Lapítok…

Jó okom van rá, mert a - nem tanult, de jól megfizetett – szakmámmal hosszútávon lényegesen többet keresek, mint amit a média valaha hajlandó lenne a sztorimra áldozni. Nem mintha attól tartanék, hogy kirúgnának, amikor kiderül rólam, hogy pozitív vagyok, de a cég imidzsének nem tenne feltétlenül jót az, ha a magánéletemrôl az ügyfeleink is up-to date lennének. Mert annak a szakmai hozzáértésemhez nincs köze, az emberek pedig gyakran rosszindulatúak, vagy egyszerûen buták, és hajlamosak egy ember miatt egy egész közösséget elítélni.

Ha már itt tartunk, jó eséllyel negatív párom imidzsének sem tenne túl jót az, ha kiderülne, hogy egy HIV pozitívval él együtt. Mellékesen megjegyzem, annak idején a második volt, aki megtudta rólam. Nem szeretek zsákbamacskát árulni. Három nap szenvedés után úgy döntött, inkább velem marad, mert a köztünk lévô kapcsolat megéri ezt is. Viszont a nyilvánosságot ezután sem vállalná. Nem azért, mert nem szeret, hanem mert az ô életében is vannak mások, akikre tekintettel kell lennie, és akikre annyi éven át mindketten gondosan ügyeltünk. De az emberek könnyen általánosítanak, és az, ami az én magánügyem volt, minannyiónk problémája lenne.

A magánügy amúgy is érdekes madár: akitôl annak idején elkaptam, szintén magánügynek gondolta, hogy HIV fertôzött. És azóta is hallottam már ilyen vélekedést: mindenki vigyázzon magára. Persze, ha szólt volna, talán én is még óvatosabb lettem volna, mert kivételesen valóban vigyáztam. Persze ha szólt volna, lehet, hogy nemet mondok. Ezért nem szólt. Ahogy, bevallom, én sem szóltam. Azóta már ô is felvállalja, én is felvállalom. Azt nem tudom, hogy ô hogy van vele, de én mind a néhány embert, akit meztelen ujjakkal érintettem, árgus szemekkel figyeltem: elkapták-e. szerencséjük volt. Szerencsém volt. Mert az ember fél. Fél az egyedülléttôl, fél az elutasítástól, fél a haláltól és fél az élettôl. Ezért aztán megalkuszik, amíg tud, a lelkiismeretével. Aztán rájön, hogy nincs vége a világnak.

Én is végigmentem a szokásos fázisokon, összeomlottam és rettegtem, aztán figyeltem, vizsgáltam, számoltam a szívdobbanásokat, elbújtam, majd bosszúért lihegtem, hogy majd én megmutatom, hogy mással ilyet ne tegyen, aztán megint magamba zuhantam, hogy egyedül maradok, és soha többé nem lesz senki sem, aztán lázasan kerestem volna mást, majd megijedtem és ismét elbújtam. És mindig egyedül, mert a küzdelmeimet mindig magam vívtam meg. Morbid, de még örülök is neki, mert ha nem leszek fertôzött, Honey-t sem ismerem meg: elôtte azt gondoltam, egyedül vagyok. Most már tudom, egy vagyok a sokból. És úgy érzem, egy vagyok a sokból. És hát, itt vannak, akik szeretnek.

Lapítok, pedig sztorit én is tudnék mondani, szép cifrát és nagybetûset, mert az élet nekem is kacskaringós utat rendelt. Tudom, nem egyedül, ugye? De nem mondok, mert a média a mai sztárokat holnapra elfelejti, a “betegségem története” pedig csak bulvártéma: pár hétig beszélünk róla, aztán majd uborkaszezonban egy kicsit leporolják, évente egyszer-kétszer elôveszik, aztán már azt sem. Szörnyû olyan mondatokat olvasni, amelyekrôl ordít, hogy más mondta ki elôször. Amelyeket valaki maga is elhisz, csak azért, mert ez az egyetlen esélye. Pontosabban: mert elhitették, hogy ez az egyetlen esélye. Mindent odaad tehát, de mit kap cserébe?

És lapítok, mert nemvagyok úrinô, mert nem tudok olyan okosakat mondani, mint Shiva és Honey, nem vagyok olyan érzékeny a világra, mint J, a többiekrôl nem beszélnék, mert Nes meg Anyu meg Nefi és Herki és… Hm… Remélem mindenki érzi már a nyelvem hegyét a csigolyáján…