Talán lezárult megint egy korszak. Bizonyosan egyedül maradtam.
Bizonyosan tudtam volna többet is tenni azért, hogy Manó velem maradjon. Bizonyosan elveim ellen lett volna.
A szeretet része az elengedés. Szeretem annyira, hogy ne kössem magamhoz, hogy elengedjem, ha menni akar.
A szeretet része a szabadság. Azért van velem, mert velem akar lenni.
Lehet, hogy ez nagyon kevés valaki megtartásához. És lehet, hogy néha vissza kellene tartani azt, aki elvágyódik, a saját érdekében, a saját érdekemben.
Elég erősnek érzetem magam ahhoz, hogy mégse tegyem. Túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy mégis megpróbáljam.
És "most itt ülök, mint fák tövén a bolondgomba". Várom, hogy megint vágjanak, nem tudom, mi lesz holnap, ki lesz holnap. A barátok nem biztos, hogy barátok még.
Senkinek sem kell egy nyöszögő, búskomor Dementia, senkinek sem kell egy önsorsrontó bolond, aki kéjjel veti magát a pusztulásba. Mindenki a racionális és nyugodt, kiszámítható, mosolygó embert várja vissza.
Én is. A racionalitás megmaradt, csak így éltem túl, jelenleg azonban nem túl sok gondolkodnivaló maradt. Nem tudom miből fogok élni, nem tudom élek-e, nem tudom, kivel fogok élni.
Megint rám szakadt a fene nagy szabadság, leszámítva a tényt, hogy inkább gubbasztok a gép előtt, vágyok arra, hogy elfelejthessek végre minden vélt vagy valós kötelezettséget, elrepüljek messze-messze, ahol senki se ismer, senki sem vár tőlem semmit, senkiért nem kell felelősséget vállalnom, legfőképp nem önmagamért.
Megint nem tudom, ki vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése