Státusz

Cd4: 408, 25%
Ha tartom az ütemet, még másfél év nyugi van.
És már nem hörög a tüdôm, viszont életemben elôször úszógumim nôtt. Azt mondják, ugye, van a körte meg az alma alkat. Én hordópálma alkatú leszek.

Mindennap

Azért szép dolog, ha az embert leugatják. Az is jó, hogy mindenki ôrülten rohangál, én kiugrok az autóból hogy leordítsam egy delikvens fejét, az öreg néni a zebráról beint... Rendben, az én esetemben a lejtô egyre meredekebb, de elvárnám, hogy legyen néhány normális ember is közel-távol. Azt gondoltam, a racionalizmusom majd megvéd, de látnom kell, hogy mégsem. Vagy egyszerûen a szellemi leépülés egyre nyilvánvalóbb jele: dührohamok, összefüggéstelen beszéd, nem helyénvaló megjegyzések. Nem, most nem rólad beszéltem, legutóbb a vadiúj fônökömnek mondtam valamire, hogy az olyan egyszerû, hogy még én is tudom, de ha nem érti szívesen elmagyarázom. Így kell bevágódni. Vagy korábban, az ártárgyaláson kettô meg kettô az kilenc, és amikor az értetlen ügyfél rákérdez, magyarázhatok. Még jó, hogy sikerül, némileg ront az összképen, hogy érzem, talpig vörös vagyok. Amúgy meg kitört a paranoia, biztos vagyok abban, hogy a kollégáim összefogtak, céget fognak maguknak alapítani, de engem nem hívtak.
Az agyam olyan lett, mintha a szükséges tápfeszültség helyett csak a felét kapnám: pislákol, ki-kihagy. Pedig mindennek ragyogónak kellene lennie.
Azt gondoltam, részese lehetek egy másik világnak, pedig nem. És nem azért, mert kirekesztenek, hanem egyszerûen született kívülálló vagyok. Az, aki csak akkor beszél, ha szólítják. Igaz, akkor esetleg nem lehet kikapcsolni. Nem követek és nem magyarázok. Figyelek, értékelek, de magamból semmit sem dobok a közösbe. Nem mintha félnék: egyszerûen nem szükséges. Láthatatlan vagyok, vegy legalábbis jó a mimikrim.

Neverending

Ahogy látom, az idôszak mindenkinél nagytakarítással, koncepció vagy paradigmaváltással telik, én pedig képtelen vagyok beállni a sorba. Nem rinyálok, hogy mennyit kell dolgozni, mert valóban, csak hát, legalább zizeghetek. Tudjátok, mint amikor szellemképes a fotó: na úgy látszok mostanában. És a félreértések elkerülése végett nem vagyok ideges, csak pörgök.

Szegény Honey is megtenné, de ôt egyre inkább csak fagyasztom, ami azt illeti, mindenkit hanyagolok. Csak a dögöt tûröm meg, de cserébe ô is elviseli minimálisra csökkent otthoni aktivitásomat. Részemrôl a kreativitás kimerül a testrészek váltogatásában vakargatás közben. Hol vannak már a bujócskák és a sztaniol-galacsinok?

Holnap reggel viszont vérszipoly, és minden korábbi kétkedés ellenére párosan. Azt azért még mindig nem tudom, hogy ez jó vagy sem... Kíváncsian várom, mi és milyen irányba változott... Lehet, hogy igazam lesz, és a nikotin tartósított eddig, leálltam, mire a vírusszám az egekbe szökik?

Az angol pedig felemás, állítólag csak önbizalomhiány, de nem merek nekivágni a decemberi CPE-nek, alacsonyabb meg pénzkidobás. Majd tavasszal. Igaz, akkora már másik volt betáblázva, de az is ráér... Tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, milyen papírom van. A diliflepnit pedig úgysem tagadhatom le.

Szatír-ikon

Szóval megint eggyel több. Neska lebuktatott. Nem volt körmenet és háromnapos dínomdánom. Van, aki emlékezett, van, aki nem. Honey már azóta a meglepetésen pörög, amióta néhány napja tévedésből felköszöntött. A hatást némileg rontja, hogy minden újabb ötlete előtt kikéri a véleményem. Reggel szokásával ellentétben a drágám is felhívott. Megkérdezte, tegnap elküldtem-e azt a faxot, amit kért. Majdnem elküldtem, aztán mégsem, elvégre.

Kaptam viszont egy tortát a kolléganőmtől, a wiwen szedte ő is össze az infót. Szerintem szerelmes belém, pedig tudhatná, hogy halmozottan hátrányos helyzetű buzi vagyok, esélytelen a történet.

Azért jó lett volna, ha azt mondja, hogy... Szemére hánynék, de mióta leugatott, hogy miért nem szóltam időben nincs hozzá kedvem.

Nem az idő múlása kínoz, csak a magány. A tükörképemtől reggelente megijjedek. Győzködöm magam, hogy ez így a legjobb. Mindent majd holnap. Valaki mondja meg. Nekem senki ne mondja meg, hogy. Nekem senki sem mondja meg, hogy.

Mindennapok

Abluthophobia – fürdésiszony
Agyrophobia – félelem az utcán való átkeléstől
Ambulophobia – sétaiszony
Chrometophobia – rettegés a pénztől
Coitophobia – félelem a közösüléstől
Ergophobia – félelem a munkától
Odontophobia – fogaktól való rettegés
Phobophobia – félelem a fóbiáktól
Sophophobia – tanulásiszony
Urophobia – vizelettől való félelem
Klausztrofóbia – félelem a bezártságtól
Arachnophobia – rettegés a pókoktól
Triszkaidekafóbia – félelem a 13-as számtól
Levelophobia – balra eső tárgyaktól való félelem

Két szék és a padló

Most teljesen egyedül vagyok. Minden értelemben. Még az rpg-n is letiltottak egy hónapra, legalább spórolok. Vagy élek. Honey elutazott, drágámnak színét sem látom, lassan fizetni fogok annak, aki meglátogat. És tényleg, mert a héten jön a takarítónô.
Eljutottam arra a pontra, hogy ki tudom mondani: lehet, hogy szakítok. Adj király katonát.
Öreg vagyok és fáradt. Kellene végre egy lyuk, amit a magaménak tudhatok, kellene legalább egy perc, amikor csak magamra gondolok, és valamit csak és kizárólag abból a szempontból vizsgálok, hogy jó-e nekem.
Ha nem lenne a dög, aki ott szuszogott egész hétvégén a hasamon, kiugranék az ablakon. Csak el ne felejtsek kulcsot vinni magammal, mert visszafelé körülményesebb. Kiugrani mindig könnyebb, mint visszakerülni.
Igen, az ember a boldogságot keresi. Innen is látszik, hoyg nem vagyok humán: én egyre mélyebben süllyedek az aggodalomba. Mi lesz vele, mit fog nélkülem csinálni, hogy oldja meg ezt vagy azt, miért hitegetem, hitegetem-e.
Magára hagyott rendszerem elkerülhetetlenül halad a teljes káosz felé, talán megnyugszik, ha elérem.

Mindez persze csak a felszín. A katarzis már soha nem jön el, mert megtaláláltam a világ közepét és most ott lebegek érzékelés és érzelmek nélkül, pasztellszürke vattába csomagolva, még csak nem is tudatában annak, hogy még mélyebben ott üvölt a pici féreg, vergôdik és kiutat keres, mielôtt korábbi testének hamvai alatt meg nem fullad.

Keleten a helyzet

Azt kell mondanom, ez utóbbi néhány hónapot összegezve, hogy zsenikkel vagyok körülvéve. No nem kell megijedni, nem a való életben, csak amúgy virtuálisan. Szép emberek, jó emberek. Kicsit elszörfözgettem a blogok között, oldalról oldalra. Ilyenkor szégyenemben elbújnék, hogy mennyire nincs ami van nekik. Élet.
Kicsit jobb a helyzet, mivel sikerült a cég helyzetét megvitatni az érintettel, a narancslémet majdnem kiköptem, amikro a titkárnő szólt a telefonba. Persze csak az én készülékemben van a hiba, más könnyedén bármikor eléri.
Szegénymásik esetében megint túl jól sikerült az őszinteség, most pislog és nyeldekel, lenyelné a nyelvét, ha még egyszer azt kérné, hogy mindig mindent. Én sem könnyítem meg a helyzetét, túl érdes a tenyerem a símogatáshoz.
A kislányt pedig sokadszor hagytam faképnél, igaz, jeleztem, hogy éppen fagyok, de talán remélt/várt valami viszatérést. Filmpartner megérkezett, beszélgetésnek annyi. Bunkóságból jeles.
Ja, a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel a gályapadom az árverezés szélére ért, persze az új hajcsár még csak most kezdi el suhogtatni ostorát, remélhetőleg nem is nekem, de jó lenne összekaparni, ami a sztachanovista munkásnőből megmaradt, mert rövidesen se pénz,se pénz.
Hamár beszámoltam a pattanásaimról: most éppen tele vagyok viszkető kiütésekkel. Tökjó nekem. Nem, ez sem lelkibaj: egy vadonatúj antibiotikummal kísérletezek, eddig minden gyógyszert mellékhatás nélkül éltem túl. Na most ért véget ez az időszak. Valaki lőjön le.