Suszter és az ő kaptafája

Először arra gondoltam, hogy autóvezetési szokásaimról írok - megér legalábbis egy litániát, ha egy misét nem is - de főzés közben rájöttem, hogy ahhoz jobban értek.
Nem kell semmiféle csodára gondolni, egyszerűen szeretek enni, pontosabban szeretek jókat enni. A kollégáim rendszerint tőlem ismerik meg a legújabb Milka ízeket, az étteremben természetesen a napi/heti/speciális ajánlatot olvasom el először, külföldön pedig akkor eszek ismerős ételt, ha nem tudom elolvasni az étlapot.
Mindezek után gondolom nem meglepő, hogy tejberizst főztem vacsorára.
Ez, gondolom, legalább annyira kényes téma, mint a biszexuálisok nemi identitása, vagy hogy stilszerű maradjak, a LECSÓ, ahány ember, annyiféleképpen próbálja tudni az egyetlen, az üdvözítő választ, jelen esetben a receptet.
Én úgy gondolom, mindennek az alpja a vágy, a tetszeni akarás. Szív nélkül nincs ízletes étel. Én akor főzök a legjobban, ha van kinek. És persze, ha van kedvem. Nem csak úgy bele a nagyvilágba: mindennek ideje, helye és rendje van.
Most például elmostam a hétvégi edénykupacot. Ha jól belegondolok, mindig mosogatással kezdem a főzést. Nem lehet mosatlan edények között lavírozva alkotni.
A lábast hideg vízzel ki kell öblíteni. Erről jut eszembe: megfelelő edény. A tisztasági előírások nem vallásos ákombákomok: minden edény megőrzi, még századik mosogatás után is a benne készülő étel ízét. Ha a párom nem ütné bele az orrát a főzésbe - nagy kár lenne -, akkor lenne külön tejes lábasom és húsos lábasom. Így csak tejes fakanalam van, mert azt eldugtam, és csak olyankor veszem elő, ha nincs a közelben. Nincs borzalmasabb a pörköltízű tejes ételnél, a fa pedig jól tárolja az ízt.
A tökéletes tejberizs elkészítéséhez vastag fenekű inox, vagy sérülmentes zománccal vagy teflonnal borított edény szükséges. Egyáltalán: a tej forralásához, mert egyébként leragad. A hideg vizes öblítés is egyfajta ceremónia, habár állítólag így nem ragad le a tej. Az biztos, hogy a kesernyés, égett íz gusztustalan, a barnásfekete koromdarabkákról pedig nem is beszélnék.
A tökéletes keverési arány a 10:3,5, vagyis tíz rész tej, négy rész rizs. Bármennyire is szörnyen hangzik, vannak olyan eretnekek, akik a rizst megmossák, horribile dictu: vízben előfőzik. Tudatlan barbárok. A tej teljes, telt ízét veszik el ők az ételtől. Nemkülönben káromolják a szent gasztronómiát azok, akik zsírszegény tejet használnak: mi marad akkor a selymes, krémes állagból?
Még egy misztérium: rizst mindig csak forró folyadékkal szabad főzni.
Magyarul: felforraltam a tejet, hozzáadtam a rizst és 10 dkg vajat. Nem margarint. A margarin az ördög találmánya. Láttam már tortakrémet vizes, túrós-kakaós löttyé olvadni a margarin miatt. A margarinnak nincs íze. Kőolajszármazék, gépzsír. Sohasem használunk margarint, csakis szép, illatos-sárga vajat.
És A csipet só, ami minden ételbe kell. Nem vagyok nátriumkloridfüggő, de a só kell az ízek teljességéhez, ahogy az umami, amiről tegnap hallottam először. Érzékelésküszöb alatt, de só bizony ebbe is kell. Ahogy kevergetni is, bármit mondajanak is az okosemberek, a míg a rizs fel nem szív valamennyi nedvességet, egyébként reménytelenül összeragad. Menzás tejbegrízgombóc. Rémlik? Arról nem is beszélve, ha a zománc már nem tökéletes (thanx, drágám), könnyen leragad. Ezt megelőzendő, a cukrot csak akkor adjom hozzá, amikor a rizs már az összes tejet felszívta, a felszínén apró kráterek nyilnak. Most jön a lényeg: egy kisebb, fél narancs és egy fél citrom lereszelt héjja. Csak módjával, mert megkeseredik. Épp csak annyi kell, hogy legyen benne egy kis misztikum, azonosíthatatlan utóíz, nem kellemetlen, izgalmas és titokzatos. Mint a szerecsendió a húslevesben. Senki sem veszi észre, ha ott van, dde aki egyszer próbálta, mindig keresni fogja. Ez persze egy másik mese.
És persze a csábítást sem lehet kihagyni: vanília. Személy szerint a bourbont kedvelem, mert erotikusabb, piszkosabb, benne van a föld, az avar íze. Egy őszi erdei túráé, eső után, amikor a lehullott levelek illata betölti a levegőt. A kristályvanillin inkább a szűz kisasszonny a csipkés, belvárosi nappalijában.
Aztán hozzáadom a cukrot, sokat, mert kell az öröm és kell az erő. Mert kellemesebb az édes csók. Prábáltad már selyemcukorral (lehet még kapni?), amitől az ajkaitok összeragadnak, és amior elváltok, pici szálak kötnek össze benneteket? Nincs az az édesítőszer, amivel hasonlóan lehetne csókolni.
Majdnem készen vagyunk, most már csak finoman át kell keverni, majd fedő alatt még tíz percig puhítani, immár főzés nélkül. Ez már olyan, mint az előjáték: túl vagytok az ölelésen és a csókon, öszeszokott szeretők, szétváltok, hogy gyorsan levetkőzzetek. A rizs pedig megpuhul, kész a tálalásra: újabb cukor, mint újabb csók immár a gőzölgő csoda tetjére, szigorúan kristályos formában, mint a szikrák a bőrötökön, ragyogó fehér, és a végső csábítás, a fahéj. A fahéj az egyik legsokoldalúbb fűszer, édes és keserű, illatos és csípős. A színében benne van a fény, a tűz, a föld, az élet. Ha hangja lenne, kéjes nyögésekhez hasonlítana. A rizs tetjén a kristályok elolvadnak és a cukortócsák felületén fahéjpor úszkál. Édes, forró, illatos, nedves. Ahogy elterül a tányéron és várja, hogy belekanalazz, bekapd és élvezd, ahogy szétárad a szádban, a cukros-fahéjas lé végigcsordul az ínyed mentén, a puha rizsszemek lágyan szétomlanak míg a tejes krém beborítja a szájpadlásod.