Egy kicsit

Nem haltam meg, csak egy kicsit. Régóta tolódik egy beszélgetés, nem rossz, csak egy kicsit kellemetlen. Magamba fojtom, dédelgetem, de leírni nem lehet, a telefon sem jó, mert látni kell az arcot, a grimaszt, a szemöldökráncolást és a mosolyt.
És régóta adós vagyok egy másik beszélgetéssel, hogy a 25%, ami az enyém, valóban annyi-e, és egyébként is, mi a francot akar tőlem. Most, hogy a vacsorát a sütőből transzponáltam a hűtőbe, egy kicsit bosszús vagyok. A kaja a nagy csokor virággal (tudom, nyálas vagyok) ugyanis része lett volna a jogos negyedemnek, de a fél elvitte.
És tartozok még egy másik beszélgetéssel, bár ha várok vele egy kicsit, már nem lesz aktuális. Addig is, napi nyolc órában borzolódnak az idegeim, próbálok egyensúlyozni a kötélen, a nyakamban meg ott ül egy csapat majom, nem szeretném, ha bármelyikük leesne, mert nem biztos, hogy túlélné. Lehet, hogy túl komolyan veszem az életüket. Mindig azt hittem, mi egy szép nagy és boldog család vagyunk. Hihetetlen, hogy ennyi intelligens ember mennyire irracionális tud lenni, ha józan ésszel megérthető és megoldható dolgokról van szó. Bár nincs min csodálkozni, ha egy, a jelen pillantaban keletkező probléma gyökereit mindenáron az összes, múltban történő eseményből vezetik le.
És ma figyelmeztettek arra, hogy meg kell beszélnem valamit Valakivel, mert az, amit ma elmondtam részben bullshit, bár egy kicsit sem volt hazugság, de az igazság el nem mondása is lehet félrevezetés. A beszélgetést viszont kizárólag face to face tudom elképzelni, de ezt már egy évvel ezelőtt is próbáltam, csak éppen a hang a torkomon akadt. Kínos, hogy a másik fél ismeri annyira az emberi nemet, hogy ezt kiszúrja. Vagy csak ő is tartozik egy beszélgetéssel.