Jajj nekem

Kezdem megérteni a dolgozó nők mindennapjait. Most, hogy ismét van munkám, Manó pedig nagylelkűen rám bízta a főzést (továbbra is), reggel rohanok gályázni, munka után haza főzni, a hétvége pedig mosással, takarítással és bevásárlással telik.
Mi lesz így a színes, szélesvásznú, munkanélküliként dédelgetett terveimmel?

Ha hétvégén nem vásárolok be egész hétre, akkor üresen tátong a hűtő, a mindennapi főznivalót gálya után kell még beszerezni, így későn lesz kész a vacsora, arról nem is beszélve, hogy egész nap azon törhetem a fejem, hogy mit főzzek este.
mivel a pénz továbbra sem vet fel, marad a piac, meg a gondos háziasszonyok diszkontjai, ahol a minőség olcsó és mindig mindent olcsón adnak. Meg a hétvégi cipekedés.
A jövő heti menü:
- pirított rozmaringos csirkemell görög salátával,
- juhtúrós sztrapacska,
- füstölt sajtos-tejszínes csirkemellcsíkok fokhagymás rizzsel,
- fűszeres csirkecombok tepsis burgonyával és uborkasalátával,
- gyümölcsös tejberizs
- négysajtos pizza.

A lakás méretéből adódóan csak korlátozott mennyiségű vendéget tudok fogadni.

A lógósként felhalmozott vasalnivalót kivégeztem, de hihetetlen mennyiségben termelődik újra, tehát az is állandó program. Pedig Manó mosogat és segít a takarításban.
De jó világom volt egyedül, amikor csak akkor főztem, amikor kedvem volt, kirángattam a kupacból valamit, majd vígan elrobogtam otthonról. Két ember iszonyú rendetlenséget tudna csinálni a lakásban állandó beavatkozás nélkül. A szekrényben is több a hely, hogy minden vasalva és hajtogatva van benne. Még a balkonládába is vetettem virágot, pedig két évig csak készültem rá. A macskaalom rendszeresen takarítva, macskaszőr kefélve, szóval ihaj-csuhaj de nagy rend lett, csak éppen nem járok színházba, ahogy terveztem, nem írok könyvet, ahogy szerettem volna, meg folytathatnám.
Még mindig irigylem Thiát, aki mindemellett még tanulni is képes volt, meg táncolni, meg naponta blogolni, meg cigánykerekezni, meg ki tudja, mi mindent...

Közben a vadiúj munkahelyemről kirúgtak egy csomó embert, kisebb irodába költözünk, szóval pont ott tartok mint egy éve, pedig szerettem volna legalább két évet lehúzni itt is. A fizetésemet csak azért nem csökkentették, mert eleve az alsó határt adták, amiért még mozdultam. A fő főnököm legalább megvette az egyik ötletem, ha összejön, hallelujah, megmenekültem, nem mellékesen a cég is. Ha nem, ismét megyek a húspiacra. Attól sem vagyok boldogabb, hogy megint mennem kell a vágóhídra, azt mondták, csak szépen, kényelmesen, majd megbeszélünk egy időpontot. Nyilván örültek neki a gályán, amikor jeleztem, hogy el kell tűnnöm egy időre. Ha emiatt megköszönik a szolgálataimat, akkor ráadásul semmit sem tehetek, még jó darabig próbaidős vagyok. Hurrá.

Szóval zajlik az élet, annyi mindent leírnék, annyi minden történik, de valahogy mindig elmegy az idő. Vagy egyszerűen csak öregszem.