Az utóbbi két hét tipródásai…. Dehogy két hét, hónapok. Évek. Egy élet.
Meddig érdemes becsületesnek és empatikusnak lenni, és mikor lesz az önzés a túlélés – legyen az testi vagy lelki – egyetlen eszköze?
Azt mondják, a szerelem vak. A szerelmes ember a másik szép oldalát hajlandó csak meglátni. De a vakság ebben az esetben arra is kiterjed, aminek semmi köze a szépséghez: a mindennapi ôrlôdésekre, a gyötrôdésre, a kellemetlen pillanatokra, a néma segélykiáltásra és a kétségbeesett kalimpálásra, hogy vegye már észre, nem tudok így létezni, fuldoklom az ölelésében, azzal nyom halálra, hogy rám borul, ahogy mindentôl és mindenkitôl védeni akar.
Lehetséges, hogy szokás szerint csak én bonyolítom túl a dolgokat, és csak egyszerûen védi a befektetését, ôrzi a kincseit, mint valami hatalmas sárkány, összetekeredve hever az arany halmain. Ami az övé, azt senki sem veheti el tôle. Persze ez sem igaz, ha arról van szó, igenis bôkezû. Inkább érzelmeket, függôségeket gyüjtöget, lelkeket, akik ragaszkodnak hozzá. Igaz, fura egy lidérc ez: mindenkire rátapad, aki az érdek vagy érdeklôdés leghalványabb jelét mutatja, mert nem tudja megkülönböztetetni a kapni akarást az adni vágyástól, és minden alkalommal megsértôdik, amikor meg kell bánnia a bizalmát. Az is igaz, hogy a földieket sem tudja elkülöníteni a lelkiektôl, a pénz egyenlô a szeretettel, a hûség a megbízhatósággal, a közös étel és a közös ágy pedig közös életet jelent.
Megint letelt a három hónap, kíváncsian várok az eredményekre. Aludni is kellene, több hónapnyi lemaradásban vagyok. Néha azt szeretném, hogy elmehessek remetének valahová a hegyek közé, járatlan ösvényekre, és azt enném, amit az ég madarai hoznak. Távol mindentôl és fôleg mindenkitôl. Ahol senki sem akar tôlem semmit, senkire nem kell tekintettel lennem, senki nem bánt és senkit nem bántok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése