2011. április 9., szombat

Apokrif

Az ember először Istent szerette, izzó, fényes, odaadó szeretettel. Isten pedig viszontszerette az embert, szeretetének fénye pedig meghaladta az emberét, átjárta azt, felfedve az ember szívében bujkáló sötétséget. Az ember ekkor elszomorodott, mert megértette, hogy nem képes viszonozni azt a szeretetet, amit Istentől kap, ezért elfordult Istentől. Úgy gondolta, hogy ha nem képes Istennek megfelelni, akkor olyat kell keresnie, aki nem fedi fel a sötétségét, ezért szeretetét egy másik ember felé fordította, ugyanazt az izzó, fényes, odaadó szeretet. A másik embernek azonban túl fényes és túl izzó volt ez a szeretet, nem bírta elviselni, kettejük fénye pedig elmélyítette szívükben az árnyékokat, így végül mindketten magukra maradtak. A magány pedig árnyékot vetett az emberre, a keserűség elhomályosította szeretetének fényét, míg az teljesen kialudt, és nem maradt más, csak a sötétség.

2 megjegyzés:

macskamedve írta...

Viszont azt gondolom, az embernek nem szabad feladnia a reményt, hogy talál egy olyan másik embert, aki el bírja viselni a rá sugárzó fényt. Ami persze baromi nehéz, de ha benne is ugyanolyan izzó a szeretet, talán menni fog.

Brúnó írta...

Aztán rájött, hogy a szeretett természetfölötti fény egy túlméretezett álom; egy neutroncsillag, ami eléget minden emberi ragyogást. Hát elengedte a virtuális valóságot, és végre kinyíltak a szemei az igazi világosságra, ami ott ég-pislákol minden társa szívében. Nem mesebeli, de létező. Ráadásul melegít is.