Most teljesen egyedül vagyok. Minden értelemben. Még az rpg-n is letiltottak egy hónapra, legalább spórolok. Vagy élek. Honey elutazott, drágámnak színét sem látom, lassan fizetni fogok annak, aki meglátogat. És tényleg, mert a héten jön a takarítónô.
Eljutottam arra a pontra, hogy ki tudom mondani: lehet, hogy szakítok. Adj király katonát.
Öreg vagyok és fáradt. Kellene végre egy lyuk, amit a magaménak tudhatok, kellene legalább egy perc, amikor csak magamra gondolok, és valamit csak és kizárólag abból a szempontból vizsgálok, hogy jó-e nekem.
Ha nem lenne a dög, aki ott szuszogott egész hétvégén a hasamon, kiugranék az ablakon. Csak el ne felejtsek kulcsot vinni magammal, mert visszafelé körülményesebb. Kiugrani mindig könnyebb, mint visszakerülni.
Igen, az ember a boldogságot keresi. Innen is látszik, hoyg nem vagyok humán: én egyre mélyebben süllyedek az aggodalomba. Mi lesz vele, mit fog nélkülem csinálni, hogy oldja meg ezt vagy azt, miért hitegetem, hitegetem-e.
Magára hagyott rendszerem elkerülhetetlenül halad a teljes káosz felé, talán megnyugszik, ha elérem.
Mindez persze csak a felszín. A katarzis már soha nem jön el, mert megtaláláltam a világ közepét és most ott lebegek érzékelés és érzelmek nélkül, pasztellszürke vattába csomagolva, még csak nem is tudatában annak, hogy még mélyebben ott üvölt a pici féreg, vergôdik és kiutat keres, mielôtt korábbi testének hamvai alatt meg nem fullad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése