Dilemma

Van, amikor azért nem írok, mert magam sem akarok szembesülni a fájdalommal és kínnal, ami bennem van.
Van, amikor azért nem írok, mert túlcsordul bennem a boldogság, és arról sem egyszerűbb írni.
Az utóbbi időben annyi jó dolog történt velem amitől újra "Isten tenyerén" érzem magam, hogy csak kapkodom a fejem.
Amikor minden összedőlt, lehetőséget kaptam, hogy tégláról-téglára újra felépítsem az életem.

Ügyintéz

Rájöttem, hogy van esélyem lakást venni. Mostanában kezdtem el keresgetni, belvárosi, vagyis Ferencváros, Palotanegyed, Terézváros környékén, nappali plussz két félszoba (nem gardróbmérettel),első vagy második emeleten, jó beosztással, használható méretű konyhával, felújított házban, beköltözhető állapotban, cirkófűtéssel. Sokat akarok?
Mert ilyen lakás nem létezik, legalábbis a neten nincs.
Ahogy a hitelminősítésem sem a legjobb, mivel minimálbértől épp hogy többet keresek, jövedelemigazolás nélkül pedig még egy millió hiányzik, legalábbis alaphangon. Plussz az adminisztrációs költségek.
Igaz, amúgy sem most venném, de legalább erre is felkészültem...

Szükségletek

Mélységesen hiszek abban, hogy az ember szervezete pontosan tudja mire van szüksége, csak oda kell figyelni és nem szabad ragaszkodni a megszokásokhoz. Úgy három hónapja elkezdtem leszokni az édességről, pedig előtte tömtem magamba a csokit, cukrot, sütit, kekszet, mindegy volt, csak édes legyen. Nem akartam, de mégis egyre kevesebbet ettem, a készletemet pedig belepte lassan a por. A legutóbbi vérvételemen kiderült, hogy magas a vércukrom.

De hogy mi a búbánatért tört rám a leküzdhetetlen vágy, hogy annyi lecsómentes év után ma este lecsót főzzek, nem tudom. És azt sem, hogy miért pakoltam tele szalonnával és kolbásszal. És azt sem, hogy miért főztem annyit, amiből hat ember jóllakna.

Szokás szerint

kellemesen csalódtam Hugiban.
Egyfelől meglehetősen tájékozott HIV/AIDS témában, tudja, hogy a fertőzöttség még nem betegség, tudja, hogy csak akkor van szükség gyógyszeres terápiára, ha a fertőzött eljut egy bizonos stádiumba, másfelől tud arról is, hogy az idejében felismert fertőzéssel évtizedekig élhet az ember. Azt is tudja, hogy csak testváladékkal terjed, tehát a környezetemben élők nincsenek kitéve a fertőzésveszélynek. Azt mondta, érdekelte a téma és így utánanézett, hiába, a vér nem válik vízzé.
Összesen annyit kérdezett, hogy drágaszágom tud-e róla illetve hogy használok-e óvszert. És fájlalta, hogy négy évig hallgattam róla, de ismer engem és ismeri a családi hagyományainkat is, így nem neheztel.

Azt hiszem, büszke lehetek rá, az ismeretei jóval meghaladják a magyar átlagot ahhoz képest, hogy évek óta nem volt pasival. Lehet, hogy éppen ezért van olyan sok szabadideje. És határozottan pozitívumként éltem meg, hogy nem kezdett el sajnálkozni, vígasztalni, bár kielemeztük az örökölhető betegségek előfordulási gyakoriságát közelei rokonaink között és kiegyeztünk abban, hogy valószínűleg nem ez fog elvinni.

Ennek örömére akkor jöjjön a filmtörténet legforrób csókjelenetének egy részlete, mondanom sem kell, hogy személyes kedvenc:
ez itt a helye, most renderelem :-)

Titkok és hazugságok

Két érdekes beszélgetésem volt a hétvégén, az elsô a drágámmal:
-Tudod, én csak azzal fekszem le, aki tisztában van azzal, hogy pozitív vagyok. Legalább a választás lehetôségét meg akarom neki adni.
-Nem is vagy beteg.
-Dehogynem, te is tudod, már három éve.
-Nem lehetsz beteg, nem látszik rajtad semmi.
-Éppen ez a lényeg, még húsz év is lehet, mire látszik rajtam. Egyébként is, ha már látszik, akkor gond van.
-Nem igaz.
-Szerinted tévedett az orvos három éve?
-Igen.
-És azóta is neggyedévente tévednek, amikor ellenôrzésre megyek?
-Igen.
-És mit számolnak akkor? Tévednek félévente, amikor a vírust számolják?
-Igen.
…Csönd, beszélgetés vége.


Úgy érzem, én ezen már régen túlléptem, kb. akkor, amikor megvolt az elsô vírusszámom. Ô még nem volt ellenôrzésen, az is lehet, hogy nem pozitív. Engem érdekelne, ôt nem. Ez is egy életfelfogás, igaz, szöges ellentéte mindannak, amit helyesnek hiszek. Vannak sérthetetlen, erôs emberek. Én nem vagyok az.


A másik beszélgetés is felkavart, a szombat délutáni felvonulás helyszínétôl nem messze, jóval a felvonulás és az azt övezô cirkusz után, néhány lépésnyire a házunktól. Két barátunkkal elnéztünk volna a Buddha Beach-re, miután a rendôrség is eloszlott (telefonos értesítést kaptunk). Kettônkön erôteljesen látszott a nemi identitás, kettônkön nem. Három tizenéves kamasz jött szembe, miután látótávolságon belülre értek, elkezdtek röpködni a “hülye buzik”és “ezek is buzik”, majd az egyikük megkérdezte, kb. 16 éves, alacsony, vékony gyerek, hogy “Te is buzi vagy?” “Igen.” Elôkapott egy viperát, meglengette, miközben a szemébe néztem: “Ehhez mit szólsz?” Ezen a ponton kedvem lett volna azt mondani, hogy remélem, hogy megüt vele, aztán a javítóban megtudja, amikor segbekúrják, hogy milyen buzinak lenni. Aztán a következô gondolatom az volt, hogy szerencsétlenek még annyira fiatalok, még bôven ráérnek rájönni arra, hogy ez a gyûlölet csak kompenzáció. Még valamelyik bárban össze is futhatunk néhány év múlva. Aztán majdnem meghívtam egy italra, hogy beszéljük ezt meg értelmes emberek módjára, és elôre örültem, hogy milyen könnyen szétzúzom a nevetséges érvelését. Mindez persze pár másodperc alatt zajlott le, aztán a barátai jóval csendesebben elrángatták, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy számban, életkorban és testsúlyban simán fölényben voltunk, tehát a verekedés rövid lett volna, vipera ide vagy oda. És nem mi sérültünk volna, mert addigra a párom már ökölbe szorított kézzel mellettem állt.


A meghökkenés nem annyira a fizikai fenyegetésnek szólt, hiszen az elhanyagolható, inkább mulatságos, mint veszélyes volt, hanem annak a ténynek, hogy harmincöt éve élek ebben az országban, és valaki elôször akart bántani azért, amit gondolok, ami az életem. A családom, a munkatársaim, az ismerôseim tudják hogy meleg vagyok. Ez soha nem jelentett sem elônyt, sem hátrányt. Ettôl nem leszek sem jobb, sem rosszabb ember.

Senki ne vegye személyeskedésnek, de azóta tart ez az állapot, amióta a Fradit számûzték az NBII-be. Nem kell karhatalom, csak végre legyen már egy jó FTC-Újpest meccs véletlenül mindig akkor, amikor melegfelvonulás van a városban. Elég évente egyszer. Mi is csak évente egyszer jelezzük azt, hogy létezünk és emberek vagyunk, akik ugyanúgy szeretnek vagy szenvednek, mint bárki más.

Hétvége

Ma is egy szokásos, hétvégét megelôzô nyelvlógós péntek. Ha nem lenne Honey, az orromat sem dugnám ide, de még ma elutazok, ha pedig nem írok, eggyel több napját töltené nélkülem. Szívesen is megyek, meg nem is: végre lesz egy kis pihenés, végre lesz néhány órám, amikor elérhetem azt a fokú objektivitást, amit a belsô zûrzavar felszámolásához feltétlenül meg kell szereznem. Persze garancia nincs semmire, nem is lehet. Olyan perverz és önzô gondolataim támadnak, hogy tud-e rám öt-tíz évet várni, akkor is, ha ezen idô alatt egyszer sem találkozunk. Nem, azt a szót nem akarom kimondani. Az már visszavonhatatlan, eddig két ember hallhatta tôlem ôszintén. Marad tehát a kétely, a röghöz kötött gondolkodás, a megkötözött szárnyak. Jobb így. Jobb így?
Biztosan a korán érkezett tavasz, nyár, vagyis az a valami, ami most van, az oka, hogy ennyire zsong a fejem. A munkámmal haladok, muszály, egyre több van belôle, viszont alig várom a percet, amikor írhatok. Jó érzés tudni, hogy végre elkezdtem, jó érzés, hogy van valaki, aki olvas. Már rajzanak a fejemben a gondolatok, hogy mi mindent írhatnék még, ha elkezdem, majd jól meglátjátok. Ezzel egyszerre meg is oldódott a magányos esték kérdése: olyankor fogom kiélni újból feltámadt szenvedélyemet. Ráadásul az eddigiekkel ellentétben hasznosan, eddig ugyanis lógtam a neten és vártam, mint a pók, hogy valaki a hálómba gabalyodjon. Szédült legyekbôl pedig szerény volt a választék. Másfelôl a jelenlegi zûrzavarhoz nem hiányzik újabb. Lehet, hogy megjavulok?
Büszke voltam a nagy, sima tükrû tóra, lelkemre, melynek felületét egyetlen hullám sem borzolta, melyben a kövek lassan süllyedtek el, nem is fodrozva a felszínt, melynek mélyérôl örök nyugalomban tekingetett kifelé a kis Buddha, kezeivel örök mozdulatba dermedve áldva a világot. Most pedig megkaptam az évszázad viharát, felkavarodott az iszap, Buddha nyugodtabb hely után nézett, én pedig, szerencsétlen, két kézzel kapaszkodom a csónak széleibe, nem tudom eldönteni, evezzek vagy ússzak vagy hagyjam, hogy a szél a szárnyaira kapjon és elragadjon messze, föl, míg semmibe vész a világ, amit ismerek.