AIDS világnap

Úgy gondolom, hogy bármiféle program a megelőzésben csak akkor működhet hatékonyan, ha három pilléren nyugszik: felvilágosítás, szűrés és kezelés.
Magyarországon valamilyen formában mindegyik létezik.
De mit ér a felvilágosítás, ha még az óvszer forgalmazója is csak a terhesség megelőzésére alkalmas eszköznek tartja az eszközt, az évek óta gumi nélkül szexelő, amúgy értelmes fiatal ember pedig kétségbeesetten tapasztalja magán a HIV fertőzés összes tünetét?
Mit ér a szűrés, ha az orvosok többsége hosszan kezeli betegét anélkül, hogy eszébe jutna egy HIV teszt ajánlása, mígnem az AIDS stádiumba kerül vagy meghal? Mit ér a szűrés, ha az ország nagy részén nehezen hozzáférhető, csak személyes adatok megadásával elérhető?
Mi ér a kezelés, ha megkapjuk kellő időben a gyógyszereket - manapság ezért is hálásnak kell lennünk -, de a fertőzöttek rettegnek a kiközösítéstől, a megbélyegzéstől, az esetleges büntetőjogi felelősségtől, ezért fertőzöttségüket még szexuális partnereik előtt sem vállalják fel?
Ezen a helyzeten persze lehetne változtatni, ám hiányoznak mind az anyagi források, mind a kellően képzett tanácsadók.
Az Epinfót figyelők jól láthatják, hogy a regisztrált HIV fertőzöttek száma évről-évre nő. A fönti hiányosságok miatt azonban bizonyos vagyok abban, hogy a ténylegesen fertőzöttek száma lényegesen magasabb. A legutóbbi felmérések szerint egy átlagos magyar hetente legalább egyszer szexuális kapcsolatot létesít. Ha valakinek van kedve, számolja ki, hogy hány, még nem regisztrált HIV fertőzött adja tovább a vírust nap nap után.
Előzetes hírek szerint, ma országszerte figyelmet kap az AIDS, tán még az X-faktor és a Megasztár is részt vesznek a figyelemfelkeltésben, de az év 364 további napján felejtjük a témát.
Nyilván nekem sem a Mikulás hozta a vírust. Nem volt választási lehetőségem, a felelőtlenségemnek, mint oly sokszor, megvolt a megfelelő következménye. Az ember alkalmazkodóképessége bámulatos, minden körülmények között képes életben maradni, tanulni tapasztalataiból, továbblépni. Én is azt tettem.
Azt mondják, az okos ember tanul a hibájából, a bölcs a máséból. Nem kell mindent kipróbálni, én csak tudom.

HIV pozitív buzi a kórházban

A dolog úgy kezdődik, hogy pasi kíséri. Nem, nem rokon, nem lakótárs, nem kolléga, egyszerűen barát. Ettől kezdve ez a barát naponta ott áll az ágy mellett, érdeklődik a nővérektől a változások felől, mosdatja a beteget, kíséri és koordinálja a vendégeket, konzultál az orvossal.
Mivel a beteg hozzájárult, a lázlapon szép nagy piros betűkkel ott áll: HIV POZ.
A nővérek időnként eldugják a lázlapot, ha más betegekhez látogató jön.
Az egyetlen ágy az osztályon, ami mellett gumikesztyű és ipari mennyiségű fertőtlenítő található, az egyetlen, ahol a a kukában a veszélyes hulladékot jelző sárga zsák van. Még a kezdet kezdetén, biztos ami biztos, behoznak egy védőköpenyt és védőszemüveget is, amelyek árván lógnak hetekig a sarokban, senki sem használja, ahogy a fertőtlenítőket sem.
Már a műtét másnapján megindul az áramlás, naponta többször további férfiak érkeznek, csöndesebbek, hangosabbak, van, aki fényképez a telefonjával, van, aki utóbbi szexuális élményeit ecseteli színesen, a legújabb meleg témájú könyv hever az éjjeliszekrényen.
A beteget a nővérkék a keresztnevén szólítják, gyakran benéznek, van aki odahúzza a széket és amikor nincs látogató cseveg a a munkáról, a HIV-ről, a váratlan gázszámláról.
Amikor a beteg panaszkodik a kényelmetlen párnára megengedik, hogy saját párnáit használja.
Amikor a beteg panaszkodik az ágy kényelmetlen dőlésszögéről karbantartó érkezik, megszereli.
Amikor a beteg panaszkodik a vékony matracról fél órán belül a főnővér egy másikkal új matracot cipel, ettől kezdve az egyetlen ágy ebben a kórteremben vagy talán az egész intézményben dupla matraccal rendelkezik.
Amikor a beteg jelzi, hogy nehéz lehúzni a vécét, kicserélik a tartályt.
A beteg munkanélküli, tehát senkit sem fizetett le.
Persze nem mindenki hódol be: a második műtét másnapján a beteg hisztizik a gyomorszonda miatt, irritálja a torkát, ám a doktornéni és a nővérke is hajthatatlan, aztán megérkezik a váltás, a szonda pedig eltűnik.
Amikor a beteg injekciókat kezd kapni a tachikardiájára, az egyik nővérke összebalhézik az osztályos orvossal, mert megmutatja, mit lehet tenni, hogy injekció nélkül megszűnjön.
A műtétek után más betegeket kirúgnak a lehető leghamarabb, ágyhiány van, sok a beteg, van, akit hazaküldenek műtét nélkül, ám a buzit nem engedik, a doktornéni kijelenti, nem vállalja a felelősséget egy esetleges szövődményért.
Egy-egy betegnek feltűnik a nagy forgalom, átjárnak a buzihoz beszélgetni: az ő szobájukban nincs értelmes társaság, mondják.
A HIV pozitív buzi úszkál az ismerősök és ismeretlenek szeretetében. Nincs ereje tiltakozni, csak tűri csöndesen.

Ébredés

Vágva, darabolva, szorongva, kétkedve.
Boldogan, szomorúan, gyengén, erősen.
Végre itthon vagyok.
Sok mindent megtanultam, például azt, hogy amikor az ember a gödör alján érzi magát, korántsem biztos, hogy ott is tartózkodik. Mindig van még lejjebb.
Amikor két napig meztelenül, becsövezve feküdtem megtanultam, hogy nincs mit szégyellni a testen.
Amikor más mosta a seggem, finoman, szivaccsal, gondosan, megtanultam, hogy lehet az ember erőtlen, gyenge, tompa agyú vegetáló szobanövény.
Amikor napokon keresztül, alvás nélkül bámultam a plafont megtanultam, hogy nem kell mindig valamit csinálni. Az idő eltelik akkor is, ha csak az utcáról beszűrődő zajokat hallgatom.
Amikor egy hét után enni kaptam megtanultam, hogy az étel csak a test üzemanyaga, az íz és az állag lényegtelen, az éhezés pedig csak agyi érzet, magától megszűnik, ha türelmesen kivárjuk.
A kedves szavak nemtől, identitástól, HIV státusztól, anyagi helyzettől függetlenül mindenkinek járnak.
A barátok nem azok, akik társaságában jól érzem magam, hanem azok, akik akkor is az ágyam mellett ülnek, ha egy szót sem szólok.
Az elviselhetetlen, locsogó anya akkor is anya, ha egy másik világban él. A gyermek pedig ráncokkal, ősz hajjal is gyerek marad.
A tervek mindig csak tervek, az álmok csak álmok, a valóság relatív. Egyetlen biztos pont, az érzékelés pillanatnyi állapota az, ami számít. Nincs idő.
Létezik a HIV fertőzöttek pozitív diszkriminációja.
Vannak jó emberek.
Nem kell mindent megoldani.
Nem kell mindent egyedül megoldani.
Nem én vagyok a világ közepe, nélkülem is forog a Föld.

Félek...

Csak én lehetek ilyen szerencsétlen, vagy én vagyok a kiváltó ok?

Romkocsma

Tegnap romlátogatáson voltam, először ex-munkahelyem ex-kollégáival, akik már egy kivételével nem az exen dolgoznak. Aztán egy külföldi, nagyon aranyos és kedves emberkét vittem romlátogatásra, miközben jól kitárgyaltuk exeinket, hosszan vitáztunk arról, hogy ami neki mesterséges művészkedés, az Magyarországon még szegény ember szegény vállalkozása, fiatal művészek megjelenési lehetősége, nem azért járunk romkocsmába, mert az annyira menő, hanem azért, mert olcsó. Náluk ez már a gazdagok exkluzív kiváltsága.
Jövő héten zár a Gang, lejárt a szerződésük, a csapat folytatja bizonytalan ideig a Bemben.
És jó gyerek voltam, három pálesz és két pohár fehérbor hét óra alatt elhanyagolható mennyiségű alkoholnak számít, és olyan jó volt az este, hogy a fejfájást is megérte, amire ébredtem. Most ezt így gondolom, amikor fájt megpróbáltam ördögűzni magamból.
A Divascan a többi szarral együtt már elviselhetővé teszi az életet, viszont amíg a szezon véget nem ér, nincs pia. Vagy csak akkor, ha nagyon megéri.
Tegnap megérte, pezsgett a város, a már-nem kollégák jó fejek voltak, az utcán cigit, információt, időt kértek a fiatalok, élőnek éreztem magam és élőnek a várost.
Csesszék meg a választást, ezt a várost nem lehet elkúrni.

Csalódtam

A fájdalomcsillapító nem vállt be. Vagy nem tudom. Kicsit korábban jött a szokásos karóbahúzás, kivételesen brutál is volt, kezdés után tíz perccel bennem volt a cucc, majd ötven percnyi kín, pici szünet, majd még negyven perc, igaz, finomabban. Mivel az ágyon fetrengtem a végébe belealudtam, feltételezem a szorongásoldónak hála. Persze a telefon abban a pillanatban csörgött.
Szóval a cucc vagy nem jó, vagy kevés, viszont egyelőre nem kapok többet.

Kérem a következőt!

Mondhatni kipihenten, mert ma csak egyórányi közepes fejfájásom volt, aztán az elqrt nap miatt érzett lelkiismeret-furdalásomnak köszönhetően befejeztem egy munkát amit amúgy is ma kellett volna elküldenem.
Fejfájás nélkül már láttam, hogy a leletem szerint is cluster-fejfájásom van, habár az EEG még hátravan és az MR is ajánlott.
A kapott gyógyszer Imigran Sprint tabletta, és már azt is értem, hogy miért csak néhány szemet kaptam belőle: nem lehet folyamatosan alkalmazni. Vicces, de a napi, féloldalas, karó-a-fejbe-szemen-keresztül-ki-az-állkapcson-a-fül-alatt típusú fejfájásom egyetlen ellenszere nem alkalmazható naponta. Így máris könnyebb elviselnem. Legalább az árát. Jelen esetben tehát az inkább-folyjon-ki-a-szemem-mintsem-ennyit-fizessek nem költői túlzás: ha nem veszem be naponta, úgy érzem, kifolyik a szemem. Ha beveszem, mellékhatásként megint fájni fog a fejem.
Ezzel értelmet nyert a szorongásoldó Atarax is: panaszkodtam a dokinak, hogy már állandóan azon parázok, mikor tör rám ismét a fejfájás, esti programot csak úgy mondok biztosra, ha délután megvolt a szeánsz. Szóval legalább nem parázok állandóan. A szorongás is a leleteim között van. Igaz, feltételezem ezt nem az elmondásomból szűrte le, lévén neurológus szakorvos.
Egyik jóindulatú ismerősöm megjegyezte: "Na, neked is feltétlenül össze kellett szedned egy másik gyógyíthatatlan betegséget".
Minden vágyam ez volt. Hónapok óta böngésztem a szakkönyveket, próbáltam magamnak valami izgit találni, ezt sikerült. Egy olyat, amit csak elviselni lehet, ha pedig nagyon nem, akkor esetleg néhanapján vehetek be rá gyógyszert.
Ezt is meg lehet szokni. Majd páros napokra időzítem a randikat, tárgyalásokat. Kár, hogy csak akkor lehet bevenni, amikor már fáj. Merthogy a kezdet mindig a durva. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt kezd el hatni. Merthogy az első fél óra az erősebb.
A jóindulatú ismerősömnek igaza van. A HIV-et már megszoktam, megtanultam vele élni. Most megtanulok ezzel is. Aztán mi jön?