Három hónap, három év.
Kiraktam a fényképünket, azt a régit, amin krumpliorrom van. Nem önkínzás, már nem az.
Minden este rá gondolok, eddig azért, ami szép volt, mostanság inkább azért, amit megbántam, akkor is és most is.
Közben pedig élem a szép új életem, próbálok kapaszkodókat találni, talpon maradni. Próbálom elkerülni a túlzásokat, igaz, azok nem igyekeznek elkerülni engem. Az eddigi sodródásnak vége, vége kell, hogy legyen.
Ma megint hívtak a fejvadászok. És még hívni fognak. Meghallgatom, mit akarnak, ennyire még képes vagyok. Van az a pénz. Arról nem is beszélve, hogy álomállást kínáltak, rohannék, de az új munkakör és a frissen kisírt béremelés után nem tartom etikusnak, hogy pont most léceljek le. Majd, meggyôzöm ôket arról, hogy nem engem keresnek.
És megint élek. Ismét vannak érzelmeim. Ismét szeretek. Még csak óvatosan, félek én magam is, mert korai, mert nem ismerem, mert nem ismer. De hiányzik, ha nem látom, szeretem hallani a hangját és szeretek hozzásimulni, és mindenki más kívülálló, ha nem vele vagyok.
Türelem. Abból nagy raktárkészlettel rendelkezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése