Előre-hátra

Amikor beteg vagyok, sokkal jobban hiányzik valaki, aki mellettem van. Nem az ágyba hozott tea kellene, csak valaki, aki időnként megsimítja a homlokom.

Mindennapok

Manó ma sem jön, megint anyagi okokra hivatkozva, megint annak ellenére, hogy felajánlottam a vonatjegy fizetését.
Reménykedtem, hogy mégis maradt valami, örültem a napi két hívásnak, most megint újra átgondolom, mit akarok, mit akarhat.
Jobb lenne, ha nem keresne, de elhajtani nem akarom, tudomásom szerint nincs senkije rajtam kívül. Nem gyűlölöm, sőt, továbbra is szeretem, a kiskaput ezért tartottam nyitva.
Tovább kell lépnem.
Úgy érzi, segítségre szorulok, pedig az segítene, ha nem hívna többet. Ha nem szólna hozzám. Legalább egy darabig.
Megoldom, megoldom, megoldom.
Valószínűleg úgy, hogy én nem keresem, hagyom, amíg elunja az egyoldalú kapcsolatot.
Gyávaság? Lehet, mégis úgy érzem, hogy nehezebb így.
Több ismerősöm mondta, hogy saját életemet nehezítem. Akkor sem akarok bántani senkit, akkor sem, ha nekem fájdalmat okoztak. Én vagyok a hibás: elvártam, hogy azt kapjam, amit adok, de az élet ezek szerint nem így működik. Megtanulhattam volna már, de nem akarom.
Várok valakire, aki ugyanúgy elég értem, mint ahogy én érte. Akinek annyira fontos leszek, mint ő nekem. Talán van ilyen ember. Talán van még egy ilyen ember.

Státusz

Nyíltan és bevallottan paranoiásnak tekintem magam.
Mivel egy kolléganőm felmondott, egyelőre nem várható a kirúgásom, bár nyugtával dicsérjük a napot.
A kórházba vonulás előtti eredményeim:
CD4: 24%, 432
CD8: 39%, 702
vírus: határérték alatt.
A labor szerint szar a májam és gyenge az immunrendszerem. Mintha nem tudnám.
És továbbra sem tudom, ki vagyok, mit akarok. Csak azt tudom, hogy így nem akarom folytatni.

Káosz

Az utóbbi idők rövid rezüméje:
- elvállaltam egy melót, ahol szar a légkör, szar a fizetés, gondolván, hogy kibírom valahogy, ketten eléldegélünk,
- hosszas kínkeserv után egyedül maradtam a szar munkahellyel, lakáshitellel; az éjszakák még magányosabbak,
- megint felvágtak, megint nem a tervezettek szerint alakulnak a dolgok,
- jelenleg 12 különböző tablettával konzerválják a testem, aminek következtében elértem a teljes sterilitást; saját sejtjeimen kívül egyetlen mikroorganizmus sem maradt életben a szervezetemben.

Van, aki a maga módján próbál segíteni, van aki inkább félreáll. Mindkét magatartásformát megértem és megköszönöm.
Anélkül hogy túlzottan paranoiásnak érezném magam van egy olyan érzésem, hogy még mindig nem vagyok a gödör alján, mire visszamegyek a szarul fizető és szar légkörű munkahelyemre, a felmondásom fog várni.
Szebb jövőt!

Második

Nőttön nő bennem a bizonytalanság. Csinálok egyáltalán jól is valamit?
Én, az örök második. Arra vágyom, hogy valaki életében első legyek, közben tudatosan az élet minden területén vállaltan a második pozícióra törekszem. Nem a felelősség elkerülése miatt, hanem mert tudatosan alárendelem saját érdekeim mások érdekeinek.
Közben azzal biztatom magam, hogy ez a nehezített akadálypálya mindenkinek a legjobb.
Semmihez sem értek, legfőképpen magamban nem bízom.
Tennem kellene valamit, saját magam kötözöm le, bénultan figyelek, ahogy összedől minden körülöttem.
Széthullik a világ.

P.S.
A Google egyre jobban céloz. Úgy érzem, most éppen engem gúnyol.

Szeretni, elengedni

Talán lezárult megint egy korszak. Bizonyosan egyedül maradtam.
Bizonyosan tudtam volna többet is tenni azért, hogy Manó velem maradjon. Bizonyosan elveim ellen lett volna.

A szeretet része az elengedés. Szeretem annyira, hogy ne kössem magamhoz, hogy elengedjem, ha menni akar.
A szeretet része a szabadság. Azért van velem, mert velem akar lenni.

Lehet, hogy ez nagyon kevés valaki megtartásához. És lehet, hogy néha vissza kellene tartani azt, aki elvágyódik, a saját érdekében, a saját érdekemben.

Elég erősnek érzetem magam ahhoz, hogy mégse tegyem. Túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy mégis megpróbáljam.

És "most itt ülök, mint fák tövén a bolondgomba". Várom, hogy megint vágjanak, nem tudom, mi lesz holnap, ki lesz holnap. A barátok nem biztos, hogy barátok még.

Senkinek sem kell egy nyöszögő, búskomor Dementia, senkinek sem kell egy önsorsrontó bolond, aki kéjjel veti magát a pusztulásba. Mindenki a racionális és nyugodt, kiszámítható, mosolygó embert várja vissza.

Én is. A racionalitás megmaradt, csak így éltem túl, jelenleg azonban nem túl sok gondolkodnivaló maradt. Nem tudom miből fogok élni, nem tudom élek-e, nem tudom, kivel fogok élni.

Megint rám szakadt a fene nagy szabadság, leszámítva a tényt, hogy inkább gubbasztok a gép előtt, vágyok arra, hogy elfelejthessek végre minden vélt vagy valós kötelezettséget, elrepüljek messze-messze, ahol senki se ismer, senki sem vár tőlem semmit, senkiért nem kell felelősséget vállalnom, legfőképp nem önmagamért.

Megint nem tudom, ki vagyok.

Fejre állt a világ