Túlélés

Na, most úgy voltam, mint megboldogult háromnapos ügynökkoromban, amikor a nap kezdetén összegyűlt a csapat és hú, hajrá, meg tudjuk csinálni. Reggelre enyhén leamortizálódtam, csak azért bírtam felkelni, mert muszály volt, ez a csodálatos életérzés pedig végigkísérte a napomat. Nem könnyítette a helyzetemet, hogy drága és szeretett ügyfeleink ma bolondgombát ettek reggelire, esetleg a fronthatás kínozta meg az idegeiket, minden esetre sikerült ébren tartaniuk legalább. Estére már úgy vágytam az angolórára mint egy szívből jövő hátbaverésre, és lám, meglett az eredménye. Ha már fizettem, ott kell lenni, meg tudom csinálni, igen, erős vagyok, kibírom, friss és üde vagyok, mint egy harmatos rózsabimbó egy szép nyári hajnalon. És csoda történt, az óra kezdetére már felébredtem, igaz, a szövegértés néhol gondot okozott, de élek és köszönöm, már nem vagyok álmos. Hozzá kell tenni, hogy túlkorosként nem hagynám, hogy tizenhuszonévesek lekörözzenek vitalitásban vagy tudásban vagy bármiben, merthogy a csoportban, ideértve a tanárt is, messze én vagyok a legöregebb. Ciki, de már olyanok tanulnak velem együtt, akik a gyermekeim lehetnének. Ami azt illeti, ha ott, anno, a balatonparton összejön az, ami nem jött össze, akár a saját fiam is lehetne legifjabb csoporttársam. Szóval vén trotty harmincötéves vagyok. Reggel legalább nyolcvanöt, most inkább harmincnak érzem magam. De hát, ismerem már a dörgést, nemsokára leülök, kaja, pia, nők aztán szépen visszaplöttyedek rövidesen. Kár, hogy Honey-nak azt mondtam, aludjon, mert legalább ébren tartana, amíg lejár a mosógép és aludni mehetek. Persze lelkiismeretlenség lenne vele szemben, de legalább megismerné az igazi énem. Mert nem vagyok én mindig kedves és udvarias, ha egyszer Dementia elkezd tányérokat meg hamutartókat és poharakat, mindegy mit csak törjön, dobálni, nincs az az oroszlánszívű, aki meg ne rettenne és jól teszi, hogy fél... Általában a legtöbb hülyeséget lenyelem, kivéve, ha engem néznek hülyének. Aztán jön a gonoszkodás, csendben, halkan, kultúráltan és nagyon sok rosszindulattal, cukkolom a másikat, gúnyos félmosollyal a szám jobb sarkában. Keveseknek pedig megadatik, hogy láthatják, ahogy eltorzult fejjel üvöltök és török-zúzok. Szegény drágám, nem mert egy-egy ilyen után aludni, mert félt, hogy álmában lemészárolom, pedig a törés után szépen nyugodtan hozom a seprűt, összetakarítom a cserepeket, megkérdezem, kér-e egy másik poharat. Szóval haragudni nem nagyon tudok hosszú ideig, tehát azt a rövid időt kell látványosan kitöltenem, általában igen jó eredménnyel sikerül is.