A ma esti ereszdelahajamat elôtt még van annyi idôm, hogy azért írjak egy keveset, már semmit sem tudok, de szerintem azért Honey legalább kíváncsi arra, mi minden történik bennem.
A tegnapi igen hosszú beszélgetés jó volt, mert kimondtunk bizonyos dolgokat, amelyeket ki kellett mondani és megállapodtunk abban, hogy mit nem mondunk ki. Persze azért mulatságos így, zsombékról zsombékra ugrálni, olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akiknek megtiltanak valamit, ezért annál jobban vágyakoznak rá. Vétlen témáink is újra meg újra tiltott területre tévedtek.
Volt egy másik üzenetváltásom is, ami néhány dolgon elgondolkodtatott. Hála annak, hogy Honey, közös megegyezéssel, összekapcsolt bennünket, a kezdeti üzenôfal-jelleg megszûnt, immár bárki látja, mit gondolunk és érzünk, persze ne írjon blogot az, aki nem számít erre. Mégis, ebben a történetben azért több szereplô van, akinek a véleményét nem képviseli senki. Nem mintha tartanék attól, hogy bárki elítél, az egész történet vérmérséklettôl függôen lehet romantikus vagy erkölcstelen, lehet a mikistitkunk, bármi, ami az emberi elme zegzugaiban megfordulhat. Mégis, ott az a bizonyos harmadik. Nem tartom magamat, és horribile dictu, olvasóimat egy erkölcsi remekmûnek, a keresztény értékek tükrének, hiszen egy bizonyos kör, beleértve magamat is, jó esetben nem az lenne, ami, ha megfelelne bizonyos szép, de tapasztalataim szerint szinte elérhetetlen eszményképeknek. Korábban sohasem tartottam magam a polyamory mozgalom zászlóvivôjének, de egyre inkább hajlok arra a megállapításra, hogy lehet osztatlanul több embert szeretni. Persze nekem könnyû, nincs háromszög, csak egy egyenes, melyen két végén és a közepén van a személyt jelölô pont. Az egyik végpont ismert, a másik talán nem, és nem is lesz ezen oldalakon. Ezen a ponton ébredt fel régen alvó lelkiismeretem, mert mi van akkor, ha jóakaróm beavatja a vétlen és tudatlan, tehát boldog drágámat. Kissé prematur állapotban, de bekövetkezik az, amit a másik két fél elhamarkodottnak tart. Igaz, ebben a pletyka-, és rosszindulatmentes világban ilyen nem fodulhat elô, kár is ezen spirázni. A társadalom ama jól diverzifikálható szegmenséhez tartozó kisebbség, melynek jómagam is tagja vagyok, ilyen szörnyûségekre képtelen, alapvetô, természetébôl fakadó kényszerítô erôivel ellentétes lenne.
Ebbôl kifolyólag elhatároztam, hogy még idôben elkezdek egy harmadik oldalt, ahol szépen leírok mindent, amit a drágámnak elmondanék. Mindent a szekrényekben porosodó csonvázakról és a padláson kísértô szellemekrôl, mindent amit érzek. Biztosan nem fogja addig olvasni, amíg már minden mindegy nem lesz, de legalább meglesz az a halvány elégtételem, hogy a nehezen kimondható és megfogalmazható dolgokat leírtam, egyszer, valamikor a nagyon távoli jövôben majd el tudja olvasni, ha abban nem is reménykedem, hogy megérti. Attól ô sokkal kétpólusúbban látja a világot.
Ennek nem sok értelme lesz, de ki tudja. talán megadhatom neki a magyarázathoz való jogot. Mert szeretem, mert nem akarom/tudom elhagyni. Most. Itt. Ezt muszály volt leírni.
És itt van Honey, a szép deli vitéz, a hôs lovag, aki mindebbe a kulimászba belecsöppent, akinek drágámhoz hasonlóan nagy szíve amúgy is terebélyes gondjai ellenére mindezt befogadta. Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy választanom kellene, még akkor sem, ha megboldogult erkölcsöm kísértete azt sikítja a fülembe minden alkalommal, amikor valamelyikôjükkel beszélek, akár csak valamelyikôjükre gondolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése