavakat, amelyek gyakran kimondhatatlanok, várom a lehetôséget, amikor valaki végre kitalál egy olyan eszközt, ami emóciókat és intuíciókat tesz érzékelhetôvé és átadhatóvá. Jobb lenne, ha addig csendben maradnék.