2009. január 10., szombat

Józanul

A lakás porban úszik. Nagytakarítani kellene, de mivel ahhoz a dobozokat kell mozgatni, megint felületi portalanítás lesz.
A pénz olyan mértékben folyik a kezeim közül, mintha kazalban állna. A tervezett új életszemlélet nem akaródzik indulni.
Érdekes módon itthon érzem magam, de ez nem akadályoz meg abban, hogy mindent hanyagoljak.
Erőt kell magamon vennem, mert tényleg fel fog kopni az állam.
És teljesen rendben lenne a tv-számítógép egyidejű bámulása, ha nem kellene sokkal fontosabb dolgokkal törődnöm.
Drágaszágom is velem van, rengeteget gondolok rá, minden alkalommal az jut eszembe, hogy boldog emberként, szeretve ment el. És jobb neki. Engem pedig mindig boldoggá tett a boldogsága, nincs bennem fájdalom, de néha hiányzik.
Így pedig I bűvölése is kicsit öncélúnak és korainak tűnik: igaz, mellettem volt a nehéz időszak alatt, szó szerint: nem mondott semmit, nem tett semmit, csak ott volt. Ez pedig felveti a kérdést, hogy mennyire "lehetőség" vagy mennyire csak az első ember, aki a megfelelő időben és helyen jelen volt. A melegváltással nem lenne bajom, a tükörképemmel annál inkább. És ha ehhez hozzáadom rettenetes természetét, amivel elbástyázza magát a külvilágtól, mi lesz, ha lebontom a falait, aztán nem tetszik az, amit belül találok, ő pedig ott marad védtelenül. Vagy egyszerűen csak a kihívás érdekel, hogy megszelidítsem, aztán nem lesz többé érdekes. Ettől többet érdemel.
Nincs bennem az a röpködő érzés, ami Honey-val kapcsolatban megvolt két éve, igaz, akkor a inkább a lelki társnak örültem, addig nem láttam még olyan embert, akivel annyira hasonlóak lettünk volna. Aztán felfedeztem a különbségeket.
Most csak a különbségeket látom. És féltem magamtól. Persze az ösztönei kitűnően működnek, ő is fél tőlem, de már a szemembe nézett és nem tud szabadulni, felismerem a jeleket.
Azt mondta egyszer, hogy én mindig megszerzem, amit akarok. Magára is értette.
Eszembe jut szegény exem, akit ugyanígy csábítottam el: a bokája sem kívánt közelebbről megismerni, pár hónap múlva mégis megkért, hogy költözzünk össze. Amikor először meglátott, sajnált. Amikor otthagytam, szenvedett. Nem voltam szerelmes, csak kellett valaki. Három évig kínoztam.
Nem akarom még egyszer ugyanezt elkövetni. Mégis félek, de nem akarom I-t elengedni, egyre szorosabban fonódom köré, és érzem, egyre kevesebbet tiltakozik, apró mozdulatokkal, finoman körétekeredem.
A különbségek pedig inkább vonzanak, kihívások, amelyeket le kell küzdeni. Elvégre tíz évig simítgattam drágaszágom ráncait, egyengettem a kulturális különbségeket, simítgattam a világnézeti gyűrődéseket és szintbe hoztam az életkorból fakadó árkokat, szerénytelenség nélkül állíthatom, sikeresen.
Azt, hogy I-t fizikailag vonzónak találom, nem tudom tagadom. Éppen ezért hárít minden fizikai közeledést. Ő sem tagadja, hogy nem talál vonzónak. És azt sem, hogy ezen már túllépett. Ez engem még soha semmiben nem akadályozott, egyetlen tartós kapcsolatomnak sem voltam az esete, az exemet és drágaszágomat is ideértve. Mondjuk a természet nem volt hozzám túl kegyes, de ezzel együtt lehet élni.
És nem vagyok főnyeremény a kényszeres manipulációra való hajlamommal sem, a nyughatatlan elmémmel, az állandó nyüzsgéssel és a nagyképű önbizalommal, amivel eladom magam.
Viszont kihozott belőlem olyan mélységeket, amelyekről magam sem tudtam, ez pedig nagy szó. Még akkoris, ha semmit sem tett ezért, csak a kapuk a jelenlétében nyíltak meg.
Szeretném boldoggá tenni, de nem tudom még, hogy ehhez az kell-e, hogy magamhoz kössem, vagy az, hogy eltűnjek az életéből.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

mostanában folyton azon gondolkozom, hogy a konyhából, vagy a folyosóról jön-e a hiénaszag, pedig én mégcsak nem is költöztem, nincs mentségem, szörnyen lusta vagyok, takarítani kellene, nem fűlik, se fog, se kedv, nohát.

Névtelen írta...

igazából meg csak annyit akartam mondani, hogy engedd.

Dementia Schikk írta...

Ma felmostam, szóval hiénaszag törölve :-)
Az engedés meg nehezen megy. Meg tudom szerezni, csak az nem biztos, hogy az bárkinek jó lenne.

Névtelen írta...

értem én, merhogy pacsiszituáció van éppen. és annyira hajlanék arra, hogy leszarom, csak legyen már jó végre egy kicsit. de nem lehet leszarni. nem tudom.