Miután zárás előtt két perccel kiestem a postáról egyórás sorbanállás után a mindennapi befizetnivalóért, összefutottam egy sráccal, akivel annak idején, több mint tíz éve, szende szűz koromban egy évig ugyanabban a dalárdában szenvedtünk. És megismert. Először nem tudta, hogy a tévében látott vagy olvasott rólam ez alatt az idő alatt, aztán tisztáztuk, hogy nem a Kék Fényben szerepeltem, hanem kb. 5 éve összefutottunk a Művésznél, és beszéltünk három szót.
Szégyen, de én nem ismertem fel, bár sejtettem, hogy már láttam valahol. Az igaz, hogy akkor egy vékony, félhosszú és sötét hajú, izgő-mozgó srác volt, most pedig teljesen kopasz, szakállas és picit pocakos, öltözéke alapján erős buddhista beütéssel.
Mondanom sem kell, később átfutott rajtam a szombati megjegyzés, miszerint sokat örgedtem. Lám, még felismerhető vagyok.
Mellékes, hogy azért már messziről megbámultam, de nem az ismerős vonások miatt, mert míg annak idején finoman szólva nem volt a zsánerem, mára beérett. Még jó, hogy ahogy közel ért, rámköszönt és a nevemen szólított. Mi lett volna, ha kikezdek vele? Amúgy is, miután egyértelmű lett, hogy ismer, az volt az első gondolatom, hogy hogy lehet egy ilyen jó pasit elfelejteni? Mikor dugtunk?
Nagyon ciki, hogy ha egy pasi megszólítja az utcán, az ember lányának ez az első gondolata?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése