Mindennap

Azért szép dolog, ha az embert leugatják. Az is jó, hogy mindenki ôrülten rohangál, én kiugrok az autóból hogy leordítsam egy delikvens fejét, az öreg néni a zebráról beint... Rendben, az én esetemben a lejtô egyre meredekebb, de elvárnám, hogy legyen néhány normális ember is közel-távol. Azt gondoltam, a racionalizmusom majd megvéd, de látnom kell, hogy mégsem. Vagy egyszerûen a szellemi leépülés egyre nyilvánvalóbb jele: dührohamok, összefüggéstelen beszéd, nem helyénvaló megjegyzések. Nem, most nem rólad beszéltem, legutóbb a vadiúj fônökömnek mondtam valamire, hogy az olyan egyszerû, hogy még én is tudom, de ha nem érti szívesen elmagyarázom. Így kell bevágódni. Vagy korábban, az ártárgyaláson kettô meg kettô az kilenc, és amikor az értetlen ügyfél rákérdez, magyarázhatok. Még jó, hogy sikerül, némileg ront az összképen, hogy érzem, talpig vörös vagyok. Amúgy meg kitört a paranoia, biztos vagyok abban, hogy a kollégáim összefogtak, céget fognak maguknak alapítani, de engem nem hívtak.
Az agyam olyan lett, mintha a szükséges tápfeszültség helyett csak a felét kapnám: pislákol, ki-kihagy. Pedig mindennek ragyogónak kellene lennie.
Azt gondoltam, részese lehetek egy másik világnak, pedig nem. És nem azért, mert kirekesztenek, hanem egyszerûen született kívülálló vagyok. Az, aki csak akkor beszél, ha szólítják. Igaz, akkor esetleg nem lehet kikapcsolni. Nem követek és nem magyarázok. Figyelek, értékelek, de magamból semmit sem dobok a közösbe. Nem mintha félnék: egyszerûen nem szükséges. Láthatatlan vagyok, vegy legalábbis jó a mimikrim.