Bár közkeletű szokás szerint az ember év végén vet számot az eltelt idővel és az átélt eseményekkel, nálam az év-forduló október végén volt, drágám távozásának a napja környékén. Talán morbid, mégis az első számú és rendű gondolatom az volt, az idei év legnagyszerűbb ajándéka számomra Manó volt. Igen, már nem gnóm. Szebb nem lett, de a szakállának köszönhetően határozottan manófejűvé alakult.
Nem mondom azt, hogy álmaim pasija, ahhoz nőnie kellene, személyiségfejlesztő tréningekre és edzőterembe járnia, folytathatnám. Egyszerű, erdei manóféleség, akit szeretek, aki szeret. Aki mellett jó elaludni és ébredni.
Legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem főz nekem minden reggel kávét, nem vasal és takarít otthon, ezen még dolgoznunk.
Természetesen a hatalmi harcokat a ház úrnőjével nem úszta meg, a kisasszony éjszaka Manót használta párnának, amikor az megpróbálta eltávolítani, csak haragosan fújt, a számítása minden esetre bejött, a megfélemlítés hatásos volt. Egyébként cukik együtt, amikor a dög úgy tesz, mintha hagyná magát símogatni, majd felháborodva fúj, amikor azt Manó megpróbálja.
Egyszóval Manó családtag lett, jóanyámék már az ő hogyléte felől érdeklődnek, a család megszemlélte és párkapcsolatra, befogadásra alkalmasnak találta. Mint utóbb kiderült, ismerőseim jó része régebben ismeri őt, mint engem. Azt is mondhatnám, a sors úgy akarta, hogy ne találkozzunk hamarabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése