Ébredés

Vágva, darabolva, szorongva, kétkedve.
Boldogan, szomorúan, gyengén, erősen.
Végre itthon vagyok.
Sok mindent megtanultam, például azt, hogy amikor az ember a gödör alján érzi magát, korántsem biztos, hogy ott is tartózkodik. Mindig van még lejjebb.
Amikor két napig meztelenül, becsövezve feküdtem megtanultam, hogy nincs mit szégyellni a testen.
Amikor más mosta a seggem, finoman, szivaccsal, gondosan, megtanultam, hogy lehet az ember erőtlen, gyenge, tompa agyú vegetáló szobanövény.
Amikor napokon keresztül, alvás nélkül bámultam a plafont megtanultam, hogy nem kell mindig valamit csinálni. Az idő eltelik akkor is, ha csak az utcáról beszűrődő zajokat hallgatom.
Amikor egy hét után enni kaptam megtanultam, hogy az étel csak a test üzemanyaga, az íz és az állag lényegtelen, az éhezés pedig csak agyi érzet, magától megszűnik, ha türelmesen kivárjuk.
A kedves szavak nemtől, identitástól, HIV státusztól, anyagi helyzettől függetlenül mindenkinek járnak.
A barátok nem azok, akik társaságában jól érzem magam, hanem azok, akik akkor is az ágyam mellett ülnek, ha egy szót sem szólok.
Az elviselhetetlen, locsogó anya akkor is anya, ha egy másik világban él. A gyermek pedig ráncokkal, ősz hajjal is gyerek marad.
A tervek mindig csak tervek, az álmok csak álmok, a valóság relatív. Egyetlen biztos pont, az érzékelés pillanatnyi állapota az, ami számít. Nincs idő.
Létezik a HIV fertőzöttek pozitív diszkriminációja.
Vannak jó emberek.
Nem kell mindent megoldani.
Nem kell mindent egyedül megoldani.
Nem én vagyok a világ közepe, nélkülem is forog a Föld.