Titkok és hazugságok

Két érdekes beszélgetésem volt a hétvégén, az elsô a drágámmal:
-Tudod, én csak azzal fekszem le, aki tisztában van azzal, hogy pozitív vagyok. Legalább a választás lehetôségét meg akarom neki adni.
-Nem is vagy beteg.
-Dehogynem, te is tudod, már három éve.
-Nem lehetsz beteg, nem látszik rajtad semmi.
-Éppen ez a lényeg, még húsz év is lehet, mire látszik rajtam. Egyébként is, ha már látszik, akkor gond van.
-Nem igaz.
-Szerinted tévedett az orvos három éve?
-Igen.
-És azóta is neggyedévente tévednek, amikor ellenôrzésre megyek?
-Igen.
-És mit számolnak akkor? Tévednek félévente, amikor a vírust számolják?
-Igen.
…Csönd, beszélgetés vége.


Úgy érzem, én ezen már régen túlléptem, kb. akkor, amikor megvolt az elsô vírusszámom. Ô még nem volt ellenôrzésen, az is lehet, hogy nem pozitív. Engem érdekelne, ôt nem. Ez is egy életfelfogás, igaz, szöges ellentéte mindannak, amit helyesnek hiszek. Vannak sérthetetlen, erôs emberek. Én nem vagyok az.


A másik beszélgetés is felkavart, a szombat délutáni felvonulás helyszínétôl nem messze, jóval a felvonulás és az azt övezô cirkusz után, néhány lépésnyire a házunktól. Két barátunkkal elnéztünk volna a Buddha Beach-re, miután a rendôrség is eloszlott (telefonos értesítést kaptunk). Kettônkön erôteljesen látszott a nemi identitás, kettônkön nem. Három tizenéves kamasz jött szembe, miután látótávolságon belülre értek, elkezdtek röpködni a “hülye buzik”és “ezek is buzik”, majd az egyikük megkérdezte, kb. 16 éves, alacsony, vékony gyerek, hogy “Te is buzi vagy?” “Igen.” Elôkapott egy viperát, meglengette, miközben a szemébe néztem: “Ehhez mit szólsz?” Ezen a ponton kedvem lett volna azt mondani, hogy remélem, hogy megüt vele, aztán a javítóban megtudja, amikor segbekúrják, hogy milyen buzinak lenni. Aztán a következô gondolatom az volt, hogy szerencsétlenek még annyira fiatalok, még bôven ráérnek rájönni arra, hogy ez a gyûlölet csak kompenzáció. Még valamelyik bárban össze is futhatunk néhány év múlva. Aztán majdnem meghívtam egy italra, hogy beszéljük ezt meg értelmes emberek módjára, és elôre örültem, hogy milyen könnyen szétzúzom a nevetséges érvelését. Mindez persze pár másodperc alatt zajlott le, aztán a barátai jóval csendesebben elrángatták, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy számban, életkorban és testsúlyban simán fölényben voltunk, tehát a verekedés rövid lett volna, vipera ide vagy oda. És nem mi sérültünk volna, mert addigra a párom már ökölbe szorított kézzel mellettem állt.


A meghökkenés nem annyira a fizikai fenyegetésnek szólt, hiszen az elhanyagolható, inkább mulatságos, mint veszélyes volt, hanem annak a ténynek, hogy harmincöt éve élek ebben az országban, és valaki elôször akart bántani azért, amit gondolok, ami az életem. A családom, a munkatársaim, az ismerôseim tudják hogy meleg vagyok. Ez soha nem jelentett sem elônyt, sem hátrányt. Ettôl nem leszek sem jobb, sem rosszabb ember.

Senki ne vegye személyeskedésnek, de azóta tart ez az állapot, amióta a Fradit számûzték az NBII-be. Nem kell karhatalom, csak végre legyen már egy jó FTC-Újpest meccs véletlenül mindig akkor, amikor melegfelvonulás van a városban. Elég évente egyszer. Mi is csak évente egyszer jelezzük azt, hogy létezünk és emberek vagyunk, akik ugyanúgy szeretnek vagy szenvednek, mint bárki más.