2009. július 4., szombat

EATG konferencia 3.

Nagy hibám, hogy sehogy nem tudom megjegyezni a gyógyszerek és hatóanyagok nevét.
Szegény Honey is már ezerszer megpróbálta a fejembe verni, de sehogy sem sikerült neki a két év alatt, szóval a trainer eleve reménytelen helyzetben volt, amikor próbálkozott. A gyakorlati példák azonban segítettek, az különösen, hogy olyan, valóban megtörtén eseteket dolgoztunk fel, ahol a beteg szociűlis háttere legalább olyan fontos volt a diagnózis felállításában, mint a későbbi terápia megállapításában. A mi túlterhelt orvosaink esetében esély sincs ilyen finomságokra. És itt lenne szerepe a civil tanácsadóknak. Ha lennének Magyarországon.

Már-már mesébe illő a szerencse, ahogy sokadik alkalommal olyan kiscsoportba kerülök, ahol rajtam kívül mindenki beszél oroszul. Némileg megnehezítette a kommunikációt, hogy az orosztanulással töltött nyolc év ablakon kidobott időnek tűnik, csoporttársaim ugyanis az egyszerűség kedvéért igen gyakran átváltottak oroszra, én pedig kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy legalább töredékeket felismerjek az elhangzott szavakból, azt kell mondanom, egyre több sikerrel. Sajnos holnap megyünk haza, így tudásom, mint főnix, esélytelen hamvából újraéledésre. Félig meddig komolyan formálódik a szándék, hogy azn októberi alkalomra megtanulok oroszul, talán egyszerűbb lesz a megértés.
Furcsa, hogy bár franciául ugyanakkor tanultam, hűsz évvel ezelőtt, mégis sokkal egyszerűbben és természetesebben fejezem ki magam, igaz, a vásárláshoz, étkezéshez nincs szükség kiugróan fejlett szúkincsre, ám ami van, kitűnően működik.

Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy valóban kár, hogy képtelen vagyok megszólalni: ex-szovjet társaim ugyanis olyan fajta látásmóddal, tapasztalattal rendelkeznek, amit kár nem ismerni, nem érteni. Máris egy csomó ötlettel lettem gazdagabb, az aktivisták felkutatásától a motiválásukon keresztül a "titkos" felhasználásáig, reklámötleteket, fel sem tudnám sorolni, mennyi mindent.

Maguk az előadások, feladatok, maga a tréning inkább gondolatébresztő. Elképesztő felismerni, hogy míg eddig azt gondoltam, milyen jó helyzetben vagyunk, rá kellett döbbennem, hogy a szexuális felvilágosítás, a HIV megelőzése, szűrése, HIV fertőzöttek szociális és mentális ellátása témájában Magyarország igen csak lemaradt a keleti blokktól, a középsőtől, a nyugatiról inkább nem beszélnék...
Igaz, sok országban fizetni kell a gyógyszerért, a melegeket üldözik, sokkal nehezebb szociális helyzetben vannak az átlagemberek mint nálunk egy kisnyugdíjas, mégis, állammi pénzzel vagy anélkül, de létrehoztak egy szociális hálót, ha lehet, együttműködnek a hatóságokkal, ha nem lehet, kikényszerítik nyílt harccal vagy rejtett aktivitással azt, hogy foglalkozzanak velük, a problémáikkal és a szükségleteikkel.

Lettországban mostanság futott egy kampány: Az embert lásd, nem a betegséget. A kampány a stigmatizációra kívánta a figyelmet irányítani, de nekem az az érzésem támadt, hogy Magyarországon ugyanilyen kampányt lehetne folytatni: ne csak számok legyünk a statisztikákban, melyekkel világszerte villoghatnak, hanem vegyék észre az embereket, azt, hogy lassan a fejünkre szakad az ég, mert nem elég, ha gyógyszert kapunk, mert van lekünk, HIV-en túli életünk is van, és ezekkel senki sem foglalkozik. Hiába beszélünk a női magazinokban a "biztonságos" szexről, ha senki sem törődik vele, senki sem veszi komolyan, mert "vele nem történhet meg".

Annyi tennivaló lenne, hogy azt sem tudom, hol kezdjem, és csak annyit tudok mondani, hogy meglátjuk... Függ attól, hogy a Plussz hagy-e dolgozni, akar-e dolgozni. Függ a pozitív emberek hozzáállásától, támogatásától, hányan és miből tudjuk elkezdeni...

Nincsenek megjegyzések: