2007. július 29., vasárnap

Távolságok

Olyasmi történik, ami régóta nem esett meg velem: egyedül vagyok. Még a dög sincs itt, hogy minduntalan bosszantson, tépkedje az irataimat és beleigyon a poharamba, elment a nagyiékhoz nyaralni. És amilyen szemét, két napig ki sem dugta az orrát a ruhásszekrényből, csak miután eljöttem. Még a Nagyon Finom Csemegével sem tudtam kicsalogatni, csak a Vész Esetére Való Legfinomabb Csemege láttán bújt elő, de meg sem ette, csak megszagolta. Ahogy kitettem a lábam, újra játékos kis aranybogár lett. Kurva. És már hiányzik. Egy éve először leszünk hosszabb ideig távol egymástól.

Ha már a távolságnál tartok: nem vártam díszkíséretet, rózsaszirom szőnyeget és könnyezve integető szűzlányokat, de Honey is hiányzik. (Honey, ne olvasd tovább!!!) Ő most igen jól van, pedig nekem is lettek volna terveim vele ma délutánra. Hiába, késő bánat, a meglepetéseknek megvan az a nagy hátránya, hogy sokszor az lepődik meg, aki meg akar lepni.

Drágám pedig fényévekre van. Testben és lélekben is. Úgy érzem, lassan elsodródunk egymás mellől, visszavonhatatlanul. És először a történelem folyamán nem teszek semmit. Csak szemlélelem, ahogy a trópusi napfény ellenére egyre hidegebb és hidegebb lesz. Ha legalább beszélhetnék... Beszélhetnénk... Igaz, önmagam ismételném, már nem tudnék új dolgokat mondani, minden gyötrődésem ismerheti, az egyetlen ember jelen pillanatban a világon, akivel minden vágyamat megosztottam, vagyis megosztottam volna, társaság híján csak elmondtam vagy elordítottam, attól függően, milyen körülmények között és milyen eszközökkel sikerült felhívni magamra a figyelmét. A legtöbbre nem is emlékszik. Félek az előttem álló hetektől, nem akarok bántani és nem akarom, hogy bántsanak.

Nincsenek megjegyzések: