2007. július 4., szerda

Kitartás

Arra az esetre, ha valakit még érdekelne: köszönöm, még mindig élek. Azok kedvéért, akik lemondóan sóhajtanak erre a váratlan hírre még hozáteszem: jól vagyok. Lassan de biztosan mélyül az angoltudásom, mint Pistike hangja, ahogy kinô a kamaszkorból. Persze még hátra van a nagy megmérettetés, a félidônél tartunk, de legalább eljutottam odáig, hogy azt tanulom, amit nem tudok. Nagyjából mindent. Új hír, hogy ezzel egyidôben a kettes számú projekt is elkezdôdött, vagyis jónéhánnyal kevesebb szöget verek a koporsómba naponta. Jó lesz vigyázni, mert a végén nem lesz, ami összetartsa, és a gyászoló tömegbe zuhanok. A hármas számú projekt, vagyis a jelentôs tömegnövelés a kettes számú sikerének a függvénye, amikor a szögek teljesen elfogynak, lesz értelme más hobbi után nézni, egyébként a végén tényleg kénytelen leszek nyolcvan évig élni, bárhogy is igyekszem azt a rettenetet elkerülni.


Mindezek mellett megszûnt a tremoló is, ami Honeyra gondolva minduntalan rámtört. Mára sikerült annyira megrontanom a viszonyunkat, hogy nyugodtan vághatok válogatott sértéseket a fejéhez, meg sem hallja. Mint egy öreg házaspár, házsártos feleséggel és alkalmi süket férjjel. Igen drágám, persze drágám, hogyne drágám. Figyelsz, te vén fasz? Mit mondtál drágám? Tisztelettel jelentem tehát, hogy már két öreg házaspárra való kapcsolatom van. Tekintve az életkoromat, ez nem kis teljesítmény, bár ha beszorzom kettôvel (ami teljesen jogos annak tudatában, hogy két ember is teljesen akar, vagyis az osztódás lenne a másik alternatíva), akkor az eredmény hetven (hát nem zseniálisan számolok?), tehát öregember vagyok.


Egyszóval minden más és semmi sem az, tovább gombolyítok-gabalyítok, az vígasztal, hogy elôbb-utóbb minden megoldódik, bár eddigi tapasztalataimra alapozva semmi sem úgy fog történni, ahogy terveztem. Tudniillik én, a nagy Elemzô, mindig minden eshetôségre fekészülök, minden problémát alaposan kivizsgálok, minden lehetséges reakciót számításba veszek, keresem az összefüggéseket, állandókat és kalkulálok az ismeretlenekkel. Aztán minden alkalommal tágra nyílt szemmel, bambán pislogok, mert az élet nem kiszámítható, mindenki másképp reagál, mint ahogy én vártam, és a megoldás olyan egyszerû lett volna, hogy észre sem vettem.

Nincsenek megjegyzések: