Távolságok

Olyasmi történik, ami régóta nem esett meg velem: egyedül vagyok. Még a dög sincs itt, hogy minduntalan bosszantson, tépkedje az irataimat és beleigyon a poharamba, elment a nagyiékhoz nyaralni. És amilyen szemét, két napig ki sem dugta az orrát a ruhásszekrényből, csak miután eljöttem. Még a Nagyon Finom Csemegével sem tudtam kicsalogatni, csak a Vész Esetére Való Legfinomabb Csemege láttán bújt elő, de meg sem ette, csak megszagolta. Ahogy kitettem a lábam, újra játékos kis aranybogár lett. Kurva. És már hiányzik. Egy éve először leszünk hosszabb ideig távol egymástól.

Ha már a távolságnál tartok: nem vártam díszkíséretet, rózsaszirom szőnyeget és könnyezve integető szűzlányokat, de Honey is hiányzik. (Honey, ne olvasd tovább!!!) Ő most igen jól van, pedig nekem is lettek volna terveim vele ma délutánra. Hiába, késő bánat, a meglepetéseknek megvan az a nagy hátránya, hogy sokszor az lepődik meg, aki meg akar lepni.

Drágám pedig fényévekre van. Testben és lélekben is. Úgy érzem, lassan elsodródunk egymás mellől, visszavonhatatlanul. És először a történelem folyamán nem teszek semmit. Csak szemlélelem, ahogy a trópusi napfény ellenére egyre hidegebb és hidegebb lesz. Ha legalább beszélhetnék... Beszélhetnénk... Igaz, önmagam ismételném, már nem tudnék új dolgokat mondani, minden gyötrődésem ismerheti, az egyetlen ember jelen pillanatban a világon, akivel minden vágyamat megosztottam, vagyis megosztottam volna, társaság híján csak elmondtam vagy elordítottam, attól függően, milyen körülmények között és milyen eszközökkel sikerült felhívni magamra a figyelmét. A legtöbbre nem is emlékszik. Félek az előttem álló hetektől, nem akarok bántani és nem akarom, hogy bántsanak.

Helyzetjelentés

Szóval ilyen, amikor az ember a feje tetejére áll. Nagy (el)hallgatások, hiány és összebújás. Rég elfeledett szégyenérzet újraéledt, Gazdi elmondta, hogy akkor bizony én ôt, mint palánkon.


Túl sok a fal, nem látom az embert. Nekem könnyebb volt akkor is, most is. A kevélység az egyik leggonoszabb: azt hiszed, mindent tudsz és érted, pedig. Azt hiszed, mindenki a tiéd. Azt hiszed, a másik acélból van. És nem.


A Duracell nyuszi lassan leáll, elfogyott a szufla. Elhervadtak a liliomok. Hiába mosolygok, nem segít, valahol a kút fenekén összegömbölyödve mosolyog az ôrület, lassan hízik, gömbölyödik. Elôbb finom különcség, aztán jópofa egyéniség lesz, majd felnô, kifejlôdik és elnyeli a világot.


A játék már nem szórakoztató. A bársonybilincs a csuklómba mélyed. A kéj átbillent a vékony mezsgyén, és a kín üvölt.

Elrepülnék

Az utóbbi két hét tipródásai…. Dehogy két hét, hónapok. Évek. Egy élet.
Meddig érdemes becsületesnek és empatikusnak lenni, és mikor lesz az önzés a túlélés – legyen az testi vagy lelki – egyetlen eszköze?


Azt mondják, a szerelem vak. A szerelmes ember a másik szép oldalát hajlandó csak meglátni. De a vakság ebben az esetben arra is kiterjed, aminek semmi köze a szépséghez: a mindennapi ôrlôdésekre, a gyötrôdésre, a kellemetlen pillanatokra, a néma segélykiáltásra és a kétségbeesett kalimpálásra, hogy vegye már észre, nem tudok így létezni, fuldoklom az ölelésében, azzal nyom halálra, hogy rám borul, ahogy mindentôl és mindenkitôl védeni akar.


Lehetséges, hogy szokás szerint csak én bonyolítom túl a dolgokat, és csak egyszerûen védi a befektetését, ôrzi a kincseit, mint valami hatalmas sárkány, összetekeredve hever az arany halmain. Ami az övé, azt senki sem veheti el tôle. Persze ez sem igaz, ha arról van szó, igenis bôkezû. Inkább érzelmeket, függôségeket gyüjtöget, lelkeket, akik ragaszkodnak hozzá. Igaz, fura egy lidérc ez: mindenkire rátapad, aki az érdek vagy érdeklôdés leghalványabb jelét mutatja, mert nem tudja megkülönböztetetni a kapni akarást az adni vágyástól, és minden alkalommal megsértôdik, amikor meg kell bánnia a bizalmát. Az is igaz, hogy a földieket sem tudja elkülöníteni a lelkiektôl, a pénz egyenlô a szeretettel, a hûség a megbízhatósággal, a közös étel és a közös ágy pedig közös életet jelent.


Megint letelt a három hónap, kíváncsian várok az eredményekre. Aludni is kellene, több hónapnyi lemaradásban vagyok. Néha azt szeretném, hogy elmehessek remetének valahová a hegyek közé, járatlan ösvényekre, és azt enném, amit az ég madarai hoznak. Távol mindentôl és fôleg mindenkitôl. Ahol senki sem akar tôlem semmit, senkire nem kell tekintettel lennem, senki nem bánt és senkit nem bántok.

Titkok és hazugságok

Két érdekes beszélgetésem volt a hétvégén, az elsô a drágámmal:
-Tudod, én csak azzal fekszem le, aki tisztában van azzal, hogy pozitív vagyok. Legalább a választás lehetôségét meg akarom neki adni.
-Nem is vagy beteg.
-Dehogynem, te is tudod, már három éve.
-Nem lehetsz beteg, nem látszik rajtad semmi.
-Éppen ez a lényeg, még húsz év is lehet, mire látszik rajtam. Egyébként is, ha már látszik, akkor gond van.
-Nem igaz.
-Szerinted tévedett az orvos három éve?
-Igen.
-És azóta is neggyedévente tévednek, amikor ellenôrzésre megyek?
-Igen.
-És mit számolnak akkor? Tévednek félévente, amikor a vírust számolják?
-Igen.
…Csönd, beszélgetés vége.


Úgy érzem, én ezen már régen túlléptem, kb. akkor, amikor megvolt az elsô vírusszámom. Ô még nem volt ellenôrzésen, az is lehet, hogy nem pozitív. Engem érdekelne, ôt nem. Ez is egy életfelfogás, igaz, szöges ellentéte mindannak, amit helyesnek hiszek. Vannak sérthetetlen, erôs emberek. Én nem vagyok az.


A másik beszélgetés is felkavart, a szombat délutáni felvonulás helyszínétôl nem messze, jóval a felvonulás és az azt övezô cirkusz után, néhány lépésnyire a házunktól. Két barátunkkal elnéztünk volna a Buddha Beach-re, miután a rendôrség is eloszlott (telefonos értesítést kaptunk). Kettônkön erôteljesen látszott a nemi identitás, kettônkön nem. Három tizenéves kamasz jött szembe, miután látótávolságon belülre értek, elkezdtek röpködni a “hülye buzik”és “ezek is buzik”, majd az egyikük megkérdezte, kb. 16 éves, alacsony, vékony gyerek, hogy “Te is buzi vagy?” “Igen.” Elôkapott egy viperát, meglengette, miközben a szemébe néztem: “Ehhez mit szólsz?” Ezen a ponton kedvem lett volna azt mondani, hogy remélem, hogy megüt vele, aztán a javítóban megtudja, amikor segbekúrják, hogy milyen buzinak lenni. Aztán a következô gondolatom az volt, hogy szerencsétlenek még annyira fiatalok, még bôven ráérnek rájönni arra, hogy ez a gyûlölet csak kompenzáció. Még valamelyik bárban össze is futhatunk néhány év múlva. Aztán majdnem meghívtam egy italra, hogy beszéljük ezt meg értelmes emberek módjára, és elôre örültem, hogy milyen könnyen szétzúzom a nevetséges érvelését. Mindez persze pár másodperc alatt zajlott le, aztán a barátai jóval csendesebben elrángatták, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy számban, életkorban és testsúlyban simán fölényben voltunk, tehát a verekedés rövid lett volna, vipera ide vagy oda. És nem mi sérültünk volna, mert addigra a párom már ökölbe szorított kézzel mellettem állt.


A meghökkenés nem annyira a fizikai fenyegetésnek szólt, hiszen az elhanyagolható, inkább mulatságos, mint veszélyes volt, hanem annak a ténynek, hogy harmincöt éve élek ebben az országban, és valaki elôször akart bántani azért, amit gondolok, ami az életem. A családom, a munkatársaim, az ismerôseim tudják hogy meleg vagyok. Ez soha nem jelentett sem elônyt, sem hátrányt. Ettôl nem leszek sem jobb, sem rosszabb ember.

Senki ne vegye személyeskedésnek, de azóta tart ez az állapot, amióta a Fradit számûzték az NBII-be. Nem kell karhatalom, csak végre legyen már egy jó FTC-Újpest meccs véletlenül mindig akkor, amikor melegfelvonulás van a városban. Elég évente egyszer. Mi is csak évente egyszer jelezzük azt, hogy létezünk és emberek vagyunk, akik ugyanúgy szeretnek vagy szenvednek, mint bárki más.

Cumming Out

Nagyon szép és jó, hogy végre nálunk is kiállhatott valaki a közvélemény elé, nem mintha ez bármin is változtathatna. Köszönjük a jelzésértékû gesztust, hogy igen, fontosnak tartjuk ezekben a nehéz idôkben a meleg szavazópolgárok véleményét is. Ennyivel többen fognak ránk szavazni a következô ciklusban, de az is lehet, hogy már a nyakunkon lévô népszavazások eredményét is sikerül befolyásolnunk, hiszen a 10 % az bizony nagyon sok.

A magam részérôl a pozitív voltom lenne hasonló értékû. Igaz, hogy mindenki tudja rólam, hogy "popsiközpontú" vagyok, ahogy egy másik politikusunk jellemezte életformámat, de a doktorbácsi javaslatára senkinek sem beszéltem még arról, természetesen az érintetteket kivéve, hogy "megváltozott kapcsolatképességû" lettem. Még ez is több embert jelent, mint amennyi javallott volt, de egy-két éretlen jövôbeni sorstársat leszámítva ezzel sem volt gondom. Amunkahelyemen egészen véletlenül elôhoztam a témát, de hát, arany emberek, nem érdekli ez sem jobban ôket, mint bárki nemi identitása. Nem ez alapján ítélik meg az embereket. Akkor mitôl félek/félünk? A többségünknek nincs felelôs pozíciója, nem egészségügyben dolgozik. Az pedig határozottan üdvös lenne, ha végre rádöbbennének az emberek, hogy bárki lehet pozitív. A szerencse ebben az esetben nem tart örökké.


Az egyik csodálatos honi meleg orgánumban megjelent nemrégiben egy vallomás újdonsült társunkról, aki nem nyelte le, nem engedte be, mégis elkapta. A többség hasonlóan gondolkodik, a gond csak annyi, hogy a vírus nem. Hallottam olyan esetrôl, ahol a "kiszállásos" szûrésen 40% volt a szûrteknél a fertôzöttek aránya. Az emberek igen, tudják, csak nem eléggé. Vagy nem veszik komolyan eléggé. Mert a fertôzésnek nincs arca. Egyrészt azért, mert ahogy nem írom a homlokomra azt, hogy meleg vagyok, nem írom azt sem, hogy HIV pozitív vagyok. A legtöbb ember nem tudja, hogy a környezetében pozitív ember van. Amíg pedig nem tapasztalja "testközelbôl", hogy ez nem csak mese, nem csak halvány esély, hanem létezô veszély, nem törôdik vele. A másik, mert bár beszélünk róla, megjelennek cikkek, a többség hisz valamiféle titokzatos erôben, vagy egyszerûen azt hiszi, amire nem gondol, az nem létezik. Ha kiderülne, hogy a legtöbb meleg ismer fertôzötteket, barátai, ismerôsei is érintettek, talán jobban odafigyelne... talán elmenne szûrésre... talán...

Kitartás

Arra az esetre, ha valakit még érdekelne: köszönöm, még mindig élek. Azok kedvéért, akik lemondóan sóhajtanak erre a váratlan hírre még hozáteszem: jól vagyok. Lassan de biztosan mélyül az angoltudásom, mint Pistike hangja, ahogy kinô a kamaszkorból. Persze még hátra van a nagy megmérettetés, a félidônél tartunk, de legalább eljutottam odáig, hogy azt tanulom, amit nem tudok. Nagyjából mindent. Új hír, hogy ezzel egyidôben a kettes számú projekt is elkezdôdött, vagyis jónéhánnyal kevesebb szöget verek a koporsómba naponta. Jó lesz vigyázni, mert a végén nem lesz, ami összetartsa, és a gyászoló tömegbe zuhanok. A hármas számú projekt, vagyis a jelentôs tömegnövelés a kettes számú sikerének a függvénye, amikor a szögek teljesen elfogynak, lesz értelme más hobbi után nézni, egyébként a végén tényleg kénytelen leszek nyolcvan évig élni, bárhogy is igyekszem azt a rettenetet elkerülni.


Mindezek mellett megszûnt a tremoló is, ami Honeyra gondolva minduntalan rámtört. Mára sikerült annyira megrontanom a viszonyunkat, hogy nyugodtan vághatok válogatott sértéseket a fejéhez, meg sem hallja. Mint egy öreg házaspár, házsártos feleséggel és alkalmi süket férjjel. Igen drágám, persze drágám, hogyne drágám. Figyelsz, te vén fasz? Mit mondtál drágám? Tisztelettel jelentem tehát, hogy már két öreg házaspárra való kapcsolatom van. Tekintve az életkoromat, ez nem kis teljesítmény, bár ha beszorzom kettôvel (ami teljesen jogos annak tudatában, hogy két ember is teljesen akar, vagyis az osztódás lenne a másik alternatíva), akkor az eredmény hetven (hát nem zseniálisan számolok?), tehát öregember vagyok.


Egyszóval minden más és semmi sem az, tovább gombolyítok-gabalyítok, az vígasztal, hogy elôbb-utóbb minden megoldódik, bár eddigi tapasztalataimra alapozva semmi sem úgy fog történni, ahogy terveztem. Tudniillik én, a nagy Elemzô, mindig minden eshetôségre fekészülök, minden problémát alaposan kivizsgálok, minden lehetséges reakciót számításba veszek, keresem az összefüggéseket, állandókat és kalkulálok az ismeretlenekkel. Aztán minden alkalommal tágra nyílt szemmel, bambán pislogok, mert az élet nem kiszámítható, mindenki másképp reagál, mint ahogy én vártam, és a megoldás olyan egyszerû lett volna, hogy észre sem vettem.