2009. január 11., vasárnap

Önzés

Szent Ágoston után szabadon: az ember lényéből fakadóan szeret és vágyakozik arra, hogy szeressék. Úgy is mondhatnám, hogy minden ember a boldogságot keresi a maga módján, és a kereséshez gyakran semmilyen eszköztől nem riad vissza.
Fixa ideám, hogy az ember szabadságának a másik ember szabadsága szab határt.
A boldogság keresésében tehát a végső szabályozó erő mások boldogsága.
Lehetek- e felhőtlenül boldog más boldogtalansága árán? Nem hinném, hogy az egyensúly elve ezen a szinten is működőképes lenne, a boldogság, mármint az igazi, teljes kell legyen, egyébként csak aprópénz vagy pótlék.
Az tehát, aki a boldogságát keresi, nem lehet önző, amíg a kereséshez felhasznált eszközökkel, illetve magával a kereséssel nem veszi el másik ember boldogságát, nem hátráltatja a maga útján, keresésében. Nem lehet az, mert lényéből, lelke legmélyéről fakad a késztetés, hogy keresse a boldogságot, keresse azt a személyt, aki szereti és akit viszontszerethet.
Az, aki másokon átgázolva halad ezen az úton sohasem érhet célba, mert minden, másik félnek okozott fájdalom elvesz a saját boldogságából, újabb réteg fátyolt von szeme elé, míg nem látja már a célt és nem látja az utat, vágyai és ösztönei vezetik, és egyedül marad.
Az önző ember tehát végül önmagát fosztja meg a boldogságtól.

Amíg a vágyak csupán vágyak, ártalmatlanok. Az ösztönök evolúciós örökségeink, lényünk részei. Önmagukban ártalmatlanok. A megélésük, használatuk ugyanígy, diktatórikus irányításuk azonban elpusztíthatja az embert, testet és lelket egyaránt.

Keresem a boldogságot. Keresem az embert, akit szerethetek és viszontszeret. Akkor is így van, ha teljesen jól elvagyok egyedül: az ember nem magányra termett. De senkit nem vagyok hajlandó a saját boldogságom elérése érdekében szabadságában korlátozni. Annyit nem ér.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szívemből kívánom, hogy megtaláld! :)